Fliegauf Bence filmje külön bánásmódban részesült az idei Titanicon. Ez volt az egyetlen magyar nagyjátékfilm, és mindössze kétszer mutatták be. Ebből egyik az Urániában tartott gálavetítés volt, amelyre csak külön karszalaggal lehetett bejutni. Kiemelték, hogy az idei Berlinalén volt a film díszbemutatója, a The Hollywood Reporter újságírója pedig egyenesen Terrence Malickhoz és Andrej Tarkovszkijhoz hasonlította a filmet. Fogalmam sincs, miért gondoltam úgy, hogy ez garancia arra, hogy ismét egy jó magyar filmet lássak.

Mert ez a film azért jelentősen távol van mindentől, ami a JÓ, sőt majdhogynem mindentől, ami FILM. Nyögvenyelős, unalmas, és leginkább nem tartja fenn a néző érdeklődését – ahogy azt a Hollywood Reporternek dolgozó kolléga is megjegyezte, csak ezt már valamiért rendre kihagyják a promotálásból. Ahogy azt is, hogy a Malick- és Tarkovszkij-hasonlat sem egészen arra vonatkozott, ahogyan azt tálalják. De azt sem említik már meg, hogy a filmet ugyan valóban bemutatták Berlinben, csak épp a közönség jelentős része kiment a vetítésről. De persze az is egy érdem, hogy egy ennyire rossz filmet bemutatnak külföldön – hadd lássa Európa, hol tart a magyar filmgyártás. Ez azonban nem a rendezőt dicséri, hanem a marketinget: jól el tudják adni azt, ami nincs.

Az már csak hab a tortán, amikor a vetítés után kijött a színpadra az összes résztvevő – már aki eljött –, és bejelentették, hogy a FILMALAP mindezt pénzzel támogatta. Tehát nem áldását adta rá, hanem pénzt feccölt bele. Miközben egy Félvilágot elküldtek melegebb éghajlatra, EZT az akármit jónak találták, hogy egy kis pénzt adjanak hozzá. Az eszem megáll. Azért ilyenkor elgondolkodom, hogy valóban lenne-e bárminemű kapcsolat az utóbbi idők magyar filmjeinek szignifikáns javulása, meg aközött, hogy lecserélték a régi gárdát, és jött Andy Vajna megmutatni, hogy is kell ezt csinálni.

Sok, úgymond, művészfilmmel találkozhatott a nagyérdemű a Titanicon, de azért többé-kevésbé élvezhető darabokról volt szó. Ez itt viszont messzemenőkig próbára teszi az ember tűrőképességét. Kezdve azzal, hogy a kilencven perc varázslatos módon három órának tűnik. A filmben HÉT, ismétlem hét ember szerepel, akik között ott van az egy perc erejéig nem látható apa, a halott nagymama, az öt percet cameozó nagypapa, az anyuka fiatalkori kivetülése, és a kissrác egyik barátja. Ha őket nem számítjuk, megkapjuk a végleges számot. Ez a film egy kétszereplős mozi, amelyben az egyik szereplő egy tízéves gyerek, a Sótonyi Bálint által alakított Dani.

Ez pedig elvezet minket oda, hogy a film lényegében egy one man show, akarom mondani: one woman show, ahol Stefanovics Angéla járja a sajátos el caminóját az emlékek és a felelősségvállalás között. Szerepe szerint egy rossz kapcsolatból kilépett anyukát alakít, Rebekát. Az apával Danit őrzik felváltva, ahogy az már lenni szokott. Anyja egyik nap meghal, ezáltal végleg magára marad, mert apjával nem tartják a kapcsolatot évek óta. Egyébként nem derül ki, hogy nem azért-e, mert Rebeka kicsit alkoholista és felelőtlen anyuka, aki szántszándékkal olyan mesét mond a gyereknek, amelytől az annyira fél, hogy bepisil. Veszélyezteti az életét, és hébe-hóba dührohamokban tör ki.

Stefanovicsot egyáltalán nem tartom tehetséges színésznőnek, lényegében egyetlen szerepet képes eljátszani, az ordibáló tanyasi libát, amit azóta nyomat, mióta leforgatták az úristen@menny.hu-t. Sőt tovább megyek, elképzelhető, hogy ekkor nem is játszik. Ezt kapjuk most is, csak anyukaként: esküszöm, lassan Oscart kéne kapjon a Köszönjük, Emese reklámért, mert ott legalább valóban átalakult valami mássá. Persze biztos jó mellékkarakternek, mert vicces, akinek a kapa kilóg a szájából, de tizenöt év után szerintem bőven elég volt belőle. A legnagyobb baj vele még csak nem is az, hogy nekem nem tetszik, hanem hogy nem képes egymaga elvinni a hátán a filmet. Mert tudhatod, hogy a következő jelenetben is őt fogod látni, ahogy épp chatel, sétál, autót vezet, buszon ül, mesél a kölykének.

A produkción amúgy egyáltalán nem érződik a pénz: a képi világa kábé mint egy jobb amatőr film, zenéje mintha nem is lenne – szintén Fliegauf-szerzemény –, a helyszínek pedig kiábrándítóak. Erdő – abból is a csúnyábbik, gazosabb –, erdőben kis ház – mert hát hol másutt lakna a nagymama? –, erdőben szerkezetkész viskó – mert hát hol másutt lakna a csövesnek beillő nagypapa? Botrány ez a film, olyan dolgokról próbálnak benne beszélni, amit ezer és egy helyen jobban és korábban elmondtak már. És nem, az életben több pénzt ne kapjon ez az ember, hogyha ilyesmi lesz a végeredmény. Bár bizonyos téren megértem, hogy haragszik a világra, nekem Magyar a vezetéknevem, és azt is rengetegszer félrehallják, ha ügyet intézek: képzelem, Fliegauf mit kaphat nap mint nap.

Amennyiben tetszett a kritika, akkor azért, ha pedig nem, akkor meg azért ajánld a Facebook-oldaladon!

a 23. Titanic fesztivál honlapja

U.i.: A filmet egyébiránt holnaptól országszerte is játszani fogják a mozik, szóval aki lemaradt róla, az még bepótolhatja.