Sean Connery az első James Bond visszatért!

Nem is akárhogy! A főcím előtt szétver néhány embert, egy bombázót a melltartójával fojtogat és egy Blofeldet belefojt a tömény fosba. Mindezt jóval gyengébb, illetve gyermetegebb módon, mint az előző részek bármelyikében. Ha mindez nem lenne elég, vethetünk egy pillantást a nagy James Bondra Sean Conneryre, aki nagy kegyesen visszajött megmenteni a franchise-t. Nos, hogy néz ki? Egy szóval jellemezném: szarul. 

Mr. Connery? 
Maga mit csinált ’67 és ’71 között? Zabált, mint a disznó, ivott, mint az állat, és a kokót sem vetette meg? Gratulálok, sikerült 4 év alatt egy tízest öregedni. Igazán szép teljesítmény attól a férfitől, aki pár éve még a nők legnagyobb bálványa volt. No de hát ezzel sajnos nem lehet mit kezdeni, ez van, nem lehet mit csinálni. De akkor legalább ne ilyen unottan és kedvetlenül játszana, mint akiről lerí, hogy mennyire unja már ezt az egész Bondságot. Kétlem, hogy olyan rossz meg megerőltető lenne egy luxusban élő, gyönyörű nőkkel körülvett, népszerű hős alakítása. Vagy mégis?

Persze, nem Ön az egyetlen, aki nem adott bele mindent. Ott vannak például a forgatókönyvírók. Ötleteiket melyek hol egész zseniálisak, hol végtelenül bugyuták, nem sikerült összefűzniük. Így a film jelenetek sorozata, de az egész sajnos már nem áll össze. Még jó, hogy a humorra fogékonyak voltak, ha már egy rendes történetet nem tudtak kiagyalni, és az eredeti könyvet sem akarták feldolgozni. (Ami nem tartozik Fleming legjobbjai közé, 2/3 része elég unalmas és érdektelen, az utolsó harmad viszont, rendkívül izgalmas, melankolikus, hangulatos, tehát a könyv legalább kellemes élményként maradt meg bennem.) A humora a filmnek azonban nagyszerű. Főleg a feketehumorban, illetve öniróniában rejlő lehetőségeket használták ki nagy szerencsénkre, ez az egyetlen, ami mégis élvezhetővé teszi a filmet. Már-már vígjátékivá fajul a dolog, de ha ez nem lenne… hát nem tudom. Mindenesetre a jó poénok tartoznak egyedül az erényei közé, ugyanis sokat nevettem, szóval végülis jól szórakoztam. A kedvencem:

Tiffany: "Maga megölte James Bondot!
Bond: Hát ő volt az? Úgy látszik senki sem halhatatlan."

Persze annyira nem szúrták el a dolgot, hogy ne legyen legalább egy nagyon emlékezetes jelenet: ez pedig James Bond hamvasztása, mely egyértelműen az epizód csúcspontja, egyszerre félelmetes, gótikus, és reménytelenül izgalmas. Már csak ezért az egy jelenetért érdemes megnéznetek. És akkor ott van még a film látványvilága, Ken Adam elegáns, de előző munkáihoz nem mérhető díszletei, kedvenc John Barrynk pedig ismét kiváló zenét szerzett. Mind a főcímzene, mind a film score-ja nagyszerű. Hallgassátok meg, amikor Bond találkozik Felix-el. Hihetetlen jó az a zene, és sehol máshol nem használták fel. A főcímzene Shirley Bassey előadásában pedig a Goldfingerhez mérhető.

Egyedül a zene. A Goldfingert tekintették a készítők követendő példának, ezért nyerték meg Conneryt, a rendező Guy Hamiltont, a zeneszerzőt, az énekest és az egyik írót. Sőt kezdetben nem is Blofeld lett volna a főellenség, hanem Goldfinger ikertestvére. Az alkotóknak sajnos nem sikerült megtalálniuk azt a kényes egyensúlyi állapotot, mely a 7 évvel korábbi kalandot legendássá tette, hanem átestek a ló túloldalára. Ebből a komolytalan filmből már a kezdeti Bond-feeling is kiveszett. Meg se próbálják feléleszteni, sőt rájátszanak arra, hogy Bond idejétmúlt, amire jó példa a kaszinós jelenet.

A többi szereplő kiválasztásában sajnos nem követték a '64-es alkotást; sikerült kiválasztani egy színtelen, jellegtelen Blofeldet (még akkor is, ha 2 vagy 3 van belőle), kelléknek pedig két buta cicababát, akik igazán említést sem érdemelnek. Erről természetesen nem a színészek tehetnek, a szerepük eleve rosszul lett megírva.
Ahogy a szereplők, úgy az akciójelenetek sem túl meggyőzőek. Az egyetlen értékelhető momentum ilyen szempontból a liftes összecsapás. Egyébként van egy érdekes holdjárós üldözés a sivatagban, melyet gyorsan egy autós hajsza követ, amely egy hatalmas baromsággal végződik. És még mi is..? Ó igen, persze megtalálhatjuk a filmtörténet legócskább robbanásait is. Ezekre pedig nem mentség a készítés időpontja sem, hisz eddig nem voltak ilyen jellegű problémák. Sőt, néha kifejezetten hülyének néznek minket. Kíváncsi lennék például, hogy Bambi és Thumper képességei hová tűntek az úszómedencében?

Bond pink nyakkendője mellett a finálé hozza az alkotás mélypontját: helikopterek lődöznek, és robbantgatnak egy olajfúró toronyban a tenger közepén. Ennyi. Semmi izgalom, vagy igazi látványosság, vagy bármi ami jóvá tenné a dolgot. Bár az utolsó jelenetben mégis megpróbálkoznak, hátha sikerül valami. A kísérlet ugyan rémesen emlékeztet az Oroszországból szeretettel című epizód némely jelenetére de sebaj. Önmagunktól talán nem szégyen lopni, a Gyémántok az örökkévalóságnak-nak pedig nem az önismétlés a legnagyobb hibája. Szóval Bondot meg akarja ölni a két homokos karikatúra bérgyilkosszerűség, ő meg nem tudja, de az arcszesz, illetve a borok hanyag ismerete leleplezi a gonoszokat. Az egyiket felgyújtja, a másikat kidobja a tengerbe, és felrobbantja. Jól hangzik, a megvalósítás azonban ezúttal sem sikerült a legjobban. Az utolsó pár másodperc a stáblista előtt nagyon jó, de ez már nem menthet semmit.
Azt megtette a jó zene, a látványvilág, na meg a sok humorizálás, még ha néha teljesen komolytalanra is fordult a dolog. A Gyémántok az örökkévalóságnak sajnos nem ragyog címéhez illően.

A DVD kiadás:
A menüben valamiért nem a film kiváló zenéje szól. Szinkronnal még sohasem néztem végig ezt a részt, ha valaki túlteszi magát Vass Gáboron, illetve ha nem ölték ki a szövegkönyvből a poénokat, akkor ezzel is meg lehet nézni.

A werkben kiderül, hogy amerikanizálni akarták Bondot, mert elavultnak találták. Szóba került a ’60-as évek Batman sorozatának címszereplője Adam West, a Psycho egyik szereplője, John Gavin, akit le is szerződtettek, de miután Connery visszajött, kirúgták. Megtudjuk, hogy a történet alapötlete az egyik producer álma volt, így már érthető miért ilyen zavaros az egész. Connery érthetetlen módon mégis odavan a forgatókönyvért. A két Bondgrilből múmia lett. Kiderül mi állt az autós baki hátterében, meg szokás szerint végigveszik a forgatás fontosabb pillanatait, és anekdotáznak. Végül elbúcsúznak végleg Connerytől korábbi film, illetve interjútöredékekkel, melyekben egykori partnernői istenítik, így nem csoda, ha egy mauzóleumban érezzük magunkat.
A következő extra a kiadvány fénypontja: 
A Bond sorozat fő producerének, Albert R. „Cubby” Broccolinak életrajzi doksija őseitől kezdve, egészen az örökségéig. Jóval terjedelmesebb és részletesebb, mint ami a másik producerről Harry Saltzmanről készült.
Ezúttal régi fényképeket láthatunk, Bond zenével, megismerjük a nehéz gyermekkorát, becenevének eredetét, és Hollywoodba való bekerülését. Hallhatunk első, tragikusan végződő házasságáról, első filmjeiről, korai munkáiról. Élete kész hullámvasút volt; mire sikerült feltörnie, újból anyagi csődbe került. Végül a Bond sorozat hozta meg számára a tartós sikert, és a békés magánéletet. Szó esik a második feleségével való romantikus kapcsolatáról, Micahel Wilsonról, egyetlen gyermekfilmjéről, a boldogság mibenlétéről, majd végül a haláláról. 
Nagyon érdekes filmecske, jobb mint maga az adott epizód. Lehet, hogy csak számomra, ugyanis én imádom az ehhez hasonló, megható, nagyratörő siker-bukás sztorikat. Cubby Broccoli (ezután a film után már csak Cubby) valóban érdekes ember volt.
A többi kisfilmet egyszer mindenképp érdemes megnézni, mert nem hosszúak. A BBC Connery interjúja mindenképp kiemelkedik ezek közül az alany őszintesége miatt:

Riporter: "Mennyire hű a film az eredeti könyvhöz?
Connery: Fogalmam sincs. Nem olvastam a regényt."

Szóval a Gyémántok az örökkévalóságnak temérdek hibája ellenére szórakoztató film, a kiadványt pedig már csak a nagyszerű extra miatt is érdemes megvenni.