Egy karácsonyi film áprilisban? Na jó, legyen.

Utópia: görög szó, jelentése: seholsem. Eredetileg egyenértékű az eutópia, vagyis „jó hely” jelentéssel.

„Úgy vélem, hogy az útlevelek és az országhatárok egyszer majd a múlté lesznek. Kétlem ugyanakkor, hogy ezt mi magunk még megérnénk.”

Ebben az egészben a marketinget élveztem a legjobban. Azt, hogy akármerre járok az éjszakában, akármelyik metróállomáson, az összes hirdetőplakátról egy Scarlett Johansson néz vissza rám. Bár a filmet is ilyen értő szakemberek csinálták volna...

Azt, hogy a balett egy könyörtelen és embert próbáló... hobbi... a Fekete hattyú óta tudjuk. Azt viszont, hogy az európai CGI valamiért tíz évvel lemaradva kullog az amerikai után, azt ebből a meséből fogjuk megtapasztalni.

– Megosztottunk egy nagyobb falevelet, aztán ittunk a helyi patak hűs vizéből. Ivás közben összeért az orrunk.

– Közösültek is?

– Nem, nem közösültünk, és most már kérem, hagyományos kérdéseket tegyen fel, amik nem szexuális irányúak.

– Rendben... mikor volt az első magömlése?

Nézzük csak, milyen címet adtak volna ennek a filmnek, ha mondjuk, teszem azt, harminc évvel ezelőtt készül... öööö... Hetedik utas a Halál? Hm. Esélyes.

A kis hableányhoz hasonlóan a jó öreg Walt bácsi is kacérkodott a gondolattal, hogy vászonra vigye A Szépség és a Szörnyeteg történetét. Végül elvetették az ötletet, mert gondok voltak az adaptálással, később pedig az 1946-os Cocteau-verzió után már nem sok értelmét látták újra elmesélni a témát.

Martin Scorsese munkái mindig valami különlegeset és magasztosat jelentettek számomra. Egészen más élmény az ő filmjeit és hangulatteremtő erejét átélni, mint bármilyen más művet megtekinteni. Különösen igaz volt ez a Krisztus utolsó megkísértése c. filmjére, amely számomra, mint a vallás és teológia iránt érdeklődő személynek máig az egyik legmeghatározóbb filmélménye.

Rég jöttünk már ki úgy egy moziteremből, hogy aztán egész hazaúton lelkesen és megállás nélkül, majdhogynem versengve idézzük fel egymásnak a film legjobb pillanatait.

– És az milyen volt, amikor a gázálarcban, szamurájkarddal kaszabolt?
– És az milyen volt, amikor a gorilla szétcsapta a helikoptereket?
– Meg milyen jó volt már, amikor a naplementében szaggatták szét azt a csávót?

Talán utoljára kamaszként fordult elő ilyesmi, de úgy látszik, bizonyos blockbusterek még képesek újra ámulatba ejteni.

Oké... ettől szivárványt hánytam...

Nem vártam sokat ettől a filmtől. Egy újabb Disney-adaptáció, és akkor mi van?

– Jó estét, van két darab jegyem a Párizs, szeretlek!-re!

– Arra biztos nem, az egy nagyon régi film, legalább hatéves, az Eközben, Párizsban viszont a nagyteremben lesz.

Tavaly elég kimerítően foglalkoztam a Filmhéten bemutatott animációs és élőszereplős kisfilmekkel, idén azonban két ok miatt sem lesz így. Az egyik, hogy mindkét kategóriában 5-5 darab volt, a másik, hogy még így se láttam mindet, mert vagy belelógott valamibe, vagy összevissza adták, így a büdös életben nem lehetett beidőzíteni, mikor menjen az ember egyik-másik előadásra. Szóval most zanzában következik minden, amit láttam.

Mindig is fura volt a viszonyom a disztópiákkal kapcsolatban. Nagyon tetszett az a gondolat, ami a művek alapvetését adja, azonban irodalmi téren nem igazán tudtam beleélni magam egyetlen olvasott mű atmoszférájába sem, egyszerűen idegennek éreztem az egészet. Aztán jött a young-adult könyv és film hullám, ami kicsit jobban átélhetővé tette a dolgokat, itt viszont a narratíva és a karakterek nem ütötték meg a kívánt szintet. Egészen idáig kellett várnom, hogy egy olyan disztópiában legyen részem, ami tényleg érdekes, magával ragadó és ugyanakkor elkeserítő is (persze ezt dramaturgiai értelemben véve), ez pedig nem más mint, a 2015-ös A homár (The lobster) c. film.