Brian DePalma igencsak előkelő helyet szerzett anno, amikor összeállítottam a tíz kedvenc rendezőm toplistáját, így természetesen örülök minden egyes új filmjének, még akkor is, ha igencsak eljárt már az idő az egykori fenegyerek fölött, és legutóbbi munkái már nem érnek el olyan magas színvonalat, mint amit még a hetvenes-nyolcvanas években láthattunk Hitchcock legjobb tanítványától.
Mert De Palma erőssége abból adódik, hogy még a nagymesternél is ezerszer izgalmasabb jeleneteket tudott összehozni, és nyíltan keverhette a lenyúlt ötleteket rengeteg vérrel, és perverzióval. Ráadásul olyan hihetetlen eleganciával tette mindezt, aminek nyoma sem volt az őt szintén megihlető olasz giallókban. Magyarán a thriller nevű műfajból ő tudta egyértelműen kihozni a legtöbbet, mindenképpen érdemes tőle megnézni ilyen szempontból a Gyilkossághoz öltözve, vagy a Halál a hídon című munkákat, a mai napig lélegzetelállítóak.
De miért is írok ennyit De Palma múltjáról, a jelenlegi film helyett? Joggal merülhet fel a kérdés és a válasz sem marad el: mert a Gyilkos vágyak pont olyan, mint De Palma korábbi, hasonló filmjei. Leszámítva a sastamási értelemben pofánkba tolt folyamatos Apple termékeket, legyen szó laptopról, vagy telefonról. Viszont ma már mások az igények, mint a nyolcvanas években voltak, ráadásul meglepő módon vér, illetve szex terén még jóval visszafogottabb ez a mozi, mint a rendező fénykorának remekei. Az ódivatúság önmagában nem jelentene még problémát részemről, mert bizonyos kamerabeállításokban, vágásokban természetesen előtör a De Palmában rejtőző zseni, és valódi nagybetűs FILMélményben lehet részünk. Szóval miért ne? Végülis nem csak szuperhősös tinifilmek mehetnek a moziban, hanem felnőttek is élvezhetnek egy jó thrillert. Csak ezzel az a probléma, hogy mívesen elkészített thrillerek a tévében is mennek tucatszám, az átlagnézőt pedig aztán pont nem fogja érdekelni, hogy ezt éppen egy hajdanvolt, Európába száműzetett zseni rendezte, De Palmának pedig nincs olyan értelmiségi rajongótábora, mint Woody Allennek.
Gond pedig sajnos így is akad a filmmel. Elsősorban a forgatókönyvvel, ami nagyon aprólékosan, nagyon lassan építkezik, rengeteg mellékszál tereli el folyamatosan a figyelmünket, amit viszont csak éppen hogy sikerül fenntartania a rendezőnek egy home pornóval, meg némi leszbikus beütéssel. Egyszerűen túl sokat, és túl feleslegesen kell várni arra, hogy beinduljon a cselekmény, és megtörténjen az a bizonyos gyilkosság. És ez nem az a jófajta nézővel játszadozás, mint amit Hitchcock művelt velünk anno a Psycho-ban, vagy amit De Palma is eljátszott velünk a Nővérekben, vagy a Gyilkossághoz öltözve című mozikban, mert ott ennek megvolt a maga nyilvánvaló funkciója, míg itt sokminden csak úgy lóg a levegőben, és marad egy rakás kérdésünk.
Így pedig könnyedén észrevehetjük, hogy már a szereplőválogatás önmagában problémás, a csajok egyszerűen nem elég jók ahhoz, hogy felizzon tőlük a vászon, pedig az menthette volna az élményt. Rachel McAdams csapnivaló femme fatale, sem szeretni, sem gyűlölni, sem kívánni nem lehet, pedig a történet mindezt alapvetően elvárná tőlünk. Ugyanígy nem tudunk együtt érezni Noomi Rapace drámájával, aki meg egyszerűen túlságosan szürke. Akinek pedig épphogy szürkének kellene lennie, pontosan ő legjobb a szereplőgárdából.
A fináléra szerencsére nagyon felpörögnek az események, De Palma megmutatja nekünk, hogy mit tud, a filmvégi csavarok különösen jól működnek, így minden negatívum ellenére elégedetten álltam föl a moziszékből. Más kérdés, hogy sokan addig sem jutnának el, hogy egyáltalán beüljenek rá.
