Christopher Nolan eljutott nálam az utóbbi években egy nagyon magas szintre. Bízok benne. És jobban bízok benne, mint sok kedvencemben. Nem zengtem róla ódákat soha, hiába voltak jobbnál jobb filmjei. Végül átbillent a mérleg, tökéletesen meggyőzött, mert lehet, hogy nem csinál hibátlan alkotásokat, de kivétel nélkül nagyon jó mozikat készít. A neve mára brand lett, többet-jobbat ígér, mint jelen pillanatban bármelyik rendezőé. Ha Nolan rendez, az esemény-, sőt élményszámba megy, amit manapság nagyon ritkán mondhatunk el bárkiről, éppen ezért meg kell becsülnünk őt.

Ilyen szempontból a Csillagok között sem mondható tökélynek. Mert ahogy a korábbi filmjei szinte mindegyikében, úgy a szereplők itt is végig szónokolnak, ami egy kicsit színpadiassá teszi az összképet. Az érzelmi oldal sem olyan erős, mint lehetne, a dilemmákat nem sikerül annyira kiélezni, hogy a végén egy igazi, katartikus dráma kerekedjen belőle. A rengeteg tudományos szöveg nem hangzik olyan halandzsának, amilyet megszokhattunk, sőt igyekeznek nekünk, nézőknek is folyamatosan kiszólni, hogy megértsük a cselekményt. A forgatókönyv szerencsére nem olyan tömény, mint amit a rendezőtől megszokhattunk, ennek kezdetben kifejezetten örültem, de végül inkább hátránynak bizonyult. Mert mit tudunk meg a pusztulóban lévő világról? Hogy sok a farmer, és jön a por? Ennyi John Steinbeck klasszikusából, az Érik a gyülmölcsből is kiderül, pedig ott nincs apokalipszis.

Az expozíció baromi hosszú, és ugyan nem unatkoztam, de tök felesleges ennyi időt szánni a karakterek bemutatására, mert archetípusokról, ősi emberi érzelmekről van szó, melyeket mindannyian ismerünk. Sajnos ez jellemző a filmre, hogy bárhova fordulsz, kiaknázatlan lehetőségeket látsz, ott van például a humoros robot (nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik), de neki is csak funkciója van, szerepe már nem igazán. Nolanék ügyes bábjátékosok, de az érzelmek annyira nem mennek nekik, azt leginkább a nézőre hagyják, vagy sírósan az arcunkba vágják. Az igazi katarzist éppen ezért nem tudja Nolan elérni ezúttal sem.

A hibák mégsem igazán zavaróak, mert a 164 perc során egyetlen percig sem sikerült unatkoznom, mert működik a mozivarázslat, mi több, a Csillagok között egy lenyűgöző film. A látványvilága olyan szinten hiteles és hibátlan, amelyre nehéz egyáltalán precedenst találni. Éppen ezért mindenkinek azt ajánlom, hogy ha már vetítik az IMAX-ben, akkor amennyiben módotok van rá, ott nézzétek meg, mert ez az alkotás mindenképpen oda kívánkozik. Grandiózus, hatalmas vászonra kívánkozik ez a grandiózus és hatalmas élmény. Külön kiemelném azt a jelenetet, amikor hőseink űrhajója bekerül a féreglyukba, kb a világ fordult meg velem oda-vissza. A hullámvasút élmény mellett esztétikailag sem lehet okunk panaszra, ugyanis gyönyörűszép amit látunk, legyen szó az űr végtelenjéről, vagy éppen a felfedezendő bolygók tájképeiről. A szívünk többször a torkunkban doboghat, mert bizony kalandoknak sem vagyunk híján, ráadásul hétköznapi embereket láthatunk, így az egésznek van tétje. A zene kiemelkedően jó, már-már emberfelettien csodálatos, külön érdemes figyelni akár csak Hans Zimmer aláfestésére, mert az utóbbi idők egyik legjobbja, minden elismerésem az övé. És ostoroztam ugyan az érzelmek ábrázolását, de bizony ilyen téren sem szűkölködünk ütős pillanatokban; az apa búcsúja, vagy a videoüzenetek egyszerűen szívszorítóak.

A színészek természetesen vérprofik, Matthew McConaughey teljesítményétől az utóbbi időben már nem szokás hanyatt esni, úgyhogy ezt most se tegyük, de jegyezzük meg, hogy nagyszerű, azonosulható főhős. Jessica Chastain teljesítményénél jobban értékeltem a fiatalabb Murph-öt; Mackanzie Foy jóval szimpatikusabb, szerethetőbb alakítását. Anne Hathawayről ezer év alatt se hinném el, hogy tudós (de ha már ilyen dögös csajt választottak a szerepre, és még le is hibernálják, akkor már igazán elvártam volna egy olyan ripleys-bugyis jelenetet, amit nem kellett volna tőlünk sajnálniuk a készítőknek). Michael Caine szokásosan jó, Matt Damont pedig üdítő volt ilyen jellegű szerepben viszontlátni. Wes Bentley viszont mostanában nem igazán találja meg a tehetségéhez méltó karaktereket.

Nolan meg akarta alkotni a saját 2001 Űrodüsszeiáját. és miért ne tenné? Nem sokan vannak Hollywoodban, akik Kubrickhoz hasonlóan a legnagyobb költségvetés mellett megőrizhették saját szerzői mivoltukat. Nolan dolgába nem szólhat bele senki, ami egyrészt jó, mert nem rondíthatnak bele a víziójába, másrészt rossz, mert senki sem mondhatja meg neki, ha valamit rosszul csinál. A Csillagok között forgatókönyvére ráfért volna még némi polírozás, de ez sem akadályozza meg Nolant abban, hogy elkészítse az év egyik legjobb, legemlékezetesebb moziját. A sztori végén található meredek elképzelések lehet, hogy meghaladják egyesek befogadóképességét, de nem hiszem, hogy az összhatást ne találnák ők is lenyűgözőnek. A film monumentális mivolta ellenére viszont sosem kerül tőlünk elég távol ahhoz, hogy elveszítsük a karaktereket, vagy az emberi pillanatokat, ami mindenképpen bravúrnak mondható írói-rendezői oldalról egyaránt. És ha már Űrodüsszeia, ne menjünk el szó nélkül Nolan tiszteletadása mellett sem, elég csak a monolit szerű robotokra gondolni, ami egy kifejezetten szép gesztus volt Kubrick felé.

Az egész alkotásból azt éreztem, hogy Nolan irdatlan ambícióval állt neki ennek a projektnek, tán éppen a világ legjobb filmjét kívánta megalkotni, ami mindenképpen dicséretre méltó vállalkozás. és igazán nem róhatjuk fel neki, hogy ennek a lehetetlen elképzelésnek nem sikerült teljes mértékben megfelelni. A világ legjobb filmjei azonban sosem ilyen elvárások mentén születnek. A Csillagok között mégis mély nyomot hagyhat az erre fogékonyak számára, és kifejezetten igényli, hogy többször megnézzük, mert zsigeri szinten kiválóan működik. Hogy mögötte mi van, azt eldönti az idő, a tér meg az univerzum.

Egy manapság egyáltalán nem trendi, gyakorlatilag kihalt filmtípust élesztett fel Nolan. Az ’50-es évek szovjet sci-fijeire volt jellemző ez a fajta tudás- és kalandvágy, hogy az ember kimerészkedik az űrbe, meghódítja az ismeretlent. Ez az optimizmus persze áldozatokkal járt, de mély meggyőződéssel hirdette az ember fenségességét. Nolan ezt a hozzáállást könnyedén összekapcsolta a jellegzetesen spielberges ’80-as évekbeli szórakoztató mozik hangvételével, hogy aztán korunk legjobb technikájával kiégesse a szemünket, szívünket összeszorítsa, kezünket a karfába szegezze. Te akarsz látni egy ilyen filmet? Mert én igen, még egyszer, amíg sikerül feldolgozni az összes szintjét.

Mert nem mindennapi élményben lesz részed, akár tetszik, akár nem.