Nehéz dolga van a kritikusnak, ha olyan filmről kell írnia, mint a Nővér. Persze, ha sznob lennék, könnyű lenne, a rendezőnő, Ursula Meier ugyanis Ezüst Medve díjat nyert ezzel a mozival a Berlinalé-n, így akár halálra is dicsérhetném a film minden apró momentumát. Nem kell azonban ettől megijedni, korántsem egy elvont, érthetetlen művészfilmről beszélünk, a történet végig követhető, közérthető marad, nincsenek megfejtésre váró, bonyolult szimbólumok, vagy egyéb a néző agyát különös módon megterhelő fejlemény. Viszont ettől még nem válik automatikusan jó filmmé.
Mert mi is akar lenni a Nővér, ha nem művészfilm? Társadalmi dráma? Hisz egy nagyon szegény tolvajgyerek sorsát követhetjük nyomon, aki a gazdagoktól lop síléceket. Ráadásul megfigyelhető benne a fentiek gazdag világának és a lentiek csóróságának örök szimbóluma is. De nem, annyira nem súlyos a mondanivaló, hogy társadalmi drámának nevezhessük. Ugyanígy nem mondanám személyes drámának sem, ahhoz ugyanis hiányzik belőle az átütő erő. Kiderül ugyan a filmben egy nagy titok, de igazából az sem kavar fel minket különösebben, ahogyan igazi jelentősége sem lesz a későbbiekben. A rendezőnő azt nyilatkozta, hogy saját személyes élményéből írta a forgatókönyvet, de az igazság az, hogy ez a sztorianyag maximum egy fél órás kisfilmben tudott volna hatásos maradni. Mégsem unalmas a film, mert akkor legalább szidhatnám emiatt, de valami mindig történik benne, amitől nem süllyedhetünk végképp az érdektelenség mocsarába. Mégsem sikerül teljes mértében lekötnie, a szereplőknek ugyanis nincsen olyan céljuk, ami felé haladhatnának, és nem túl nagy meglepetésünkre nem is jutnak sehova sem. Persze, nyilván ennek az egésznek megvan a maga realista hangulata, de ez nem tart ki 100 percen keresztül. A multiplexekből elvágyódóknak manapság már nem elcseszett művészfilmekkel kell beérniük, hanem valódi emberi történetekkel, sorsokkal. De most őszintén, ez kit érdekel, ha nincs különösen jól megcsinálva? Bárkinek az életéből lehetne filmet forgatni, néhány talán még érdekes is lenne, vagy vicces, de sajnos a Nővér egyik sem.
Azonban ez nem a színészeken múlt. A főszereplő, Simont alakító Kacey Mottet Klein remekül játszik, minden pillanata hiteles, végig elhittem neki, hogy egy csóró kis tolvaj. Léa Seydoux-t nem is olyan rég láthattuk bérgyilkosnőként a Mission Impossible – Fantom protokollban, ahol egyszerre volt gyönyörű és halálos. Szerepelt tovább Woody Allen csodálatos Éjfélkor Párizsban című remekművében, ahol leginkább a külsejére volt szüksége, és ő jelentette a főhős számára a jobb élet reményét. Ebben a moziban már sokkal, de sokkal haloványabb korábbi szerepeinél, és ez nem az ő hibája, hanem a karakteré, aki egyszerűen jóval kevésbé érdekes. Léa természetesen jól alakít, de örülnék neki, ha nem jutna a másik nagy szexszimbólum Sophie Marceau sorsára aki pályafutása nagy részében érdemtelen mozikban pazarolta el a tehetségét.
