Disney már iskolásfiúként olvasta, és szerette Lewis Carroll abban az időben különösen népszerű Aliz-regényeit. Nem meglepő, hogy 1923-ban kezdeti szárnypróbálgatásainak egyike éppen ehhez a történethez köthető. A 21 éves Walt Disney rövid rajzfilmeket készített, a Laugh-O-Gram Stúdióban, Kansas Cityben. Az utolsó munkája, a Carroll könyveihez csak lazán kapcsolódó Aliz Csodaországban volt, amelyben egy élő, hús-vér lány (név szerint Virginia Davis) került bele a Csodaországként funkcionáló rajzolt világba. A Laugh-O-Gram Stúdió nem volt különösebben sikeres, még abban az évben becsődöltek, Disney-nek ezt a kisfilmjét már nem tudták bemutatni.

Walt Hollywoodba ment, és ezzel a kisfilmmel igyekezett magának támogatókat szerezni, akit meg is talált Margaret J. Winkler személyében. Ezt követően alapította meg saját cégét bátyjával, Roy O. Disney-vel közösen, Disney Bros. Studios néven. Alkalmazottjai az egykori Kansas City-beli csapat tagjai lettek. Az új stúdió pedig elkezdte gyártani az Alice-történeteket; 1924-től 1927-ig tartott a sorozat.

1932-ben kezdte el foglalkoztatni a gondolat Disney-t, hogy akár egész estés filmet is készíthetnének Carroll könyveiből, úgyhogy megvásárolták Sir John Tenniel Alice-hez készült illusztrációinak jogait. Walt ekkor még ugyanolyan jellegű, félig animált-félig élő filmben gondolkodott, mint amilyeneket korábban készített, és Mary Pickfordot szerette volna megnyerni a címszerepre. Végül aztán 1933-ban a Paramount készítette el a történet élő szereplős verzióját, úgyhogy Disney elállt az ötlettől, és inkább másik nagy kedvencére, a Hófehérkére koncentrált. Hogy mennyire megragadta mégis Carroll könyve, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az 1936-ban készített Thru the Mirror című Miki egér-rajzfilm. 

A Hófehérke őrületes sikere után Disney rögtön neki akart látni az Aliznak, úgyhogy 1938-ban elkezdődött a sztori, meg a látványtervek kialakítása. Disney azonban nem volt elégedett sem a történettel, sem a rajzokkal. Utóbbiak szerinte túlságosan közel álltak Tenniel munkáihoz (bár akkor miért vásárolta meg a jogokat?), ráadásul nagyon nehezen animálhatónak, a történetet pedig túl sötétnek, félelmetesnek és groteszknek találta. Rengeteg munka lett volna még ezzel a filmmel, de a Pinokkió, a Fantázia és a Bambi korántsem kiemelkedő bevételeit elnézve Disney félretette a projektet. No, meg cseppet sem elhanyagolható tényként ott volt még a XX. század azon szerény nemzetközi konfliktusa, amit az utókor második világháborúként aposztrofált.

Viszont ahogy véget ért, Disney ismét elővette az Alice-ötletet. A sztori adaptálására Aldous Huxley-t (Szép új világ) kérte fel, a látványvilágot pedig a náluk dolgozó háttérfestőre, Mary Blairre bízta. Huxley forgatókönyvéről Disney azt gondolta, hogy túlságosan hű lett az eredeti történethez, és amúgy is túlságosan intellektuális, így újraíratta a sztorit, hogy viccesebb és könnyedebb legyen. Végül Huxley nem is kapott írói kreditet a kész filmen. Mary Blair bátor, modern rajzai viszont tetszettek a főnöknek. Disney ekkor még mindig az eredeti élő szereplős/animációs stílusban képzelte el ezt a sztorit, Ginger Rogers főszereplésével. Végül mégis úgy döntött, hogy teljes egészében animációs filmként fogja adaptálni Carroll könyvét. Döntését azért változtatta meg, mert szerinte aki olvasta az eredeti történetet, már mindenképpen Tenniel illusztrációi alapján képzelte el a főhősnőt, és egy színésznővel mindenképpen együtt járna a csalódás. A munka végül ’46-ban el is kezdődött. A forgatókönyv adaptálásával rengeteg probléma adódott, folyamatosan kerültek be újabb epizódok, miközben korábbi jeleneteket töröltek, néhol meg egész szekvenciákat hagytak ki a végeredményből, többnyire azért, hogy ne legyen túl hosszú a film. Az animáció nagyon lassan haladt, állítólag azért, mert az animátorok nem lelkesedtek ezért a munkáért.

A zenével hasonló volt a helyzet, egy rakás dalt írtak a filmhez, aminek aztán a nagy része kimaradt a kész verzióból. Disney a dalokkal próbálta Carroll stílusát felidézni, ezért a versei nyomán körülbelül 30 dal készült ehhez a mozihoz, és több olyan is van köztük, amelyek szinte csak másodpercekre hallhatóak. A Beyond the Laughing Sky című dalt, amit Aliz énekelt volna a film elején, egyszerűen kihagyták, hogy aztán következő rajzfilmjükben, a Pán Péterben más szöveggel ugyan, de felhasználják, The Second Star to the Right címmel. Azért választottak másik dalt, mert az Alice hangját adó színésznőnek, Kathryn Beaumont-nak nehézségei akadtak ezzel a dallal. Összesen 12 nótát hagytak ki a filmből.

Ezzel a filmmel Disney egy olyan egyensúlyt próbált megteremteni, hogy a regény rajongóinak és a szórakozásra vágyó családoknak egyaránt megfeleljen a végeredmény, de egyik sem sikerült. A korabeli sajtó nem örvendezett a Carroll regényén történt változtatásoknak, a brit film- és irodalomkritikusok azzal vádolták Disney-t, hogy amerikanizálta az angol irodalom eme gyöngyszemét, amiben egyébként 100%-ig igazuk volt. Disney erre némi arroganciával csak annyit reagált, hogy az ő feldolgozása a nagyközönségnek és a családosoknak készült, nem pedig irodalomkritikusoknak. Az utat azonban a saját közönségéhez sem sikerült megtalálnia, az Aliz Csodaországban ugyanis megbukott. A 3 millió dolláros költségvetésű mozi mindössze 2,4 milliót jövedelmezett a kasszáknál. Akkoriban ez már nem volt akkora probléma a stúdió számára, mint az aranykor idején, amikor egyetlen film bukása megrengette az egész céget, hála az élő szereplős, no meg a természetfilmeknek és persze az egyre jövedelmezőbb merchandise termékeknek, amelyek folyamatos és biztos jövedelmet jelentettek. De ezzel a veszteséggel gyakorlatilag a Hamupipőke pluszbevételeinek mondhattak búcsút.

Disney viszont olyan csalódott volt, hogy a többi filmjével ellentétben az Alizt nem engedte, hogy a mozik újra bemutassák, így ez nem is történt meg az ő életében. Sőt, olyannyira nem tartotta sokra ezt a filmet, hogy akkori mértékkel nézve szokatlanul korán, már 1954-ben bemutatta a tévében, a Disneyland című műsorában, fekete-fehérben és vágottan. 15 perc maradt ki ebből a változatból. Disney úgy vélte, azért bukott meg a film, mert nem volt benne elég szív, elég érzelem. Aliz nem volt különösebben szerethető, csak mászkált egyik őrült epizódból a másikba, amelyeket akár fel is lehetett volna cserélni. A kilenc nagy öreg egyike, Ward Kimball szerint azért nem sikerült jól a film, mert túl sok rendező dolgozott rajta. Öten voltak, és mindegyikük a legnagyobb, legőrültebb epizódot akarta megalkotni.

Az Aliz Csodaországban megítélése nem nagyon változott a ’60-as évek végéig. ’68-ban bemutatták a Yellow Submarine című Beatles-rajzfilmet, és ennek hatására hirtelen divatossá vált Disney rajzfilmje. Valami hasonló történt, mint anno a Fantázia esetében: az ellenkultúra drogokat fogyasztó, egyetemista ifjúsága felfedezte magának az Aliz Csodaországbant mint pszichedelikus filmet. Ez a furcsa kapcsolat (Disney második drogfilmje) leginkább Mary Blair háttereinek volt köszönhető, Lewis Carroll könyvéről pedig már jóval korábban is a drogokra asszociáltak. Így az Aliz kópiáit rendszeresen vetítették országszerte a főiskolákon, egyetemeken, campusokon. Amikor a Disney Stúdió megtudta, hogy miért nézik annyian ezt a filmet, visszavonta a kópiákat a diákoktól, és hivatalosan elzárkóztak bármilyen ezzel kapcsolatos asszociációtól.

Pár év elteltével azonban rájöttek, hogy ebben azért van pénz, úgyhogy 1974-ben, több mint 20 évvel az eredeti premier után újra bemutatták a filmet, és a pofátlanság csúcsaként kifejezetten a történet pszichedelikus vonásait hangsúlyozták a promóció során. Ez a bemutató már sikeres lett, úgyhogy 1981-ben újra a mozikba küldték Alizt. A ’80-as évekre a kritikusok, a nézők és a filmtörténet egyaránt elismerte a film érdemeit, és a mű minden idők egyik legnépszerűbb Disney-klasszikusává avanzsált. A korábbi negatív hozzáállást idejétmúltnak tartották, olyannyira, hogy az egyik legjobb Carroll-adaptációként tartják számon napjainkban ez a filmet.

Viszont én ezzel a megközelítéssel közel sem értek egyet, a korabeli kritikusok, sőt maga Walt Disney lesújtó véleménye sokkal közelebb áll hozzám. Az Aliz Csodaországban ugyanis még két megtekintés után is az egyik legrosszabb Disney-rajzfilm a stúdió fennállásának történetében (a másik kétségkívül a Macskarisztokraták). És még csak nem is a könyvhöz való hűség vagy a regényt alulmúló színvonal csípi a szemem. Mert oké, hogy van benne fantázia (ami nyilván Carrollt dicséri), de az epizodikus történet olyan szinten nem kötött le, hogy hiába voltunk Csodaországban, halálra untam magam. Az egész filmben nincs semmi érzelem, mondanivaló, hovatovább nincsen célja a történetnek. Persze Aliz a történet egy pontján már haza akar jutni, de ez körülbelül a film háromnegyedénél történik meg, és ez az egész alkotás egyetlen olyan pontja, ahol képes érzelmet kicsikarni ebből a kislányból. Mellesleg maga Aliz sem szerethető, nincs egyetlen olyan tulajdonsága sem, amiért akár egy pillanatig érdekelne, hogy vajon mi lesz vele. Álmodozó, kíváncsi, meg egy kicsit karót nyelt, és körülbelül ennyi, ami elmondható róla.

A dalok közül – hiába van messze ebben a Disney-rajzfilmben a legtöbb – egyetlen igazán emlékezeteset vagy fülbemászót nem találhatunk, és poénok terén sem jobb a helyzet. Az animáció a Disney-től megszokott színvonalat képviseli, de az még Lewis Carroll könyvének ismerete nélkül is teljesen egyértelmű, hogy ebben az esetben sokkal jobban szabadjára kellett volna engedni a fantáziájukat, mert ehhez a sztorihoz baromira nem illik ez az édes, cukros, azonnal beazonosítható Disney-style. Néhány karakteren, meg Mary Blair hátterein érezhető, hogy lehetett volna ennél sokkal több, de sajnos nem lett. Arról nincsen tapasztalatom, hogy drogfogyasztás közben milyen élmény nézni ezt a filmet (gyötör is érte a lelkifurdalás, hiszen mindent az olvasókért), de józanul kifejezetten fárasztó már a legelejétől kezdve. Aztán hopp, egyszer csak vége szakad, és szerencsére soha többet nem kell látnod Alizt Csodaországban. És még így is jobb, mint a pár évvel ezelőtti Tim Burton-förmedvény.

Viszont akkor minek köszönhető, hogy a mai napig klasszikusként hivatkoznak erre a filmre, holott már nagyon rég lecsengett az ellenkultúra szele? Szerintem leginkább annak, hogy ezt a filmet is többször bemutatták, és annyit nyomták le az emberek torkán a különféle mozi-, videó- és DVD-megjelenésekkel, hogy a nézőközönség előbb-utóbb még ezt is lenyelte. A szokásos, megbízható Disney-stílus profizmusát megkapják az animáció terén, a Walt Disney-cég pedig akkora brand a családosok körében, amely már önmagában garantál egyfajta minőséget, ezért pedig nem illik megkérdőjelezni az esetlegesen gyengébb darabokat sem. Persze, az is igaz, hogy a legtöbb bukott Disney-rajzfilm megérdemelte, hogy a világ később újra felfedezze magának, újraértékelje és megszeresse, mert a saját idejében vagy megelőzte a korát (Bambi), vagy csak szimplán rossz időben mutatták be (Pinokkió), de amúgy abszolút méltóak lettek volna a sikerre és a figyelemre. Na, az Aliz Csodaországban nem ilyen.

Befejezésül a magyar szinkronra érdemes még kitérni néhány szó erejéig, ugyanis ismételten minőségi munkáról beszélhetünk. Az Aliz Csodaországban hozzánk csak 41 éves késéssel jutott el, amikor a Magyar Televízió 1992 karácsonyán, december 26-án műsorára tűzte. Ekkor készült el hozzá az egyetlen szinkron, amelyet később a videó- és DVD-forgalmazó Intercom is használt a maga kiadásain. Ha úgy dönt valaki, hogy rávetemedik erre a filmre, akkor mindenképpen a magyar szinkront javasolnám, ahol olyan művészek lubickolnak az egyébként idióta szerepekben, mint Tunyogi Bernadett, Harkányi Endre, Kerekes József, Balázs Péter, Makay Sándor vagy Pusztaszeri Kornél.