John Hughes annyi kiváló filmet tett elénk a '80-as években (Nulladik óra, Tizenhat szál gyertya, Meglógtam a Ferrarival), hogy nem csoda, hogy óhatatlanul is beékelődött egy jóval gyengébb alkotás. Hughes-ról azt mondják egyébként, hogy forradalmi volt, mert a filmtörténetben először olyannak ábrázolta a tiniket, amilyenek azok valójában, ezért is tudta megszólítani őket, így lett olyan sikeres. Ez igazából baromság: az ő tinikarakterei nem káromkodnak, nem isznak, nem drogoznak, nyilván azért, hogy bejuthasson a célközönség a moziba. Viszont Hughes valóban értett a nyelvükön, értett a lelkivilágukhoz, és átérezte a problémáikat, jobb filmjei ettől örökérvényűek. A Különös kísérlet nagyon népszerű volt itthon a kalózvideókorszak narrátoros hőskorában (hmm, régi szép idők). Nem nehéz kitalálni, hogy miért: elborult, abszurd története, és persze a jócsaj miatt.
Állítólag Hughes két nap alatt írta a forgatókönyvet, és hát olyan is lett. Illetve ez így nem pontos: olyan mintha két nap alatt írta volna, fullra beszívva. A csodanő életre keltésének jelenete önmagában rém kínos: a Frankenstein nézése után lúzer hőseink egy szimpla számítógéppel (figyelem, számítógépes trükkök!), és egy Barbie babával, no meg némi szkenneléssel előállítják a tökéletes nőt. Ennek a filmben is kb pont ennyi értelme van, amit most leírtam, úgy önmagában nagyon ciki. A lúzer főhősök tök jelentéktelenek, egyikük sem különösebben jófej, vagy kidolgozott karakter, nincs bennünk semmi, amiért együtt kéne éreznünk velük, vagy akár csak emlékeznünk rájuk a film megtekintése után. Anthony Michael Hall persze jópár filmben szerepelt, de sosem főszereplőként, és ez nem véletlen. Kelly LeBrook viszont olyan csodanő, akit a '80-as évek termelt ki magából: kitűnő választás, tökéletesnek megfelel a kor szépségideáljának, amire a magyar szinkronban Détár Enikő szexi hangja még rá is segít. Sajnos megjelenését leszámítva tetőtől talpig felöltözve vehetjük csak és kizárólag szemügyre, de azért már miatta igazán érdemes megnézni a filmet, illetve Bill Paxton szintén frenetikus a fasiszta katonabuzi báty szerepében, gyakorlatilag a film legpoénosabb, legemlékezetesebb karaktere. Egyébként még Robert Downey Jr. is feltűnik egy mellékszerepben, de itt még semmi sem látszik későbbi tehetségéből, humorából, vagy karizmájából.
A történet maga később is tökéletesen irreális, totálisan értelmetlen, és igencsak széteső jelenetekkel operál, ami jócskán próbára teszi minden jobbízlésű ember tűrőképességét. A humor még mindig megmenthetné az egészet, de túl gyakran csap át felesleges ripacskodásba a sztori és a színészi játék egyaránt. Mégis a mindig élvezetes '80-as évek feeling, Kelly LeBrook "alakítása", illetve Bill Paxton magánszámai miatt egy megtekintést szerintem mindenképpen megér.
