Disney még gyerekkorában, színházban látta először James M. Barrie Pán Péterét, és odáig volt érte. A megfilmesítéssel nehéz fába vágta a fejszéjét, pedig nagyon vonzotta az a lehetőség, hogy a Barrie által megteremtett fantasztikus világot a rajzfilm közegében sokkal érzékletesebben és varázslatosabban valósítsa meg, mint amire a színpadon lehetőség van. Eredetileg még 1935-ben úgy tervezte, hogy a Hófehérke után a Pán Péter lesz a következő egész estés rajzfilmje, viszont nem tudta megszerezni a jogokat, ugyanis Barrie a Great Ormond utcai Gyermekkórházra hagyta örökségében a Pán Péter szerzői jogait. Négy évbe telt, mire Disney-nek sikerült ezeket megszereznie, és rögvest munkához láttak; az ekkoriban készült vázlatok, látványtervek még sokkal sötétebbek és vészjóslóbbak voltak, mint ami végül a vászonra került.

A Pán Péter adaptálása során rengeteg lehetőség felmerült Disney előtt, így számtalan változtatáson ment keresztül a film a tervezés során. A film kezdőjelenete bemutatta volna Pán Péter háttértörténetét, de ezt az ötletet aztán Disney elvetette, ugyanis a film alapvetően nem erről szól, az már egy másik sztori. Következő elképzelésként az merült fel, hogy Pán Péter azért menjen Wendyékhez, hogy anyukát raboljon az Elveszett fiúk számára, ami azért nem volt jó, mert az emberrablás témáját túl komolynak tartották egy rajzfilm pozitív szereplőjéhez. Így végül maradtak a Barrie-darab eredeti sztorijánál, mely szerint Péter az árnyékáért megy vissza, Wendy pedig szeretne elmenni Sohaországba. Aztán az is kérdéses volt, hogy egyáltalán ki menjen Sohaországba. Volt olyan vázlat, hogy a kutyadadus, Nana is velük repül, aztán felmerült az is, hogy az idősebbik fiú, John otthon marad. Pán Péter belenéz az álmukba, Johnt pedig ez alapján túl komolynak és gyakorlatiasnak tartja, ezért nem repülhet Sohaországba.

Volt egy olyan – szerintem egyébként kiváló – önreflexív ötlet, hogy Wendy magával visz egy Pán Péter-képeskönyvet, ami befolyásolja magát a cselekményt. Hook kapitány például ebből tudja meg, hol rejtőznek az Elveszett fiúk, és nem Csingilingtől. Ha meg már Csingilingnél tartunk, mindenképpen szót érdemel, hogy az egyik verzióban Pán Péter sokkal jobban megalázza őt, és ezért önként árulja el Hook kapitánynak, hol bujkálnak, nem pedig elrabolják, mint ahogy azt legvégül láttuk. Ebben a tervezetben Wendy ki akar békülni Csingilinggel, neki adja a gyűrűjét, amit a kis tündér koronaként tud viselni, Pán Péter pedig rögtön ezt követően hercegnővé koronázza Wendyt. Walt végül úgy gondolta, hogy Csingiling ezzel az önkéntes árulással túl messzire megy, és ez nem illik a karakteréhez. Hiába merültek fel jó ötletek, Disneyék egyszerűen mindent elpuhítottak.

Viszont a javukra írható, hogy tudták, mi fog működni a moziban, és mi nem. A darabban Csingiling meghal, miután megissza a Pán Péternek szánt mérget, hogy ezzel megmentse szerelmének életét. Ezt követően a színészek felszólítják a gyerekeket, hogy tapsoljanak, ha azt akarják, hogy Csingiling tovább éljen. A színházban ez abszolút működőképes ötlet, viszont furcsa, hogy a későbbi, 1924-es némafilmverzióban szintén elővették ezt az elemet. Disney szerencsére jó érzékkel kihagyta, sőt a szinkronizálás során hasonlóan jó érzékkel ejtette azt a hagyományt, mely szerint Pán Pétert a színpadon és a némafilmben is lány alakította.

A korai tervezetben a kalózokat és a sellőket olyan egyedi, megkülönböztethető karakterekké akarták formálni, mint amilyen a hét törpe volt korábban, de ebből aztán nem lett semmi. A Hófehérkéből kivágott levesevős jelenethez hasonlót szerettek volna a Pán Péterhez alkotni, de innen is kivágták a képzeletbeli vacsorát. Illetve nagyon fontos különbség, hogy Hook kapitányt végül megette volna a krokodil. Komolyan felmerült egy olyan lehetőség, hogy a történet végén az indiánok és a kalózok csapjanak össze egymással egy csatajelenetben.

Aztán jött a második világháború, 1941-ben pedig az USA is belépett, a Disney Stúdió egy részét pedig elfoglalta a hadsereg. Disney államilag támogatott propagandafilmek gyártásába kezdett, és több más munkával egyetemben, felfüggesztette a Pán Péter gyártását. A háború után, 1945-ben nem állt túl jól anyagilag a stúdió, így akkor még szó sem lehetett rendes, egész estés nagyfilm gyártásáról. 1947-ben már úgy-ahogy talpra álltak, és ekkor indulhattak el a következő három film, a Hamupipőke, az Aliz Csodaországban és a Pán Péter munkálatai.

Az adaptálás mellett Hook figurája okozott nehézséget, mert sokáig nem tudták eldönteni, hogy mennyire legyen félelmetes vagy inkább humoros karakter, végül az utóbbi mellett döntöttek. Animációs szempontból nagy probléma volt Pán Péter repülésének, illetve súlytalanságának ábrázolása. Végül persze sikerült felülemelkedni ezeken a gondokon. Csakúgy, mint a korábbi filmek esetében, ezúttal is használtak előre felvett, élő szereplős felvételeket az animálás során. Pán Pétert például a táncos és koreográfus Roland Dupree „alakította” ezeken a felvételeken. Csingilingről később elterjedt a pletyka, hogy Marilyn Monroe játszotta elő a szerepét, de valójában egy Margaret Kerry nevű modell volt az. Kerryt emellett felkérték, hogy szinkronizálja az egyik sellőt is.

Mindenképpen érdemes szót ejteni a Nine Old Men néven elhíresült csoportról, amelynek ez volt az utolsó olyan filmje, ahol mindannyian együtt dolgoztak. Név szerint, és néhány munkájukat kiemelve,

Les Clark (Miki egér)

Marc Davis (Bambi, Demóna a Csipkerózsikából, Szörnyella a 101 kiskutyából)

Ollie Johnston (Mr. Smee, a mostohatestvérek a Hamupipőkéből)

Milt Kahl (Pinokkió, Sír Kán A dzsungel könyvéből)

Ward Kimball (Tücsök Tihamér, az Őrült Kalapos, Lucifer és az egerek a Hamupipőkéből)

Eric Larson (a keselyűk A dzsungel könyvéből, a Pán Péterből pedig a repülés jelenete London felett)

John Lounsbery (Apa a Pán Péterből, az elefántok A dzsungel könyvéből)

Wolfgang Reitherman (Krokodil a Pán Péterből, a patkány a Susi és Tekergőből)

Frank Thomas (a Hamupipőke gonosz mostohája, a Pán Péterből Hook kapitány)

Ők voltak Disney fő animátorai, akik már a Hófehérkétől kezdve a stúdiónak dolgoztak. Egyikük sem vett részt a ’41-es sztrájkban, befolyásuk pedig egyre nőtt az idő elteltével. Sokan rendezők lettek, Disney halála után pedig az egyikük, Wolfgang Reitherman vette át a stúdió rajzfilmrészlegének irányítását. Sokoldalú, tehetséges fickók voltak, akik rengeteg új technikát találtak fel az alatt a 40 év alatt, amíg a stúdiónak dolgoztak, illetve ők azok, akik fenntartották az úgynevezett Disney-stílust a későbbi időkben is. A hetvenes-nyolcvanas években ők nevelték ki az animátoroknak azt az új generációját, akik aztán megalkották a Disney-reneszánsz felejthetetlen alkotásait. Frank Thomas és Ollie Johnston pedig megírták az animátorok bibliáját, a The Illusion of Life címmel. A Nine Old Men elnevezést maga Disney találta ki, amikor még nem is voltak olyan öregek. Eredetileg Roosevelt elnök nevezte így a New Deal idején az Amerikia Legfelsőbb Bíróság tagjait, kilenc öregember, akik képtelenek tenni bármit. Később ez alapján Disney tréfából hívta így legjobb embereit.

Mikor a Pán Péter a mozikba került, alapvetően jó kritikákat kapott, de sokaknak szúrta a szemét, a sok eltérés az eredeti darabtól. A The New York Times dicsérte magát az animációt, viszont felrótta Disney-nek, hogy nem sikerült megőrizni a darab szellemiségét. A londoni kritikusokat pedig leginkább a történet elamerikanizálódása zavarta. Mindenesetre a film maga nagy siker lett, olyannyira, hogy bemutatásának évében, 1953-ban a legtöbbet kaszálta. Később jó Disney-szokáshoz híven piacra dobták 1958-ban, 1969-ben, 1976-ban, 1982-ben, végül pedig 1989-ben. VHS-en 1990-ben jött ki, az első DVD-kiadás 1999-ben. A 2007-es Platinum DVD volt az, ami már egy viszonylag korrekt extra változatnak volt mondható, bár ehhez a kiadáshoz sajnos nem készült olyan remek dokumentumfilm, mint a többi Disney-DVD-hez. Ja, és a 60. évfordulóra, tavaly megjelentették Blu-Rayen is. Egyébként pedig Michael Jackson kedvenc filmjéről beszélünk, aki a saját Sohaországába (Neverland Ranch) vitte az Elveszett fiúkat.

Akkoriban ugyan még senkit sem zavart, de a későbbiekben támadták a filmet az amerikai őslakosok ábrázolása miatt. A filmben ugyanis vadembernek, rézbőrűnek és indiánnak nevezik őket, ami sértő erre a népcsoportra nézve. Az Elveszett fiúk ráadásul vadásznak rájuk, mint az állatokra, a saját külön dalukban pedig megerősítik az indiánokról kialakult negatív sztereotípiákat. A dalban elhangzik például, hogy azért ilyen a bőrszínűk, mert egyszer megcsókolta őket egy lány, elpirultak, és így maradtak. Ezen rasszista sztereotípiák egyébként már az eredeti darabban is benne voltak, és egyértelműen az amerikai westernek ihletésére kerültek bele. Az persze nem volt gond egy pillanatig sem, hogy az indiánokat alapvetően pozitív szereplőként ábrázolják, sőt Pán Péter meg is menti a nagyon cukira rajzolt indián lány életét. Később a film egyik animátora, Marc Davis így nyilatkozott: „Ha ma készítenénk el a filmet, nem biztos, hogy az indiánokat beletennénk. De ha igen, akkor sem úgy csinálnánk meg, ahogyan akkoriban.” A 2002-es „direct to DVD” gagyi folytatásból már természetesen kihagyták az indiánok karaktereit. Mi az igazi rasszizmus, ha nem ez?

Alapvetően én is szeretem a Pán Pétert. Már felnőtt fejjel láttam először, három évvel ezelőtt, és akkor teljesen odavoltam érte. Most, hogy nagyobb rálátásom van erre a témára, és sorban nézem a nagy klasszikusokat, már inkább a helyén tudom kezelni. Kezdjük a jó dolgokkal. Csingiling az egyik legjobb Disney-karakter, akit valaha kitaláltak. A színpadon csak egy fénypont volt, semmi más, többnyire az 1924-es némafilmverzióban is, bár néhány közeli felvételnél igazi, élő lány színészkedhetett. Emiatt Csingiling nem beszélt a darabban, és természetesen a némafilmben sem, Disneyék pedig folytatták ezt a hagyományt, bár mai szemmel nézve érthetetlennek tűnhet, hogy miért nem tud beszélni, de akkoriban Pán Péter története elég népszerű volt ahhoz, hogy ez ne jelentsen gondot. És bár Csingiling nem szólal meg, a személyiségét tekintve mégis az a tipikus „ami a szívén, az a száján”-karakter, nincs olyan pillanat, amikor ne tudnánk, mit érez, vagy mit gondol, ugyanis sohasem fogja vissza magát. Külön emlékezetes, amikor a tükrön állva a csípőjét méregeti, de azokat a pillanatokat is nagyon szeretem, amikor annyira felmérgesedik, hogy aranyszínűből vörösre vált át. Csingiling csinos és érzelmes, első ránézésre talán még ártatlannak is tűnhet, de valójában egyáltalán nem az, van esze, és igencsak határozott, öntudatos teremtés. Az eredeti darab kedvelőinek egyébként nem tetszett, hogy egy ilyen heves és érzéki teremtéssé változtatták a személyiségét. Mindez pedig már megjelenésében tökéletesen átjön, véleményem szerint Csingiling a Disney-animáció történetének egyik legjobb példája, nem csoda, hogy később a tévéshow-kat, disneylandi látványosságokat, manapság pedig a DVD-ket is az ő alakja vezeti fel.

A másik nagy kedvencem ebből a filmből a Krokodil. Az egyszerű dallam, ami felvezeti az ő megjelenését napokig a fülemben szólt, sőt még most is, hogy ezeket a sorokat gépelem. Eredetileg amúgy egy teljes-éneklős dal lett volna (Never Smile at the Crocodile), de a kész filmben végül csak a dallam maradt meg. Mindenesetre ez senkit sem gátolt meg abban, hogy a dal aztán siker legyen, és többen is feldolgozzák. Ezeket meghallgatva azonban igaza volt Disney-nek, ez aláfestő zeneként sokkal jobban funkcionál, jobban kifejezi a lényeget, szöveggel együtt már nem lett volna poénos. Meg amúgy a Krokodil, ahogy várja Hook kapitányt, már önmagában vicces. Hook kapitányt éppen a Krokodiltól való hisztérikus félelme teszi humoros gonosztevővé, benne aztán a világon semmi félelmeteset vagy fenyegetőt nem találhatunk, egy pillanatig nem érezzük veszélyben a történet egyetlen pozitív szereplőjét sem. Egyszerűen nem hiszem el róla, hogy bárkinek ártani tudna.

És valahol ebben csúszik el a Pán Péter, ezért nem válik a legjobb Disney-filmek egyikévé. Mert nagyon könnyed, kifejezetten szórakoztató, ötletesek a dalok, a rajzfilmszerű humor is jól működik, de egyszerűen hiányzik az a bizonyos plusz. Ebben az esetben az a bizonyos plusz pedig a történet érzelmi mélysége. Van mondanivaló, érzünk némi nosztalgiát a gyerekkor után, de mindez teljesen könnyed és súlytalan, képtelen a film maradandó nyomot hagyni bennünk. Ebbe a filmbe sokkal több érzelem, több konfliktus kellett volna ahhoz, hogy igazán naggyá váljon, de a forgatókönyv fejlesztése során ezeket az elemeket a fogyaszthatóság kedvéért egyszerűen kigyomlálták. Más szempontból egészen kicsi gyerekeknek éppen ezért ajánlható jó szívvel a Pán Péter, mert jókedvű, vidám mese, amiben aztán végképp nincsen semmi félelmetes.

A rajzokra szintén ez kilúgozás a jellemző. A megvalósítás gyönyörű, már csak a csodálatos rajzokért is nagyon élvezetes ez a film. Kijelenthető, hogy a Disney Stúdió ezzel elért egy csúcsot az animáció terén. De mindhiába, ha egyszer semmi egyediséget nem láthatunk a Pán Péterben. Ez csak azért kifejezetten szomorú, mert addigra a természet- és az élő szereplős filmeknek köszönhetően, már meglehetős anyagi biztonságot élvezett a stúdió, mégsem kísérleteztek ekkor sem, épp ellenkezőleg, ekkor vésték kőbe ezt a bizonyos stílust, amelytől később sem kívántak eltérni. Míg az aranykor filmjei mind magukon hordoztak valamilyen egyéni vonást, addig az ezüstkortól kezdeti alkotásairól (ami a Hamupipőkétől datálható) ez már nem volt elmondható. Természetesen a korabeli kritika sem lelkendezett amiatt, hogy az Aliz és a Pán Péter után egyre jellemzőbbé vált, hogy kilúgozzák, „eldisneysítik” az eredeti alapanyagokat, könnyed, mindenki által érthető szórakozássá degradálva a mélyebb jelentéstartalmakat. Ez persze később sem szűnt meg igazán, a Disney-cég nem volt hajlandó kockáztatni egy ilyen költséges műfajjal, mint a rajzfilm. Disney sem volt igazán elégedett ezzel a filmmel, később azt nyilatkozta, hogy Pán Péter karaktere nem sikerült elég szerethetőre.

Maga Walt Disney ebben az időben már nem vett részt olyan aktívan az egész estés rajzfilmek megalkotásában, mint korábban. Sokan úgy gondolták azért vesztette el az érdeklődését, mert az animáció területén már mindent elért. Valójában ebben az időben jobban foglalkoztatták az élő szereplős filmek, amelyek új kihívást jelentettek, jóval kevésbé voltak kockázatosak, és biztosabb bevételt jelentettek. Másrészről Disney figyelme ekkor fordult a televízió felé, az ebben rejlő lehetőségeket szintén igyekezett megragadni és a leginkább kihasználni, ami szintén rengeteg idejébe, erőfeszítésébe került. Arról nem is beszélve, hogy Disneyland tervezgetése is ebben az időben kezdődött el, ami Walt egyik legnagyobb álma volt. Szerencsétlen animátorok meg mire nagy nehezen bejutottak valamilyen ötletükkel a főnökhöz, azt kellett tapasztalniuk, hogy ő szinte alig figyel rájuk, vagy mintha teljesen máshol járnának a gondolatai.

Mindenesetre teljesen érthető, hogy a még ekkoriban is a maga kisvasútjával játszó, öregedő Disney-t miért ragadta annyira magával a soha fel nem növő kisfiúk története. A tanulság pedig minden korosztály számára megszívlelendő, mely szerint muszáj felnőnünk egyszer, de soha sem szabad elfelejteni azt a bennünk élő gyereket, aki egyszer mi magunk voltunk.