Miután a folytatás hatalmas sikert aratott - Stallone többi filmjével ellentétben - így nem volt kérdéses, hogy milyen irányvonalon kell tovább haladnia szerény színészi képességekkel megáldott, újdonsült sztárocskánknak. 1982-ben trilógiává bővítette az Olasz Csődör élettörténetét, és ahogy az első, illetve második rész között megfigyelhető némi műfaji váltás (gettódrámából melodráma), addig a harmadik részben ugyanezt inkább stílusváltásnak nevezném. Ha sorrendben nézi egymás után az epizódokat az ember, akkor könnyen olyan érzése lehet, mintha a második és a harmadik felvonás között nem három, hanem egyenesen tíz év telt volna el. Az első két rész erőteljesen magán viselte a ’70-es évek zenehasználatát, tempóját, fényképezését, öltözködését, egyszóval a korszak stílusát.

Csúcspont:

A Rocky III viszont a szokásos kezdés (az előző bunyó) után rögvest fejest ugrik a ’80-as évekbe. Ez leginkább az ehhez a filmhez készült, azóta már legendásan jó szám, az Eye of the Tiger felejthetetlen dallamainak és fülbemászó ritmusának köszönhető, ami tökéletesen felvázolja nekünk, hogy milyen filmre számíthatunk. Stallone sutba dobta a lassú, drámai hangvételt, egy sokkal könnyedebb, lazább, szórakoztatóbb, pergősebb, amolyan jellegzetesen szerethetően ’80-as életérzésre cserélte le, ami azonnal szembetűnik a Rocky világbajnoki győzelmeit felvezető montázsban. Ez annyira megadja a film alaphangulatát, hogy a helyenkénti gyengeségek ellenére baromira jól érezzük magunkat, miközben peregnek a képkockák. Magyarán Stallone fantasztikusan rátapintott arra, hogy mi kell a kor közönségének, amit a boksz office eredmények természetesen vissza is igazoltak. 

Szóval Rocky (és Stallone) felért a csúcsra, hatalmas házban él, látványos bunyókat nyer meg, szobrot emelnek neki a legendás lépcsőknél, a szakmai és a magánélete egyaránt rendben van.

Ellenfél:

De aztán egyszercsak jön Mr. T., akinek ez volt az első „alakítása”, és az ellenszenves, visszataszítóan brutális Clubber Lang szerepében a szart is kiveri linkeskedő világbajnokunkból. Ebből a filmből már teljesen kiveszett az az elegánsan intelligens hozzáállás, hogy sportemberként mutatják be az ellenfelet, Clubber Lang itt konkrétan a negatív főszereplő, akit szívből gyűlölnünk kell, akárhányszor csak megszólal. Minden egyes nézése, mozdulata arra hivatott, hogy félelmet és viszolygást idézzen elő a nézőben. Ez pedig Mr. T. színészi képességeihez megfelelő szerep, így ezt a célt eléri a karakter, más kérdés, hogy eddig azért nem ezt szoktuk meg, de úgy látszik a stílusváltás megkövetelte.

És nem mellesleg közvetve ő a felelős a szeretett edző, az idős Mickey haláláért. Érdemes pár szót ejteni az őt játszó Burgess Meredith-ről, aki a forgatás idején már 75 éves volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy még majd’ 20 évig folyamatosan gyakorolja színészmesterségét. Első filmszerepét még 1935-ben játszotta, és összesen 175 filmben szerepelt, ami az ’50-es évektől kezdve leginkább tévéfilmeket, sorozatokat jelentett. Többek között ő játszotta a ’66-os Batman-ben a Pingvinembert, de feltűnt a Clint Eastwood pályafutását elindító Rawhide című westernszériában. Igazán híressé természetesen a Rocky filmek mellékszerepe tette, de emlékezhetünk még rá a ’90-es évekből A szomszéd nője mindig zöldebb mocskosszájúságában vicces öregjeként is.

A Rocky első részében még ő a morcos, hősünket megvető, de aztán mégis segítő vénember, de a folytatásokban már jobban elmélyült a kapcsolatuk. Az öreg, zsidó edző nem lett ugyan sokkal kedvesebb, de az is teljesen egyértelmű, hogy Rocky sem jutott volna el sehova az ő útmutatásai nélkül. Szerencsére ez a viszony nem vált nyálassá, vagy erőltetetté (az majd csak az ötödik részben fog bekövetkezni), így mi is megkönnyezhetjük a halálát, ugyanis ez a Rocky III egyetlen igazán, mély drámai eseménye. Ahogy a teljesen szétvert arcú Rocky zokog a halott öregember fölött, az valóban szívszorító.

Főhősünk tehát minden szempontból mélypontra került, és igen meglepő helyről nyújtanak neki segítő kezet, visszatér ugyanis az első két rész nagy ellenfele, Apollo Creed, aki leszervez számára egy visszavágót, és megtanítja a bumfordi Olasz Csődört a saját, laza, táncolós stílusában bokszolni. Persze mindez még nem elég, mert Rocky teljesen elvesztette a hitét önmagában, nem csak az elvesztett meccs, illetve a szeretett edző halála miatt, hanem mert kiderült, hogy Mickey szándékosan olyan bunyósok elleni meccseket szervezett neki, akik nem voltak számára igazi ellenfelek. Így akárcsak a második részben, úgy ezúttal is Adrien bátorító szavaira van szüksége. Csakhogy az első rész szótlan, félénk, szemüveges egérkéje annyira kivetkőzik magából, hogy üvöltözve mondja meg férjének a tutit. Ezt az ellentmondást a forgatókönyvet jegyző Stallone is észrevehette, mert Rocky sem hagyja szó nélkül.

Persze erre a harmadik részre már ő is kellőképpen megváltozott, már sehol sincs a korábbi jószándékú, buta suttyó. Stallone mintha szégyellné korábbi önmagát, itt már egy valódi sztárt, egy sikerembert láthatunk. Szerencséjére a korábbi részek alatt felépített szimpátiánk még így sem foszlik szét, és a hősünket ért csapások miatt még mindig tudunk vele azonosulni, mindenesetre azért kissé szomorú ez a változás. És akkor térjünk át gyorsan a film többi negatívumára.

Gagyifaktor:

A problémák a teljesen felesleges, ám egyértelműen szórakoztató Hulk Hoganes bunyóval kezdődnek, aminek a világon semmi értelme, vagy szerepe nincs a későbbiekben. Még ez önmagában nem lenne akkora probléma, és a karakterek fentebb említett változásait is meg lehetne bocsájtani. Viszont nem lehet szó, illetve mosolygás nélkül elmenni a szokásos edzésmontázsok mellett. Ebben a filmben már nem az akaraterőtől, a kitartástól, a küzdeni vágyástól, hanem a ’80-as években kibontakozó fitnessfasizmus ma már inkább humorosnak ható ábrázolásától akarnak felemelővé válni ezek a képsorok. Lassított felvételben láthatjuk, ahogy megfeszülnek az immár tökéletesen leszálkásított Stallone bicepszei, vagy Carl Weathers combján az inak. Ráadásul a tengerben egymást ölelgetve ugrálással némi homoszexuális felhangot is könnyedén társíthatunk a képsorok mellé.

És ezúttal bizony a végső meccs legalább ennyire erősíti a gagyifaktort, egyáltalán nem lehet csúcspontként gondolni rá, mint korábban. Azzal még nem lenne egyáltalán probléma, hogy ennek a boksznak semmi köze a valósághoz, mert ezt a korábbi két részben már megszokhattuk. Még azzal sem lenne a világon semmi baj, hogy Rocky egy teljesen új stílusban próbál harcolni, mert igazából ez egy logikus ötlet. Ahogyan az sem lenne gond, hogy Rocky életében először megpróbál taktikázni. Viszont ez utóbbinak a kivitelezése már egyenesen nevetséges, ahogy a bivalyerős ellenfelét azzal fárasztja ki, hogy szétvereti a saját fejét. Egy ilyen erős, nagydarab állat pedig pont ennyitől fog úgy elfáradni, hogy aztán könnyedén ki lehessen ütni. Ennek köszönhetően ráadásul a korábbi filmekre jellemző epikus finálé is teljesen kiveszik a filmből, amiért igazán kár.

Ha pedig már ennél a meccsnél tartunk, nem lehet nem röhögni a Clubber Lang luft ütései alá bevágott fenyegetőnek szánt hanghatásokról sem. 

Tudom, nagyon leszedtem a keresztvizet erről a részről, pedig még abszolút a sorozat jobb darabjáról van szó. De szerintem az is érzékelhető, hogy azért még bőven van potenciál itt a sorozatban. Alapvetően jó dolog, hogy Stallone stílust váltott a kornak megfelelően, még ha ennek meg is voltak az egyértelmű hátrányai. Nem mellesleg ebben a részben még van elég komoly dráma, elég sok új, néhol meglepő ötlet ahhoz, hogy tartalmas szórakozássá váljon mindenki számára.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!