„Maga egy született vesztes, ma a pénzét veszíti el, holnap az életét..."

A címhez hű módon teljesen idegenként érkeztem a moziba. Összes információm annyi volt, hogy egy olasz filmet fogok látni, kevés szereplővel. Mindössze ennyit futottam át a sebtében keresett első szócikk bevezetőjéből. Semmilyen elvárásom nem volt, mindössze a minimális háttér-információimra támaszkodva reméltem, hogy egy szórakoztató kamaradrámát fogok látni.

Állítólag a nők azért élnek tovább, mert kb. 2/3-dal többet sírnak, mint a férfiak. Nem tudom, ez mennyire igaz, de tény, hogy nem könnyen sírok. Nem szoktam olyan filmeken sírni, mint például a Titanic: ugyan már, kit érdekel, hogy Leo megdöglik, vagy Pankrátor, haggyá' má'. Olyannyira, hogy ezt a tíz filmet iszonyatosan nehezen és sokáig szedtem össze, és még így is lesz benne jó pár kakukk(tojás). A lista abban a reményben is íródott, hátha tudtok nekem olyan filmeket ajánlani, amelyeken ilyen vagy olyan okokból eltörhet a mécses, mert néha valljuk be, felszabadító érzés sírni egy jót – és ha erre egy film képes, az mindenképpen tiszteletet érdemel, nem? Összegezvén szubjektív listámat, úgy vettem észre, két dolog miatt tudok igazán sírni. 1. nosztalgikus elvágyódás, valami olyasmi záródik le, ami soha többé nem tér vissza. 2. egy beteljesületlen és tragikus szerelem (és aki Rómeó és Júliával jön, azt tengelyszeghez kötöztetem, ilyen sablonos baromságot is csak egy avoni hattyú találhatott ki), és ebből következik a harmadik: ha ez a kettő találkozik, na, az a K. O.

A magyar filmek engem mindig képesek meglepni. MINDIG. Amikor már azt hiszed, mindent láttál, akkor jön egy Cop Mortem, egy Vakfolt, vagy egy R.E.M. Miért pont ezt a három retekszar filmet citálom ide a leadben? Mert a Tékasztorik is félprofi/félamatőr film, amire a pénzt úgy gründolták össze a közösségi finanszírozásból. Így mondjuk azt, ebben a ligában játszik. Viszont van egy marha nagy előnye ezekkel szemben. A Tékasztorik nézhető. 

Tudom, egyesek szemében túlzásokra hajlamos vagyok, de higgyétek el... saját érdeketekben, hogy ennél fölöslegesebb, hiábavalóbb, értelmetlenebb és rosszabb folytatást az életemben nem láttam még. Minek készült ez el? Szükség volt rá? Hegylakó 2, az egy király film, Dumb és Dumber 2, ugyan már, Zoolander 2... na ne nevettess. Macskafogó 2... határeset, de még az se ennyire gáz. Rá kellett jöjjek, hogy akármennyire is utálom az elkésett folytatásokat, még ezeknél is bőven volt élvezeti faktor. Mondjuk azt volt értelme, hogy megcsinálták, no ez a felismerés az egyetlen, amit a Trainspotting 2-nek köszönhetek.

Tudom unalmas, de... a tavalyi jobb volt...

Miután az OSS mesterlövészét, Karl Fairburne-t irányítva legutóbb Afrikában is szétlőttük az összes náci tökét most a változatosság kedvéért a jó öreg Itáliába látogatunk el. Persze itt se a tájban fogunk gyönyörködni, hanem megint a harmadik birodalom rosszcsont heréit szedjük le. Az alapfelállás is lényegében ugyanaz, mint eddig. A nácik egy csodafegyver segítségével próbálják a javukra fordítani a II. világháború menetét és egyedül rajtunk áll, hogy ebben megakadályozzuk őket.

„Mondd meg nekik, hogy bárki, ismétlem, bárki az utamba áll, azt megölöm! MINDET MEGÖLÖM!"

Szükséges egyáltalán, hogy lássuk hőseinket elhullani...?

Matthew McConaughey az elmúlt néhány évben az egyik legkarizmatikusabb és legkarakteresebb szereplője lett minden egyes alkotásnak, amiben csak szerepelt. Számomra a True Detective sorozat ikonikus és mélyen filozofikus első évadjában Rustyként nyújtott alakítása, egyszer és mind karakterteremtő tevékenysége emelte a legnagyobbak közé. Aztán jött a Dallas Buyers Club és az Interstellar. Mindhárom szerepben megvoltak az azonos jellemvonások. Lecsúszott, hol kicsit, hol jobban alkoholista, régen nagy ambíciókkal bíró, de mára kiábrándult, suttyó főhős, akiben azért még pislákol a nagy gondolatok lángja. Úgy gondolom ez az a karakter, akit McConaughey nagy átéléssel és igazán hitelesen tud hozni.

„Egész életemben repültem, most mégis harminc másodperc határozza meg a karrierem..."

Sose írtam Oscaros cikket, egész egyszerűen azért nem, mert utálom ezt az időszakot. Jó esetben megnézem a jelöltek felét, és utána fel akarom akasztani magam. Idén azonban úgy alakult, hogy szinte MINDEN jelöltet láttam, megnéztem vagy pótoltam különböző okok miatt. Leginkább azért, mert szinte mindenből volt sajtóvetítés. És ha már ennyit szenvedtem, akkor gondoltam, beszélgessünk kicsit a hétfőn hajnalban tartandó gáláról, hogy legyen valami foganatja is. Természetesen megtippelem azt is, vajon ki nyeri szerintem a díjat, aztán majd lehet jókat röhögni, hogy mennyit találtam el. Minthogy a legtöbb filmről van kritika a blogon, akit az érdekel, az kattintson a linkre, ott bővebb magyarázatot talál. Itt most a kategóriákat veszem sorra.

Ebben az évtizedben minden egyes februárban letudtam az Oscar-díjas filmeket, és nem mindig jó szívvel. Idén többször éreztem úgy, hogy színvonal tekintetében végre halad valamerre az Akadémia, hogy talán visszanyerik egykori fényüket, de azért mindig akadt egy-egy jelölt, amelyik miatt kicsit megingott bennük az amúgy sem túl erős bizodalmam. Mindenesetre idén valóságos remekművek is akadnak a jelöltek között, úgyhogy összességében örülhetünk. Nézzük át egyesével a „Legjobb film” kategória jelöltjeit!

Fantasztikus, ez egyszerűen fantasztikus. Szóval miről is szól a filmje? Ha jól értem, valami szuperhősről, ugye? Hogy micsoda? Egy félőrült hippi elvonul a világtól, és neveli a kölykeit? Most komolyan, és ki szerepel benne? Aragorn? Hát megőrült maga? Kilincseljen a Sundance-nél, hátha ott ráharapnak az ötletre, mi sajnos nem tudjuk finanszírozni a vállalkozását. Emőke, küldje már be azt az előző csávót, a Fűrész 8 hirtelen mégse hangzik olyan rosszul.

Indiában évente 80 000 gyermek tűnik el... akkor miért mindig Dev Patel alakítja őket?