Na, kezdjük ott, hogy ennek a filmnek semmi köze a Tom Cruise féle, amúgy igazán tisztes módon elkészített mozihoz. A készítés évszáma úgyis árulkodó. Csupán a cím egyezik meg, de ezzel nincs mit tenni. Szóval, aki róla szeretne olvasni, már most oldalt válthat. Remélem, azért nem túl sokan cselekszenek így.

Kétlem, hogy van olyan szamurájfilm rajongó, aki ne ismerné Kenji Misumi nevét. Túl sok örökbecsű darabot tett ő le ahhoz ebben a műfajban, hogy ki lehetne kerülni az életművének valamelyik darabját. Ott bábáskodott Zatoichi megszületésénél és néhány további kalandjánál, borzongatott minket a jotsujai kísértet neves történetében, hadba vonult a Shinshengumival más neves harcosokkal együtt, míg végül, de korántsem utoljára, legendát teremtett a megállíthatatlan Lone Wolf and Cub sorozat főszereplőjével egyetemben. Mostanra egyértelműen a csambara műfajban forgatott mozijai a legnépszerűbbek, pedig más, ennél többre tartott zsánerben szintén figyelemre méltó mozgóképeket tett le az asztalra. Akinek van kedve tallózgatni, az Ázsiafilmen talál ismertetőket néhány további mozijáról. Mint minden rendező, ő is berzenkedett a beskatulyázástól. Szeretett volna olyan alkotást fölmutatni, amit nem mások dolgoznak ki helyette, hanem a kezdettől fogva része a készítés folyamatának, nem csupán a rendezés fázisában kapcsolódik be. De csupán egyszer adatott meg ez neki, ennél a mozinál.

A törékeny egészségű Sughi Toranasuke gyermekként fölöslegesnek érzi magát a családjában és öngyilkos akar lenni. Egy vívómester menti meg a vízbefúlástól, magához veszi, felneveli és megtanítja a kardforgatásra. Az idős szamuráj a Tokugawák hűbérese és elkötelezett híve, de tisztában van vele, a harcosok uralmának világa leáldozóban van. Ifjú tanítványát ennek szellemében neveli, felkészíti egy másik társadalom érkeztének elkerülhetetlenségére. Ám az új korszakba való átmenetel korántsem problémamentes, nem könnyű túlélni a vérzivataros időket...

Ez volt Kenji Misumi utolsó filmje, mielőtt 1975-ben szívrohamban elhunyt. Minden tudását beleadta és kitűnő mű született meg általa. Sajnos, a mester váratlan halála miatt a film össze(vissza)vágott változata került forgalmazásra, ami az összetett történet élvezhetőségét nagyban rontotta. A megvágás oka részben a film hosszúsága volt, részben a nem mindig könnyen követhető, mozaikszerű építkezést akarták egyszerűsíteni, meg pár kemény jelenetet szintén megcsonkítottak. A gyűjtők között kisebb legenda volt a vágatlan kópia létezése, amihez csak feketén lehetett hozzájutni. Végre piacra került a teljesen vágatlan,(?) felújított, szélesvásznú változat, amit leginkább a francia kiadás tesz igazán élvezhetővé. (A jelenlegi, teljesnek tartott változat történetének felépítését, párbeszédeit figyelve volt egy olyan érzésem, hogy valahol akadnak még leforgatott, ám be nem került jelenetek.)

A cselekmény összetett, sok szálon futó. A Sógunátus végének szinte teljes társadalmi korrajzát adja, egyaránt bemutatva a szamurájok világának emelkedett és embertelen oldalát. A Tokugawák, a Shinshengumi és a lázadó Szatszuma klán szamurájait hol összesodorja, hol eltávolítja egymástól a történelem zivatara. A harcosok kasztjának mindenféle alakja felbukkan, az erkölcs elszánt védelmezőjétől a gátlástalan törtetőn át a pusztán kalandot kereső ifjúig, sőt a saját osztálykorlátain átlépni nem tudó, az igazságot kereső harcosig, aki ide-oda sodródik a viharos időkben. Időnként az ivóban, máskor a csatamezőn találkoznak, gyakran az ellentétes oldalon. Megismerik a boldogságot és a tragédiát, szeretnek és pusztítanak. A rendező nem a kor közismert formálóit állítja a középpontba, ők csak felvillannak a háttérben, erősítve a hitelesség érzését. Inkább a különböző társadalmi csoportok egy-egy jellemző karakterét emeli ki, hogy minden álláspont képviselve legyen. A középkori külsőségek között felvonuló harcosok egyre anakronisztikusabbak a puskákkal, ágyúkkal harcoló parasztkatonákkal szemben. Japán népe leginkább az újságokból értesül a szamurájok csatáiról, s annyira érzi magáénak az egészet, mintha a Holdról írnának. A saját magát felmorzsoló, belső viszályainál leragadó klánvilágot egyszerűen félretolja a társadalom többségét kitevő kereskedők, városlakók, szerzetesek élni akaró többsége.

Misumi láthatóan nagy tisztelettel kezeli esendő hőseit, de mégis könyörtelen. Lehet bármennyire szimpatikus jellem az illető, az új korba csak az léphet át, aki képes feladni a múlt szemléletét és erkölcseit és elfogadja azt a változást, amely korántsem könnyíti meg az életét. (Pompás az a jelenet, amikor bemutatja, micsoda komoly problémát jelentett egy régimódi szamurájnak az új hajviseletre történő áttérés.) A mozi nézőbarát, a kor tökéletes realizmusa pompás kalandfilmbe van ágyazva. Nagy kiállítású korrajz, ám válogatott színész-vívók elemi erejű, érzelmektől fűtött összecsapásaival fűszerezve. Az igényes történelmi tabló mesteri példája. A főszereplőt, Takahashi Hidekit, Európában alig ismerik, pedig kiváló színész és harcművész egyszerre. Talán a Magistrate Mayuzumi a mostanában leginkább hozzáférhető filmje. A műfaj igazi rajongói mindig számon tartották a vele forgatott alkotásokat.

Az utolsó nagyszabású filmje méltó lezárása lett Kenji sensei mozis karrierjének. Kevés olyan 10-es válogatás létezik, amelyre föl ne kerülne a maga műfajában. Nem vagyok híve a listázásnak, - nálunk ennek történelmi okai is vannak, - így inkább úgy fogalmazok, hogy a részemről mindenképp ott a helye a legjobb japán történelmi filmalkotások között. Egyszerre tud szórakoztatni és tanítani, erkölcsi tartalmat közvetíteni. Kell ennél több?