A rádió aranykora után egy újabb atipikus Woody Allen filmhez volt szerencsém. Allen ismét elővette a korai alkotásaiban jellemző dokumentarista jelleget, de ezúttal jóval visszafogottabban bánt vele. Bár az a jelenet mindenképpen nagyon érdekes, melyben egy történetet többféle végkifejlettel mesélnek el, hisz rengeteg pletyka keringett Emmet Rayről, aki még a zenészek, művészek között is egy nagyon ellentmondásos figura volt. A film kétségtelenül legizgalmasabb momentuma, hogy a főhős mennyire önző, egoista, primitív, szánalmas bunkó, miközben olyan gyönyörűen játszik a gitáron, amelyet sosem néznénk ki belőle. Sean Penn pedig kiválóan hozza ezt a különös, kiszámíthatatlan alakot, aki nem kevésbé különös és kiszámíthatatlan szituációkba keveredik. Méltó partnere a filmben Samantha Morton, akinek egyetlen egy szót sem kell szólnia, sőt még különösebben szépnek sem kell lennie ahhoz, hogy elnyerje a rokonszenvünket. Vele szemben a dögös Uma Thurman képviseli a történetben a tipikus woodyalleni önanalitikus, elemző karaktert. Maga Allen is megjelenik, mint interjúalany, de nem hatalmasodik el a többiek fölött. Ami még nagy előnye a történetnek az a zene, mely valóban csodálatos, és a '30-as évek hangulata. Pár jó poén is be-becsúszik, no meg némi melankólia és érzelem is, ugyanis főhősünk azért marad örök második, mert örökké elfojtja az érzelmeit.