John Eleuthére du Pont valóban rendkívüli egy pasas lehetett, s az a minimum, hogy alakja, bonyolult személyisége, furcsa hóbortjai megérnek egy filmet. Amellett, hogy az Egyesül Államok nagy hatalmú, elképzelhetetlenül gazdag és befolyásos arisztokráciájának saját jogú tagja volt hadi- és a vegyiparban prominens családja révén, ráadásul a legszűkebb, legbelsőbb körben, tudományos körökben is jegyzett madárkutatónak számított, múzeumot alapított, valamint olyan amatőr sportágakat, sportolókat támogatott, mint a birkózás, az úszás és az öttusa, melyek Amerikában semmiképpen nem tartoztak a tömegek érdeklődési körébe. Emellett magán hordozta az embertelen nagy hatalommal bíró emberek minden kínkeservét is: szenvedett a magánytól, viszont paranoiája (sőt, skizofréniája) miatt esélye sem lehetett normális emberi kapcsolatra (a házassága is mindössze 90 napig tartott). Számomra a Foxcatcher elsősorban róla szól, néhány életét fatálisan meghatározó év történéseit bemutatva.

Az öt Oscar-díjra jelölt film egyik többször is mutatott, emblematikus képén úgy ül hatalmas udvarházának (a Foxcatcher Farmnak) tornácán melegítőben, tornacipőben, metszett kristálypohárból whiskyjét kortyolgatva, mint valami mai, bizarr külsejű király. Körülötte senki, egyedül van a hatalmas térben, ívelt, tekintélyes sasorra mögül valahová messze, a végtelenbe néz. Senki nem érhet fel hozzá. Kétség nem férhet hozzá, hogy bármit megengedhet magának a világon, egyedül csupán anyjától tart. Alacsony termetű, kissé köpcös emberke volt, mint Napóleon.

Bukott is akkorát – de ehhez kellett a szabadfogású birkózó olimpiai bajnok Schultz-testvérpárhoz (Markhoz és Dave-hez) fűződő bonyolult kapcsolat, illetve annak kudarca. Du Pont valójában idős, ekkor már tolószékbe kényszerült anyjával folytatott vég nélküli harcot: részben rivalizált anyja kifinomult, arisztokratikus világával, mely (e film szerint) a nemes lovak tartásában és idomításában csúcsosodott ki, s amivel szembemenve John anyja által lenézett, alja tevékenységeket (mint az ornitológia, vagy például a birkózás támogatása, sőt, művelése) folytatott, részben viszont be is akarta bizonyítani, így meg is akart felelni anyja elvárásainak, miszerint ő, az ifjú, egyetlen du Pont-örökös méltó a család hírnevére. John ennek rendelt alá mindent, így e film történetét képező szponzori, edző-tanítványi, később baráti (sőt, tán szerelmi?), majd gyűlölt, ellenségi viszonyt is. Ehhez a hajtóerőt du Pont mindent elsöprő személyes becsvágya és embereket saját tulajdonaként kezelő hatalmi arroganciája adta. Nem túlzás, ami az anyjának a lovak, azok a fiúnak a (jelen esetben) birkózói voltak.

A két Schultz-testvér személyisége képezi a filmben du Pont hatalmi dominanciájának két ellenpólusát. Mark (a Los Angeles-i olimpiai bajnok, valamint a ’85-ös budapesti és a ’87-es Clermont-Ferrand-i világbajnok) volt az első, aki beúszott du Pont hálójába. Egy egyszerű, szinte együgyű, bivalyerős srác, akire építette du Pont a farmjáról elnevezett birkózóklubját, s melynek célja a minél több olimpiai és világelsőség begyűjtése (valamint Amerika nagyságának helyreállítása, trallalala). Marknak több évébe, valamint ígéretes birkózókarrierjébe került annak felismerése, hogy valójában csak egy beteg elme babaházában volt egy darabig a kedvenc plüssmackó. Ekkor azonban már az elsősorban családjának és a sportnak élő bátyját is magával rántotta du Pont mániájába. Dave Schultz, a két lábbal a földön álló, józan világlátású (s öccsénél életrevalóbb, okosabb), szintén jelentős eredményeket produkáló sportoló számára azonban e találkozás végzetesnek bizonyult.

A Foxcatcher alkotóját, Bennett Millert nyugodtan nevezhetjük az életrajzi filmek specialistájának, hiszen eddigi filmjei mind híres ember-portrék voltak (a Capote Oscar-t hozott Philip Seymour Hoffmannak, míg a híres baseballjátékosról, majd ügynökről szóló Pénzcsináló Brad Pittből hozta ki a remek színészt), melyek azonban a karakter jellemző bemutatásán túl valami általános érvényűt is képesek voltak felmutatni az adott személyiség példáján keresztül. Ez alkalommal az emberek közti alá-fölérendelő viszony, valamint a túlzott hatalom egészségtelen voltáról kaptunk leckét. Du Pont karaktere pedig ezúttal Steve Carrell számára hozott akár Oscart is érő ziccert (a Dave-t alakító Mark Ruffalóval együtt).

Miller a levegős, statikus jelenetszerkesztéssel, a sok csenddel, a furcsa, mindent átható ürességgel érzékletesen mutatja be a Foxcatcher Farmnak, valamint gazdájának világvégi állapotát. Azt az állapotot, amitől már nincs feljebb, nincs több. Már mindent elértünk, és ahol meg kellene állni, leülni és szemlélődni, de a lendület, a becsvágy, a teljesítménykényszer és más őrület tovább visz, egész addig, míg saját magunkat és az általunk elért, mindenki által irigyelt álomvilágot emésztjük fel. Ilyen lehet a mennyország, és ennyi kell csupán ahhoz, hogy pokollá változzon.

Természetesen most is remekelnek színészei (nyilván tud nekik mit mondani Miller). Carrell óriási maszkorrával bizarr és tényleg veszélyes fazon, egyszerre nevetséges és félelmetes, Hitler és Chaplin egy személyben. Remek Ruffalo, de remek a Markot alakító Channing Tatum is, azt a néhány fogást, amire itt szükség volt, tökéletesen megtanulták és képesek is voltak illúziót keltően bemutatni, megvan bennük az a dinamika és erő, ami kell ahhoz, hogy elhiggyem, valóban olimpiai bajnok birkózókat látok. Még a mozgásuk is olyan, mint a birkózóké, csupán a fülüket felejtették el összegyűrni, a “karfiolfül” hiányzik.

Megrendítő erejű, rendkívül igényes dráma a Foxcatcher. Több, mint sportdráma, több mint életrajz – egy igazi nagy film.