Visszaérkeztünk a poszt-apokaliptikus világba, de ezúttal nem az olasz trashnek köszönhetően, hanem egy kifejezetten igényes, ám nem túl ismert új-zélandi film erejéig.

Ezúttal nincsenek meg a szokásos klisék, főhősünk, az igazi kisember egy szép(?) napon arra ébred, hogy egyedül maradt a Földön, egyszerűen mindenki eltűnt. A sztori első felében az ő viselkedését követhetjük nyomon. Az elején természetesen minél jobban igyekszik kihasználni a helyzetből adódó lehetőségeket, aztán kezd megőrülni. Persze, ez sem teljesen biztos, mert hát mihez, vagy kihez képest lehetne őt őrültnek nevezni. Amikor női ruhában lövöldözik a Krisztus szoborra, vagy amikor Hitleréknek tart beszédet, azok egyaránt remek jelenetek. Ezután megjelenik még egy, majd még egy túlélő és a film megkísérli megmagyarázni, hogy mi is történt. Ezt kicsit erőltetettnek, sőt néhol sutának éreztem, de a több szereplőnek hála elkezdődnek a szokásos, piti emberi játszmák, amiknek igazán nem kéne, hogy helyük legyen az utolsó életben maradottaknál. A szereplők közül a főhőst alakító Bruno Lawrence remekül alakít, az érzelmek széles skáláját mutatja be hitelesen, a többiek már nem ennyire nagyon jók, de nincs velük komolyabb probléma. A zene egy telitalálat, nagyon sokat hozzátesz az összképhez. A befejezés pedig nagyon talányos, teljesen ránk bízták, hogy mi is történt kisember főhősünkkel, aki se az apokalipszis előtt, se utána nem volt képes igazán élni.

A The Quiet Earth egy egyszerűségében nagyszerű, és mély sci-fi, de aki a csilivilli díszletekre, vagy a zombiölésre vár, az nagyot fog koppanni.