Sok víz lefolyt a Dunán, vagy a Mississippin a Rocky ötödik és a hatodik része között, időközben teljesen átalakult az egész moziipar. Egészen pontosan a Rocky 1 és 5 között 14, míg az 5 és a Balboa között összesen16 év telt el. Az ötödik rész készítésekor még Stallone volt a létező legmenőbb akciósztár, de aztán Schwarzenegger végül lenyomta olyan remekbeszabott filmekkel, mint az eredeti Emlékmás, vagy a Terminátor 2. Stallone karrierje pedig lassú hanyatlásnak indult. A ’90-es évek végére a közönség ráunt a sebezhetetlen, tömeggyilkos izompacsirták akciómozijára, helyette ott voltak a hihetetlen látványosságokat felvonultató CGI trükkök, és a mainstream hőstípust is próbálták minél emberszerűbbé tenni. Schwarzenegger erre gyorsan elhúzott kormányzónak, Stallone pedig abszolút mélypontra jutott, például a 2002-es D.Tox című középszar filmje már mozikba se kerülhetett, egyből a video-dvdtékák polcain landolt. Nem mellesleg már senki sem bízott benne, senki sem akarta a vásznon látni. Csak egy vén hülye erőltetett, szánalmas próbálkozásának tűnt az a terv, hogy folytatni akarja a Rocky-t, vagy a Rambo-t. Hiába volt ő gyerekkorom egyik nagy hőse, nekem is az volt a véleményem, hogy inkább ne égesse magát, illetve szépemlékű sorozatait ilyen felesleges, bukásra ítélt próbálkozásokkal.

És hihetetlen ugyan, de az öreg megcsinálta.

Persze, erről szól az egész sorozat, de hogy megint ilyen szép analógiát lehet vonni Stallone pályafutása, és a Rocky széria történései között, az azért mégiscsak figyelemre méltó. Nekem meg azóta is ég a pofámról a bőr, hogy nem mentem el moziba megnézni, csak dvd-n láttam a Rocky Balboát. Van egy megöregedett, régi nagy sztár, akiben már a világon senki sem hisz, még a saját családja sem, de ő még úgy érzi, hogy „maradt valami a pincében”, hogy nem tudott mindent kiadni magából, amit lehetett volna. És nem érdekli, ha hülyének nézik, az se ha mindenki körberöhögi, de az se ha végképp bolondot csinál magából, ő pedig hatalmas akaraterejével legyőzi az akadályokat, a játékidő végén pedig megdicsőül. Csak most azt nem tudom, hogy a Rocky Balboa történetét ismertettem, vagy a Rocky Balboa háttérttörténetét.

Stallone hála istennek meg sem próbált megfelelni bármilyen trendnek, helyette inkább készített egy vérbeli nosztalgiamozit. A film minden képkockáján érezni, hogy szeretetből készült, nem pedig a pénzhajhászás miatt. Stallone visszatér az eredeti helyszínekre, az eredeti karakterhez ahhoz, aki szupersztárt tette őt valamikor. Az idők során azonban mindketten megváltoztak, öregebbek, bölcsebbek, megfontoltabbak lettek, de a poénok azért még mindig ugyanolyan szarok,mint voltak. Stallone jól ráérzett arra, hogy Rockynak ismét magányosnak kell lennie ahhoz, hogy átélhető legyen a drámája, így gyászoló özvegyet csinált belőle, akinek így eggyel több oka van arra, hogy csak az emlékeinek éljen. Ez már rögtön a történet elején kiderül, és tökéletesen meg is ágyaz a film melankolikus alaphangulatának. Mindenféle nyálas hatásvadászat, vagy hollywoodi haldoklásjelenet nélkül éri el, hogy mélységesen együtt érezzünk az öreg bokszoló fájdalmával, hogy vele együtt sirassuk el halott feleségét.

Közben persze végig Bill Conti örökbecsű zenéje szól a háttérben, ami nélkül nem lenne teljes az összkép. De mit is kezdhettek volna Adrian-nel ebben a részben? Megint féltette volna a férjét? Az ebből fakadó drámai összhatás miatt sokkal több ez a rész az ötödiknél, mert ezúttal Stallone mert kockáztatni (ugye nem volt mit veszítenie), nem silányította az egészet egy unalmas tévéfilmmé. Pedig baromi könnyen elcsúszhatott volna egy kínálkozó banánhéjon, de végül inkább ízlésesen hanyagolta az egész romantikus mellékszálat. Így sikerülhet az, amivel a Rocky V. csak próbálkozott; ezúttal tényleg visszatérnek a gyökerekhez, a hagyományokhoz, sikeresen, de ami a legfontosabb tisztelettel idézik meg a ’76-os mozilegenda szellemét, folytatják a bokszoló történetét, és persze akkor már szépen le is zárják az egész sorozatot. Ezért nagyon jó, hogy elkészült a Rocky Balboa, mert mennyivel jobb befejezésként erre emlékezni, semmint a Rocky V. Elton John dalára.

 Csúcspont:

Hát, az akad bőven. Kezdve a történet elején található könnyfakasztó nosztalgiasétával, melyben Rocky és Paulie bejárja az első rész helyszíneit. Az olyan apróságok szintén növelik a nosztalgikus érzést, hogy láthatjuk az immár nagyranőtt teknősöket, Jobbhorgot, és Balegyenest, vagy az Apollo-ról és Rockyról készült festményt a háttérben lógva, de itt van még nekünk az első rész szabálytalankodó ellenfele, Spider Rico. A régi, jól ismert környék pedig sokkal lepusztultabb, mocskosabb, pedig már ’76-ban sem nyújtott valami szép látványt.

A Rocky Balboa azon kevés filmek közé tartozik, amelyek egy fiatal néző számára is tökéletesen átélhetővé tudják tenni egy öregember fájdalmát, amikor már egyedül marad, a fiad sem foglalkozik vele, és elmúltak a régi szép idők, senki sem vár tőle semmit. Erre a legjobb példa az a jelenet, amikor Rocky kitalálja, hogy újra bokszolni akar, Paulie pedig természetesen elkezd kötözködni vele. Rockyból viszont meglepő módon felszínre kerül ekkor az összes fájdalom, a rengeteg keserűség, ami hosszú évek során Adrian halála és az öregedése miatt lapangott benne. Elég megrázó, és nehezen feledhető jelenetről beszélünk. Olyannyira, hogy ez az a jelenet, ami miatt mindenképpen eredeti hanggal nézzétek meg a Rocky Balboát. Habár vitathatatlan, hogy ez a rész az egyetlen, amihez jó szinkron készült, Sly régi magyar hangja, Gáti Oszkár ugyanis együtt öregedett meg Stallonéval, és baromira jól áll még mindig hozzá a hangja. De pont ezekben a percekben bicsaklik meg az egész, Gáti egyszerűen nem mer annyira kivetkőzni magából, mint Stallone, emiatt pedig sokat veszít drámai erejéből ez a kulcsjelenet.

De legalább ennyire megható az utolsó néhány képkocka, aki szereti a sorozatot, illetve Rocky karakterét, annak itt bizony könnyen eltörhet a mécses. Az öreg bokszoló nevét skandálja a közönség, akárcsak a régi szép időkben, Rocky pedig mosolyogva, szétvert fejjel, de az emberek szeretetétől megmámorosodva hagyja el a ringet, mert ő ismét megmutatta, mint már annyiszor. Mert senki sem hitt benne. Mint már annyiszor.

Az én kedvencem mégsem a fentebb ismertetett részletek, hanem amikor Rocky kint az utcán átad némi bokszolós hasonlattal fűszerezett életbölcsességet a fiának. Ez a jelenet annyira népszerű lett, hogy azóta is rengeteg videómegosztón, egy rakás különböző nyelven üti fel folyamatosan a fejét, mert a filmtől elvonatkoztatva is annyira erős, egyetemes és általános érvényű a mondanivalója, hogy mindenkibe képes egy kis lelket önteni, ha éppen nehéz korszakában, vagy simán csak rossz passzban van. Stallone mindig jó volt ebben, hogy egyszerűen, közérthetően, de mégsem primitíven, vagy giccsesen, hanem a jóízlés határain belül ábrázoljon komoly dolgokat, ami nem csak írói, hanem rendezői munkájára is igaz, és ilyen szempontból ez a jelenet az ő egyértelmű csúcsteljesítménye.

Ellenfél:

Ahogy az ötödik epizódban sem, úgy ezúttal sem sikerült emlékezetes ellenfelet találni Rocky-nak, de ebben az esetben ez nem akkora probléma, mivel annyira a Stallone által játszott karakter áll a történet középpontjában, hogy ez a hiányosság úgy igazán fel sem tűnik. Ami mindenképpen egy ügyes forgatókönyvírói húzás volt vele kapcsolatban, hogy az első rész óta először az ellenfél ismét sportemberként van ábrázolva, nem pedig negatív hősként. Neki ugyanúgy megvannak a maga motivációi, mint Rocky-nak, és ami újdonság, hogy a film végére ő sem szégyenül meg, hanem sikerül tanulnia valamit, és új tapasztalatokkal gazdagodnia az Olasz Csődörrel vívott harca során. Bár ez idealizmusnak tűnhet egy olyan meccs során, ahol a világbajnok egy 60 éves fickó ellen áll ki, a filmben mindenesetre működőképesnek bizonyult.

Gagyifaktor:

Csak félve mondok néhány apró negatívumot egy ilyen szépen kivitelezett sorozatfinálé után, de sajnos ebben a moziban is akad ilyesmi. Például a sportegyesület előtt tartott beszéd már igencsak megközelíti a giccs határát, de nem ez az én igazi bajom, hanem inkább az, hogy emellett ismét a végső meccs jelenti az igazi gagyifaktort. Stallonénak el kellett volna döntenie, hogy egy realista HBO-s tévéközvetítést forgat a nagy bunyóból, vagy pedig egy filmszerű, szubjektív kameramozgásokkal, lassításokkal, látvánnyal teli parádét, mint tette azt a korábbi mozikban. Sly sajnos nem döntötte el, pedig ez a kettő egyszerre nem működik, mert jellegükből fakadóan már alapból kizárják egymást. Szerencsére Stallonének azért sikerül megmentenie ezt a szituációt, hiszen még így is végig izgulhatunk az öreg Rocky életéért. Az utolsó képkockák azonban már egy, az első részhez hasonló könnyes katarzist jelenthetnek a sorozatot kedvelők számára. 

Mielőtt a végére érünk, egy pár szót mindenképpen szeretnék ejteni Paulie karakteréről, illetve az őt játszó Burt Young-ról. Az első részben Paulie még inkább csak a lelki kiüresedettséget, illetve azt a white trash életmódot képviselte, ahonnan Rocky-nak sem volt esélye kitörni Arra szolgált, hogy bemutassa, milyen nyomorúságos az, ha egy ilyen alkoholista senkiházi az egyetlen barátod. Később, anélkül, hogy Paulie karaktere bármit is változott volna, egy abszolút jó humorforrásként működött a figura, akiben azért folyamatosan ott volt a potenciális probléma lehetősége. Adrian a második részben miatta esik kómába, a harmadikban Rocky-nak a börtönből kell kihoznia, az ötödikben pedig jelentős szerepe van abban, hogy főhősünk elveszíti minden vagyonát. Hogy ezek ellenére mégsem utáljuk meg a karaktert az egyrészt a remek poénjainak, másrészt pedig Burt Young szimpatikus alakításának köszönhető. Ahogy a sorozat összes többi színésze, úgy Burt Young sem futott be nagy karriert, jófajta karakterszínészként volt ismert, rengeteg tévésorozatban is játszott, leginkább bűnözőket, így emlékezetes szerepet kapott például a Maffiózókban, de feltűnt például a Volt egyszer egy Amerikában is. A Rocky Balboában már csak ő marad hősünk egyetlen támasza, a barátja, akivel együtt vészelték át az elmúlt 30 évet. És persze Paulie ebben a részben is megmaradt ugyanannak a kötözködős, örökké elégedetlen, morgós vénembernek, aki már 30 évvel ezelőtt is volt.

De térjünk vissza egy kicsit a filmre. További jó pont volt Stallonétől, hogy tökéletesen érezte, mennyi van ebben a sztoriban. A játékidő mindössze 93 perc, nem húzta tehát fölöslegesen a dolgokat, a maga nyugdíjas, klasszikus tempójában halad előre, unatkozni nem lehet rajta, mindig történik valami, amire érdemes odafigyelnünk, annak ellenére, hogy tudjuk mire megy ki a játék.

Persze, ahogy Rocky sem, úgy Stallone sem jutott vissza teljesen abba az élvonalba, amit valaha képviseltek. Bár a Rocky Balboa sikeres lett, azért azóta sem Stallonéhoz vágják oda a következő 230 milliós gigamozi készítését, hanem meghagyják azt az új trendeknek. De legalább Stallone még egyszer megmutathatta, hogy képes odatenni magát, és nem érdemes leírni őt. A Rocky Balboa után hasonlóan sikeresen feltámasztotta Rambo-t is, majd létrehozott egy újabb kifizetődő franchise-t, amiben már nem egyedül, hanem valódi álomprojektként egy rakás másik akciósztárral bolondozik együtt. Én pedig nem tehetek más, csak reménykedhetek benne, hogy ez a nosztalgiahullám kitart még egy jó darabig, és az öregfiú is bírni fogja még szuflával. Csak így tovább! 

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!