A nagy olasz mestertől, Mario Bavától nem éppen ilyen filmeket szoktam meg. Ebben a moziban nyoma sincs a gótikus borzalmaknak, vagy éppen a giallo féle eleganciának, nincsenek hatalmas, csodaszép díszletek. Bár Bava munkái minden esetben előremutatóak, mégis ez tűnik a legmodernebb mozijának.
A történet elején egy rablóbanda eszeveszett tempójú, féktelen és őrült menekülésének kellős közepébe csöppenünk, de utána sem lesz sokkal jobb a helyzet. Szereplőink majdnem az egész film alatt össze vannak zárva (a bandatagok és a túszok) egyetlen kocsi szűk terébe. A film mégsem válik sem erőltetetté, sem unalmassá, a feszültség folyamatosan jelen van, ami nagyban köszönhető a nagyszerű kísérőzenének is. A színészek nem alakítanak különösebben nagyot, de már arcra tökéletesek a szerepre. A női főszereplőnek hála van a filmnek egy exploitation mellékíze, ami megelőlegezte ezt a műfajt, a nőt ugyanis egyfolytában inzultálják szexuálisan, illetve többször is rendkívül durván megalázzák. Ennek ellenére nem láthatunk különösebben véres jeleneteket Bava többi filmjéhez képest, de a brutalitás és a kiszolgáltatottság témája remek alapanyag, amellyel a filmnek sikerül is élnie. Bár néhol már kicsit túl töménynek éreztem még mai szemmel is a mozit, ami nálam leginkább a vörös hajú nő jeleneteinél ütközött ki.
A sztori végén pedig van egy olyan hatalmas csattanó, ami mindent megmagyaráz, amit eddig nem értettünk, vagy a film hibájának tudtunk be, és rendkívül emlékezetessé teszi az összképet. Az amúgy is kiváló, méltatlanul elfeledett olasz rendező, Mario Bava egyik legjobb filmjéről van tehát szó, amit mindenképpen ajánlok megtekintésre.