Vendégkritika következik.

Meg kell valljam, kellemes csalódás ért ezzel a mozival kapcsolatban. Persze biztosan nem versenyzik az év legjobb filmjének járó díjért, és sajnos idén ezzel túl sokan vannak már így. Persze nem várható el mindez egy katasztrófafilmtől, ahol a szereplők általában egybites karakterek, zéróhoz konvergáló színészi alakítással.

A szereplők motivációja rendre: „meg kell védenem a családomat”, „filmezni menő”, „meg kell alkotnom a nagy életművemet”, „már úgy hazamennék a gyerekemhez”… persze a „mentsem az irhámat” és a „meg kell szereznem a legnagyobb mellű csajt” nem maradhatott ki ebből a 90 percből. Nem is baj, hogy az előző mondatban ilyen kliséhalmot kellett leírnom, hiszen aki majd megnézi a filmet, láthatja, hogy bizony ez a sok-sok különféle motiváció is össze tud állni a közös cél, a túlélés érdekében. És annak ellenére, hogy ez a film is tele van észtvesztően agyzsibbasztó párbeszédekkel – olyanokkal, amit Santino már a Majmok bolygójának hajnalánál kiemelt – nem tudtam utálni a filmet, ugyanis valahogy mégis összeállt a kép azzal a sok szarral ellentétben, amit idén már végigszenvedhettünk. Igen, kedves fanyalgó kollégák, bizony lehet szarból is várat építeni. Nem palotát, felhőkarcolót mondtam, de azért több, mint egy-két összetolt szarkupac. Meg is tudom indokolni, hogy miért nem éreztem azt a tipikus, katasztrófafilmekre jellemző bugyutaságot: itt a szereplők részben maguknak keresik a bajt, mennek a vihar után. Másrészt pedig itt nem mindig a legvalószínűtlenebb dolog történik meg, sőt, szerintem kifejezetten jól ráéreztek az események bekövetkezésének valószínűségére. Például nem öl meg senkit sem egy elszabadult lánykabicikli, vagy a törmelékek sem csak és kizárólag az emberekre céloznak. Kifejezetten tetszett a film dokumentarista jellege, és nem csak azért, mert így volt lehetőség Szomszédokszerű monológokra, hanem mert egyrészről a történetbe illeszkedett (az egyik szereplő az időkapszulájához készített filmet), másrészt kamera nem izgett-mozgott, remegett, mint a kávéfüggő operatőrök esetében, végre természetes formában lehetett élvezni ezt a stílust, a mesterkéltség érzete nélkül. A film látványvilága nem rossz, jók az animációk, szépek a színek, szerintem jól visszaadják a viharos időket. Tanulságként elmondható a Csillagok háborújában elhangzó ősklasszikus igazságbomba, a „mindig van egy nagyobb hal” erre a filmre való aktualizálása.