Ritkán kerül elő ezen a blogon a holokauszt témája, és ez nem véletlen, ugyanis ezzel kapcsolatban nagyon ellentmondásos hozzáállást képviselek. Egyrészt nyilván a világtörténelem, és az emberiség legmocskosabb, legvisszataszítóbb eseményéről beszélhetünk, ami hálás filmtéma, mert nagyon hatásos, viszont szörnyű mindezzel szembesülni, illetve nagyon könnyen átcsúszhat az egész giccses hatásvadászatba.

A mérleg másik oldalán a téma felülreprezentáltsága áll, ugyanis már a csapból is a holokauszt folyik, és komoly propagandát képvisel a mai magyar iskolákban, ami érthető módon többnyire éppen visszafelé sül el a diákok körében. Arról nem is beszélve, hogy a történelem más népirtásairól a többség hajlamos elfeledkezni, a közvélemény egyáltalán nincs tisztában az örmény, vagy a ruandai holokausztról, az indiánok kiirtását pedig legfeljebb csak a westernekből, teljesen más nézőpontból elmesélve láthatjuk. A westernek így nézve olyanok, mintha a náci Németország győzött volna a második világháborúban, és hőseposzokat gyártott volna a bátor árjákról, amint legyőzik a barbár zsidóságot.

De hogy visszaevezzünk egy kicsit a filmek világába, hasonlóan visszatetsző, ahogy a holokauszt téma egyből beváltható – színvonaltól függetlenül – az Oscar díjkiosztón, ami nem csak az automatikus túlértékelést vonja maga után, de könnyen kiválthatja az ellenérzésünke. És ahogy automatikusan jár az Oscar a holokausztért, személy szerint legalább olyan automatikusan kerülöm ezt a témát. De ha egy nagyon elismert Alain Delon moziról van szó, akkor képes vagyok kivételt tenni.

És a Klein úrral érdemes, hiszen egyáltalán nem egy szokványos, vérben tocsogó drámáról beszélünk ebben az esetben, hanem egy nagyon érzékeny művészfilmről. A rendező, Joseph Losey már a cím kiválasztásával egyértelműen utal Franz Kafka Perére (K úr ugyebár), és ez a szürreális érzés végig kitart az egész filmben. Alain Delon lényegében a szokásos figuráját hozza, a hideg, olykor kegyetlennek tűnő világfit, aki olyan helyzetbe kerül, amilyet még nem láthattunk. Most komolyan, el tudjátok képzelni, hogy Alain Delont, a bérgyilkost, a zsarut, a profi gengsztert, a gazdag playboy-t bevagonírozzák? Mert nekem nem ment volna, ha nem látom ezt a filmet. A perre emlékeztet továbbá az is, ahogy K úr, vagyis izé Klein úr próbálja folyamatosan bizonygatni az igazát, miszerint ő nem zsidó, csak összekeverték valakivel. Ami nem mellesleg igaz is.

Továbbá a játékidő során olykor-olykor kísérteties zenei aláfestéssel láthatjuk, hogy valakik készülnek valamire, valószínűleg valamiféle szörnyűségre, ami hátborzongató hangulatot kölcsönöz az egész alkotásnak. A szürreális élményt fokozza, hogy a másik Klein urat sohasem láthatjuk, pedig a főhős még az utolsó pillanatban is megszállottan kutatja, sőt amikor megmenekülhetne, még akkoris visszamegy miatta. Az sem derül ki a játékidő során, hogy a zsidó Klein vajon szándékosan keverte bele őt ebbe a történetbe, vagy pedig egyszerű félreértésről van szó. Ezektől az apró finomságoktól válik ez a mozi egy kissé elemelkedetté, ettől érezzük úgy, hogy nem csak egy szimpla történetet kapunk, hanem annál többet.

Field kollega írt már egy remek cikket a franciák a második világháború alatt tanúsított VALÓDI viselkedéséről a Lacombe Lucien című mozi kapcsán, a Klein úr pedig szintén kiverte náluk a biztosítékot, ami nem is csoda. A filmben alig láthatunk németet, az intézkedéseket végig kivétel nélkül francia rendőrök intézik, a történet elején rögtön egy francia orvost láthatunk, aki állatként vizsgál meg egy valószínűsíthetően zsidó asszonyt, majd a későbbiekben is francai rendőrök végzik az intézkedéseket, és a bevagonírozást is, ezzel nem túl szép, ám hiteles képet festve az akkori állapotokról.

A Klein úr egy rendkívül jó ízléssel elkészített, nagyon mély mondanivalójú állítás, amin igazán érdemes elgondolkodni. Egyértelműen állást foglal az emberi viselkedésekről, az erkölcsi kérdésekről. Bemutatja, hogy a könyörtelen hatalom, az embertelen bürokrácia bármelyikünket bedarálhatja, és nem lehetünk közönyösek, lenézőek, vagy ami még rosszabb, nyerészkedők ilyen esetekben. Ezzel pedig mérföldekkel többé válik egy hatásvadász, giccses, mégis érzéketlenül számokkal dobálózó holokausztdrámánál.

Viszont nincsen kritika negatívum nélkül, így meg kell említenem, hogy bármilyen különleges moziról is van szó, mégis nehéz végignézni. A játékidő kétórás, viszont a cselekmény beleférne minden szürreális elemmel együtt is 90 percbe sűrítve, így viszont nagyon vontatottnak és hosszúnak tűnik a film, sőt helyenként ma már kifejezetten unalmas. De annyira erős részek vannak benne, hogy bármilyen nehéz is belekezdenünk, mindenképpen érdemes.