Oké... ettől szivárványt hánytam...

Ezelőtt a transzcendentális, spirituális, namaste élmény előtt azért szeretnék tisztába tenni pár dolgot, csak mert, én ahogy a humorban, úgy a fantasyben sem ismerek tréfát. Szóval... ez itt egy „wudzsuvamikill" TROLL!

Ezek is TROLLok!

Ezek is TROLLOK!

Sőt még ez is egy Troll!

Ezek NEM trollok!

Ezek SEM trollok.

Ahogy ez sem vámpír!

Hanem EZ a vámpír!

Meg leginkább EZ a vámpír!

Igazán szeretem a fantáziadús, képzeletgazdag mese- és fantasyvilágot, de vérre menő vitákat vagyok hajlandó folytatni bizonyos dolgok mellett vagy ellen. Egyszer például egy órán keresztül vitatkoztam egy vonatúton hazafelé két másik utassal, hogy a sárkányok hamut esznek, vagy valami egészen mást... Mert ha vannak szabályok, azokat tartsuk már be. Ha kitalálták előttünk a trollokat, akkor legyünk annyira kreatívak, és nevezzük el őket valahogy máshogy. Vagy ha esetleg a kis lényecskéink sokkal jobban bekategorizálhatóak mondjuk... MANÓKnak, akkor legyenek azok. Merthogy Thomas Dam dán játékgyáros „Good Luck" trolljai az 1960-as években tuti nagyon népszerűek voltak – lefogadom, csipogtak is –, de a DreamWorks róluk mintázott trolljai leginkább úgy néznek ki, mintha a csillámpónik megkúrták volna Aprajafalva lakóit.

Hogy még jobbat mondjak, ez a mese még a történetének java részét is a Hupikék törpikékből lopta, mert hogy a „trollokat" meg akarják enni a Bergenek – akik egyébként kiköpött úgy festenek, mint az igazi trollok –, hiszen csak akkor lehetnek boldogak, ha Trollala napján trollokat esznek, amik nagyjából egyhüvelyknyi magasak, és egy gondozatlanabb pázsitban simán elvesznek. Illetve elvesznének, ha nem pompáznánk a szivárvány minden árnyalatában, nem hánynának csillámport, és nem finganának csokimuffint. Óránként ölelő percet tartanak, ezt leszámítva pedig egész nap énekelnek és táncolnak. Azonban Törpapa segítségével húsz évvel ezelőtt a törpök sikeresen megmenekültek Hókuszpók kondérjától, akit a Bergenek ezen felsülése miatt száműztek a várból.

Az eltelt húsz évben Törpillából lett a vezér, aki elhatározza, hogy megtartja a legnagyobb, leghangosabb bulit, amit valaha is szerveztek. Dulifulinak ez az ötlet nem tetszik, már eleve utálja – mondjuk ő mindent utál –, így amikor bebizonyosodik, hogy jogosan félt, és Krókuszpók elrabolja Ügyifogyit, Okoskát, Törperőst, Ügyit, Hamit, Tréfit és Nótatát, ő még boldog is, hogy igaza lett. De persze aztán hamarosan útra kél Törpillával, hogy helyre tegyék a dolgokat, megmentsék Cerbengóciát, és visszaállítsák a békét. No meg az odavezető úton elénekeljék a 70-es, 80-as évek diszkóslágereit, mert miért ne. Szóval igen, egy ugyanolyan termékkapcsolt filmmel van dolgunk, mint a Hasbro Transformers és G.I. Joe brandjeinek esetében, csak éppen nem annyira népszerűek, pláne nem mifelénk. Ki a kutya emlékszik még ezekre a csipogós vackokra? A film is nehéz szülés volt, mert 2010-től folyamatosan szerették volna már elkészíteni, itt az eredmény.

Mostanra a kedves olvasó meg lehet győződve arról, hogy ezt a CGI-mesét is utálom. De ez nem igaz. Tök jól szórakoztam rajta, és inkább csak amiatt bosszankodom, hogy túlságosan sablonosra sikerült ez az egész, nem akar több lenni, mint ami lehetne, egy aranyos mesécske, amire elviheted a kölykeidet, és ennyi. A készítők próbálták a végletekig kitolni, így ironikusan reflektálni a sok cukormázas, legyél boldog, csillámpóni, szivárvány, szirmaigergelyes nagyölelés, világbéke baromságra, de úgy érzem, ez helyenként nem egyértelmű. És ez a sok kis cukiság annyira megtetszett nekik, hogy kihatással lett félúton az egész filmre. Az meg, amikor rázendítettek az első dalra, és kiderült, egész végig danolászni fognak, hát szintén kettős élmény. Mert maguk a dalok jók és bár ezerszer hallottuk már mindet, a legtöbb kifejezetten ötletesen lett beágyazva a filmbe – lásd Sound of Silence –, igaz, mintha jó néhányhoz inkább a mesét rajzolták volna hozzá, semmint ahhoz választották a zenét – lásd Sound of Silence.

Az meg számomra egyenesen üdítő, hogy ilyen fiatalos csapat jött össze, hogy odaát szinkronizálják a filmet – bár mi ebből nem sokat fogunk észlelni. Az imádnivaló Anna Kendrick sokadik szereplése volt ez a tavalyi évben, ahogy Zooey Deschanel nevének is mindig örülök, ha látom a stáblistán. Aztán kapunk egy rég nem látott Justin Timberlake-t is, vagyis a dalokat olyanok éneklik, akik amúgy tényleg szoktak énekelni, nem csak felkértek pár fahangú színészt, hogy ugyan, remixeljenek és szentségtelenítsenek meg pár klasszikust. Christopher-Mitz Plasse telitalálat az idióta troll herceg szerepében, az pedig, hogy John Cleese még mindig aktív, és egy ilyen produkcióban bukkan fel a neve, egyenesen elképesztő.

Sajnos azonban DreamWorksék képtelenek a megújulásra. Még mindig ugyanazokból a poénokból merítenek, mint a Shrek idején, de ami működött az ogre átformálásával, az a trollokéval enyhén szólva is kimeríti a trollkodás fogalmát. Például megkapjuk a hatszázadik E.T.-utalást, sőt központi elemet kap egy Hamupipőke-kikacsintás is. Persze a CGI minősége jó, de az a baj, hogy ez ma már csak „jó". Ahogy a számok is mutatják, 125 millióból kicsit nagyobb durranás is készülhetett volna, éppen csak nullszaldóra jött ki a film, és tavaly azért készült egy ennél sokkal jobb éneklős mese is, ami bár szintén nem volt nagy durranás, de azért ettől emlékezetesebbre sikerült. Talán mert a stúdió, ami mögötte áll fiatalabb és frissebb, vagy mert a világ egész egyszerűen hatalmasat fordult, és mi magunk lettünk az igazi trollok. Problem Dreamworks?

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!

Ui.: Az alant felbukkanó trollokat kéretik nem etetni!