Na ez sem egy egyszerű film. Giuseppe Tornatorétól viszont az első, ami láttam, és meggyőzött, hogy a többi alkotását is megnézzem.

A Puszta formalitásnak nagyon nyomasztó hangulata van, ugyanis egész végig éjszaka játszódik, és egész végig zuhog az eső. Közben javarészt két ember beszélget. Depardieu remekül alakítja az írót, de nála nagyobb meglepetés Polanski, akit inkább rendezőként ismerünk, de a felügyelő szerepében is kiváló. Tornatore bravúrosan és ötletesen rendezte meg a filmet, tele van nagyszerű beállításokkal, egyedi vágásokkal, mindezt ráadásul ízlésesen. Így hiába egy hosszú párbeszéd a Puszta formalitás, mégis folyamatosan figyelünk, és kíváncsiak vagyunk mi történik. Ugyanis azt tökéletesen érezzük, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Az író értelmetlen dolgokat beszél, sőt értelmetlenül viselkedik néha, a felügyelő pedig érdekes módon mindent tud róla, és az általa írt regényekkel próbálja sarokba szorítani. Mindamellett az egész hely egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy rendőrőrs, a gyilkosság áldozatának kilétéről pedig végképp nincs semmi elképzelésünk, ahogy a főhősök motivációjáról, vagy szándékairól sem tudunk többet. Ezek után a film stílust vált, és krimiből egy emelkedettebb, költői és egyben pszichológiai alkotás lesz, amelyet remekül támogat Morricone aláfestő zenéje. Végül minden kérdésünkre választ kapunk, de nem tolják bele az arcunkba, hanem nekünk kell elgondolkodnunk a látottakon. Egy biztos, hogy erre a végkifejletre szerintem senki sem számított. A Puszta formalitás pedig egy nagyon mívesen elkészített, európai kis csoda, amit bárkinek ajánlok a figyelmébe.