Pár évvel ezelőtt, egész pontosan... te jó ég! Nyolc (8) éve a Vince Vaughn - Owen Wilson duó egy egész jól sikerült vígjátékot tett le az asztalra, ez volt az Ünneprontók ünnepe (Wedding Crashers). Előtte már két filmben is szerepeltek együtt (Zoolander, Starsky és Hutch), de a Wedding Crashers volt az első, ahol ez a páros főszerepben domboríthatott, nem mellesleg nagyon jó dinamikával passzolta egymásnak oda-vissza a poénokat és a poénos szituációkat. Sokan - köztük én is - arra számítottak, hogy talán megismétlődhet ez a remek szereplés a Gyakornokokban. Sajnos tévedtünk.

Jó, azért az előjelek nem voltak olyan biztatóak, mert az előzetes sok poénnal nem szolgált, a reklámkampány a kreativitás teljes hiányáról árulkodott, meg az egész sztoriról lerí, hogy rendelésre készült (és nem a Google-ra gondolok). Mert ahogy a Larry Crown az 50-es éveikben járó, látszólag stabil munkahellyel rendelkező, de munkanélkülivé váló, a változástól félő, munkát nehezen találó embereknek szólt (khmm, van remény, ne add fel!), úgy a Gyakornokok a 10-15 évvel fiatalabb, a számítógépes korszakról épp lecsúszó, "régimódi" képzettségű embereknek szól (khmm, van remény, te se add fel!). A jó hír, hogy a fentebb citált Tom Hanks filmnél azért lényegesen viccesebbre sikeredett ez a mostani.

Igen, az ilyesmi sztorik rendelésre születnek, egy igényt hivatottak teljesíteni. A néző tudja mire számítson, mégis megnézi, mert meg akarja nézni - és ezt használják ki. Készül szinte minden korosztály számára, azok kisebb-nagyobb problémáira reflektáló filmekből egy rakással: a tiniknek a becsajozás (Amerikai pite), a harmincasoknak a párválasztás (Bridget Jones), a negyveneseknek a kapuzárási pánik (40 és annyi), az ötveneseknek a már említett félelem a változástól (Larry Crown), a hatvanasoknak a házastársi elhidegülés (Amit még mindig tudni akarsz a szexről) a fő problémája. Sőt, én még ide sorolnám a hetveneseknek a tehetetlenségről és halálról szóló Haneke-féle Szerelem-et is.

Szóval a Gyakornokok is beáll a sorba és a szerelem-munka-egészség hármasból a középsőt választva arról kíván viccesen szólni, hogy az olyan számítógépes analfabéták, mint a két főszereplőnk, Billy és Nick is kaphatnak még jól fizető, trendi állást, mert olyan tulajdonságot birtokolnak, ami ezeknek a cégeknek az alkalmazottainál ritka kincs: élettapasztalatot. Szóval miután megszűnt a munkahelyük elszegődnek gyakornoknak a Googlehoz, ahol a nyár végéig egy csapatban kell a legjobb teljesítményt nyújtani, mert csak így kerülhetnek be a céghez. Persze Billy és Nick a számítógépekhez mit sem ért, ellenben az emberekhez nagyon is...

Ha elvonatkoztatunk attól, hogy mi a film témája és lefejtjük a külső vázat, egy szokásos underdog sztorit kapunk, csak most nem egy sportesemény megnyerése a cél a fura emberekből (vesztesekből) álló csapat számára, hanem a Google háziversenyéé, ahol a díj a biztos állás. Csak lecseréljük a frissen érkezett edző/csapattárs karakterét a két főszereplőnkére és onnantól kezdve a szokásos dramaturgiát kapjuk: kezdeti nehézségek, nehezen áll össze a csapat, de aztán összeszoknak, megtáltosodnak (valami alternatív módot használva), feljönnek a második helyre, van esély megnyerni, de aztán közbejön valami, így elszáll az esély, ámde a csodával határos módon mégis sikerül...

Ilyen filmekből évente (szerintem) a kelleténél több készül, ellenben mégis van rá kereslet és viszonylag könnyű egy ilyen sztorit összehozni, hiszen az alapelemeket mindenki kívülről fújja. Mivel Vince Vaughn nemcsak szereplőként, hanem a történet atyjaként és társírójaként is ott tetszeleg a film adatlapján, valahol sejthető volt (az eddigi munkái alapján), hogy nem ez lesz a legjobban kidolgozott vígjáték az évben. És valóban: a Gyakornokok végképp bebizonyította az írói kreativitásának nemlétéről alkotott előítéletek jogosságát.

Jó de vicces? Vicces. Nagyon? Azé' annyira nem. Ez egy feel good movie, azaz arra megy ki az egész, hogy a megtekintése után érezd jól magad, hogy arra a pár órára feledtesse el veled a világ búját-baját. Mérsékelten vicces szituációkat kapunk hát, szerethető karakterekkel, akikkel könnyű azonosulni és egy igazi p*cs ellenféllel, akit az első pillanattól kezdve van miért utálni. A sok-sok töltelékkarakter a csapatban mind megkapja a maga kis problémáját, ami csodák csodájára a film végére megoldódik. De hiszen senki nem várja az ellenkezőjét, szóval számítunk rá, de mégis örülünk neki. Miért ne tennénk, hiszen azért ültünk be rá, hogy ezt lássuk...

Vince Vaughn nem tud színészkedni. Sajnos. Ezt már rég tudjuk, nem is alakítást vártunk el tőle, hanem azt, hogy a Vaughn-Wilson duó működjön - és az szerencsére működik. Mert Owen Wilson hiába vigyorog, mint a tejbetök, főszereplőtársával előhúznak valami olyan pluszt, ami nélkül a film a totál unalomban poshadna. Rá bízták a romantikus szálat is, aminek van egy nagyon jól sikerült jelenete egy étteremben, de azon felül teljesen átlagos marad. Partnere Rose Byrne a klisé karakteréből sajnos nem tud kihozni semmit sem, de talán ezzel semelyik más színésznő sem tudott volna többet kezdeni.

Bár humorával nem tűnik ki a sorból, a kviddics meccs az utóbbi évek egyik legbetegebb ötlete, az aranycikesz színre lépése garantáltan megmosolyogtat majd mindenkit. Bár fogalmam sincs, a kviddics mely aspektusa az, amit később a Google-nél dolgozva felhasználhatnak, fogadjuk el, hogy beleszámít a felvételibe az eredménye a meccsnek... Maga a Google háziverseny sajnos botrányosan elnagyoltan van bemutatva, a kb. 20 csapatból csupán a főszereplők és a legfőbb ellenlábasaik jelenlétét érzékeljük és az egész verseny le van egyszerűsítve az ő párharcukra. Sőt, a vetélytárs csapat bemutatása is 2 emberre korlátozódik: akit utálni kell és akit sajnálni kell, mert vele van és el van nyomva.

A Gyakornokok egy egyszernézős, kellemes vígjáték, ami teljesen kiszámítható, történetben semmi újat nem tartogat. A poénok nagy része betalál, sajnos ez a "nagy rész" nem jelent számszerűleg túl sokat. A főszereplők közt jól működik a dinamika, a mellékszereplők kiváltják a megfelelő érzéseket belőlünk, a végkifejlet viszont unalomig ismert. Will Ferrell szereplése (és tetoválása) frenetikus, John Goodman rövid mellékszerepe nélkül ma már el sem képzelhető egy film sem és Rob Riggle kapott egy nagyon beteg karaktert, de láthatóan élvezte az eljátszását. Egy valamire egész biztosan jó ez a film: elgondolkodtat. Ugyanis ha tényleg ilyen az élet a Googlénél, akkor azt hiszem, hogy pályát tévesztettem, mert a látottak alapján ott szeretnék dolgozni.