Találd el az egyik sütit... utána megeszem!

Ülök a moziban, egyszer csak elkap egy fészkelődő érzés... rá kéne nézzek a mobilomra. A belső órám szerint ugyanis már bőven túlléptük a két órás játékidőt. Basszus meddig tart még ez a film? Ilyenkor üt vissza a tudatlanságom - egyébként nem -, mert a Toni Erdmann bizony majdnem három teljes óra! Nem is tudom mikor láttam ilyen hosszú filmet, ami nem valami epikus, grandiózus, világmegmentős alkotás. És, hogy miért nem üt vissza? Mert ha tudom, hogy ez egy közel három órás darab, akkor szinte biztos, hogy A. kihagyom, B. lepasszolom valakinek. Ergo nem látom. Márpedig mindenki ódákat zeng a filmről, a német filmgyártás újabb csodájának tartják Maren Ade művét, mert korunk egyik sarkalatos problémájáról beszél, az elidegenedésről, a munkaalkoholizmusról, az oda nem figyelésről, és arról, hogy az évek mindenképpen elmennek, és közben egyesek hajlamosak elfeledkezni az élet értelméről.

Megint az a problémám, hogy pont azok nem fogják látni, akiknek nagyon kellene. Kikről beszélek? A karrierista, harminc és negyven közötti, jellemzően gyermektelen nőkről, vagy egyedülálló anyákról, akikben annyi az érzés mint egy talicska homokban. Üres kagylóhéjak ők, akiknek első a munka, második a munka, harmadik a munka, a családjukat kizárólag azért viselik el, mert évente két napig kell őket látni Karácsonykor. A főnökkel jópofizni, az asszisztenst kikészíteni, a munkatársakat ellehetetleníteni, és különben is mindenki idióta, és csak én értek a szörnyen bonyolult - és végtelenül érdektelen - feladatomhoz, amitől úgy érzem van az életemnek értelme. És közben rossz rám nézni, lóg a csöcsöm, nem mosolyogtam ezer éve, a hátam mögött mindenki utál, de legalább lesz egy csomó pénzem, amiből telik a pszichológusra, aki majd kikezeli a burn outomat, ami a sok lelketlen baszásból és tettettet orgazmusból ered. Miért? Mert nem fogom magam lekötni, mert nehogy már nekem egy férfi dirigáljon, és mert én ezt AKAROM, és mindig az történik amit én akarok, - ez különösen fontos, a végén még gyengének tartanak, és én egy komoly NŐ vagyok. A halálos ágyamon lehet megbánom, de akkor már amúgy is vén leszek, meg szenilis, addig meg a kognitív disszonáns redukciómra hivatkozok, bár nem tudom hogy olyan van nekem. Ha megtalálom a szerelmet elmenekülök előle, ha meg nincs, akkor picsogok, hogy miért nincs. Azért bazdmeg, mert a legújabb ájfónt, és kiskosztümöt, meg céges kocsit választottad helyette, és mert a karriered oltárán feláldoztad a boldogságodat.

Szóval ezek a pszichopata köcsög kurvák a büdös életben nem fogják megnézni ezt a filmet, már csak azért is mert nekik nincs három órájuk megnézni valamit, ahol nem a tőzsde árfolyamát vetítik. Ha pedig megnéznék a felénél kikapcsolnák, arról nem is beszélve, hogy fennáll a legrosszabb eset. Megnézik, megtapsolják, - talán még sírnak is rajta - és közben észre sem veszik, hogy róluk szól. Hogy az élet nem csak gürcölésből áll, néha meg kell állni, és nem azért élsz, hogy kilógjon a beled, hanem azért van munkád, hogy jobban élj. Hogy néha kell valami hülyeséget csinálni, és meg kell köszönni annak, aki utánunk megy, aki segít a bajban, aki nem hagyja, hogy belefásuljunk a mindennapokba, és aki miatt érezzük, hogy élünk, hogy emberek vagyunk. Akire jó ránézni, akit meg kell ölelni, akihez hozzá kell érni. És addig kell örülni, amíg van ilyen. Basszus "ölelés napját" tartanak a magányos emberek.

No és ezért nehéz film a Toni Erdmann, amiben egy apa a végsőkig elmegy, hogy lányát visszahozza az életbe. Emiatt először önmaga próbál lenni az üzleti körökben, de aztán rájön, hogy ez nem járható út, ezért hamarosan Toni Erdmannként a német nagykövetnek kiadva magát bukkan fel, és teszi kínossá a különböző szituációkat. Mindezt úgy, hogy elkezdi játszani, hogy nem is ismeri a lányát, mert és ez fontos... valójában tényleg nem ismeri. Neki még mindig az a kislány, aki egykor volt, és nem az a lelketlen, üres csigaház, amivé a mindennapi daráló tette. A film azt is boncolgatja, ki tehet erről az egészről? Csak az, aki nem veszi észre, hogy érzéketlenné, és egy törtető taposógéppé vált, vagy esetleg a környezet? Mert ilyenné teszi az embereket, főleg a nőket, akiktől úgy menekülnek mint a leprásoktól 27 és 35 között, mivel a legtöbben akkor kész anyagi csődnek számítanak a gyerekvállalás veszélye matt. Szóval olyan nők kellenek az üzleti életbe mint Ines.

Sokáig egyáltalán nem tudni mire akar kifutni a film, mert iszonyatosan hosszú expozíciót kapunk, egy habókos, nyugdíjas zenetanárról, aki azzal üti el a múló időt, hogy mindenkit hülyére vesz. A postást, hogy éppen levélbombát kézbesít, a családját mert a suliban halálnak mázolták magukat, és így tovább a végtelenségig. Ekkor még azt hihetnénk a film Peter Simonischek filmje, és az időskori unalomról szól, de nem. Fél órába is beletelik, hogy feltűnjön a színen az igazi hős, Sandra Hüller Ines szerepében, aki egy német cégnek dolgozik - ez egyébként a hab a tortán -, német precizitással, és elvárásokkal, de Romániában, ami miatt megint megkapjuk a magyarok rovására ezerszer elkoptatott poént. És bizony frauline Hüller elképesztő transzformációt mutat be a vásznon. Sírtam, nevettem, szánakoztam, és néha legszívesebben elbújtam volna a föld alá, átéreztem tragédiáját, ürességét, és katarzisát.

De mégis vannak problémáim a filmmel. Túl hosszú, túl fárasztó, helyenként túl kínos, ráadásul aki hozzám hasonlóan látta a Les Pattersont, annak folyamatosan déjá vu-ja lehet a film nézése közben, mert szinte egy az egyben azt a karaktert kapjuk Herrn Erdmann személyében. Ugyanaz a hülye haj, ugyanaz a rossz fogsor, ugyanaz a kínos poéntenger, és ugyanaz a gusztustalan habitus. Bár igaz, ami igaz, Les Patterson mélységeibe nem lehet ám csak úgy belebotlani, oda le kell ásni. Közel is érezhetném magamhoz ezt az embert, mert én aztán mindig vevő vagyok egy kis csintalankodásra, mai napig képes vagyok a szívinfarktust hozni anyámra, és már gyerekként azzal viccelődtem, hogy belefulladtam a tejbegrízbe. De amit ez az apuka levág, az már nekem is egy kicsit túl van a befogadhatóság határán. Mert többnyire kínos, semmint vicces, ez már az első jelenetnél tetten érhető, ahol a postás pontosan tudja, hogy csak marhul az öreg, mert átlátszó az egész. Annyira gagyi, hogy még ő sem veszi be, inkább csak menne a dolgára, és a töke tele van ezekkel az idiótákkal, akik feltartják.

És ezzel lesz tele a film. Miután az öreg személyiséget vált sokkal jobb lesz az egész, onnantól már nem rajta röhögnek. Tudjátok, hogy kis ember, hogy egyszerű, hogy nem a 21. század gyermeke. És ez nem mindig vicces, sokkal inkább szánalmas, és a jelenetek hosszúsága még rá is erősít erre. Szerencsére a filmnek meg van az íve, hogy látjuk Ines feloldódna, de nem tud, mert túl nagy a nyomás, mert tele van megfelelési kényszerrel és bizonyítási vággyal. Nem tudja élvezni az ötcsillagos hotelt sem, a barátnői pedig egy garast se érnek, ahogy a semmitmondó kapcsolatai sem. De meg van benne a változni vágyás. És aztán ez a két látszólag távol lévő ember elkezd közeledni, hogy a film egy csodálatos képben fejeződjön be, amiről még hosszú ideig lehet gondolkodni.

A film Cannesban zajos kritikai sikert könyvelt el, neki adták a FIPRESCI díjat, amit a kritikusok adományoznak az általuk legjobbnak ítélt filmnek. Aztán végül ezen kívül semmit nem kapott, mondhatni a legnagyobb vesztes lett, ami miatt megint csak sokat írtak róla, mert kifütyülték a nyertest, és elhordták flepnisnek a zsűrit. Pedig totál érthető, hogy miért nem kapott díjat, nyilván magukra ismertek páran, és az önvizsgálat, a spirituális megtisztulás, a dolgok nem hétköznapi látásmódja nem megy ám mindenkinek. Főleg nem azoknak, akikről készült ez a film. Toni Erdmannért a filmen rajonganak, de az életben már feljelentették volna a rendőrségen, vagy kidobatták volna a biztonsági őrökkel. Mert a választásaink következménye gyakran nehéz, kellemetlen, és kínos... És EZ a Toni Erdmann legnagyobb erőssége, de egyben a tragédiája is.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!

Ui: a Cirkós sajtóvetítéseken még osztogatnak kávét és sütit. Rohadtul hálás voltam a sorsnak, hogy az utolsó pillanatban érkeztem, és már nem volt időm harapni egyet...