David R. Ellis a maga módján rendkívüli hatású filmje jó eséllyel szépen eltűnt volna a halomra gyártott hollywoodi szarok közt, ha a neten nem gerjesztenek belőle eseményt. A butaságát a címében is büszkén vállaló horror így nagyokat lépet felfelé a várakozási listákon, amit csak fokozott a hír, hogy az alkotók visszamentek és forgattak bele még több vért, csöcsöt és a főszereplő Samuel L. Jackson a hozzá illő bájos hangnemben elszavalhatta, hogy „Tele a tököm ezekkel a kiba*ott kígyókkal ezen a kiba*ott gépen!”. Aztán beérkezett az amcsi mozikba a műremek, ami a webes cirkusz segítségével sem rengette meg a kasszákat, viszont valamilyen csoda folytán a kritikusok jelentős része úgy körbenyalta, mintha nem egy ugyanolyan marhasággal lett volna dolguk, amit máskor zsigerből a földbe döngölnek.

David R. Ellis históriája a horror műfajjal alapból ad okot némi aggódásra: az egykori kaszkadőr rendezői bemutatkozása, a Végső állomás 2. is keményen baromságba hajlott. Az időközben jobb létre szenderült Ellis ugyan készített egy egész szórakoztató akciófilmet, a Mobilt, sajnos azonban a tehetséginjekció hatása gyorsan elmúlt, így a Kígyók a fedélzeten pont akkora hulladék lett, mint a többi műve. Amikor akció van, még nincs komoly gáz, sőt a kígyók támadásba lendülésekor még azt is rá lehet fogni a filmjére, hogy élvezetes, ami viszont két harapás között történik az még a Boa Vs. Pythonban is a kivágott jelenetek között érdemelne helyet.

A Kígyók a fedélzeten tipikusan az a film, amiben, ha épp nem nyírnak ki senkit, akkor a percek óráknak tűnnek. Az ehhez kellő üresjáratokból meg aztán nem szenvedünk hiányt, többek közt annak a dögunalmas mellékszálnak köszönhetően, melyben ketten a kígyómérgek ellenszerei után futkosnak. El lehet dönteni, hogy a szűkös költségvetés vagy az ötletek hiánya miatt nem a repülőn játszódó vérbő történésekkel töltötték ki a játékidőt. Azzal a bizonyos újraforgatással feltehetőleg erre próbáltak kísérletet tenni. 

A durvábbra hangolás azon nem segített, hogy a szereplők annyira haloványak, hogy az arcukat se lehet megjegyezni. A humorosnak szánt néger mellékszereplőtől kezdve a hullajelölt szemétládán át a hősies légikísérőig mindenki egy bazi nagy kígyó emésztőrendszerének a mélyére való, így rövid úton átpártoltam a csúszó-mászók oldalára. Az a filmen egy cseppet se javít, hogy Samuel L. Jackson is ott nyomul benne, sőt inkább ront. Jackson ekkor már régóta benne volt abban a klubban, melynek tagjai pénzért akármihez hajlandóak a nevüket adni. A színész valószínűleg most is úgy gondolta, hogy jó móka lesz elvállalni ezt a nudli szerepet, hisz játszania se kell, mégis zsírosan megfizetik. Azon a bizonyos ikonikussá vált mondaton kívül, amit mellesleg a film hírére megjelent paródiavideóból nyúltak le, írathatott volna magának még néhány emlékezetesebb dumát, és talán nem lett volna ekkora az égés.

A Kígyók a fedélzetent a dicsérői általában úgy jellemzik, hogy annyira rossz, hogy már jó. Érdemes ezt a jellemzést ízlelgetni mielőtt bárki rááldozná az idejét. Ne feledjük, az, hogy a gagyiság nem egy becsúszott tényező, hanem alkotói koncepció, önmagában nem változtat a végeredményen, legfeljebb a mű felé irányuló elvárásokon. Röhögnivalóan gyenge filmekből egyébként is túlkínálat van, nincs semmi öröm abban, hogy gazdagodott a világ egy újabbal. Akárhogy keverték a marketingesek a lapokat, az erős internetes hype mögött egy nem túl izgalmas és mégkevésbé vicces horrort találni. A hatására született kismillió mémbe több találékonyság szorult, mint az alapul szolgáló alkotásba.