Fél pillanatig sem érezzük úgy, hogy egy elsőfilmes rendező alkotását nézzük, annyira kiforrott mozit láthatunk, amennyiben időt szánunk a Messzi dél vadjaira. A Sundance fesztiválon robbanó, és azóta is sikert sikerre halmozó film megérdemli: több fronton is rászolgált az elismerésre.
Ben Zeitlin rendezőként nagyon magabiztosan vezeti a sztorit, a legtöbb hollywoodi kollégája simán megirigyelné. Megteszi az egyik legnehezebb dolgot, ami csak elképzelhető ebben a szakmában; páratlan egyensúllyal mozgatja az érzelmeinket, a film nem válik giccsessé, didaktikussá, vagy nyálassá, pedig a téma bőven magában rejtette ezeket a veszélyeket. Ezt kikerülni még nem feltétlenül olyan baromi nagy dolog, hiszen az érem másik oldaláról sem szabad elfeledkezni, jelesen arról, hogy ha túlságosan visszafogott egy mozi, akkor nem tud minket bevonni a cselekményébe, ettől pedig menthetetlenül unalmassá válik, még akkor is, ha egyébként hitelesnek tűnik (lásd: Winter’s Bone). A messzi dél vadjai szerencsésen kikerüli ezt a csapdát, így nem csak a rendező jó ízlése nyer egyértelmű bizonyítást, hanem igazi minőségi élménnyel gazdagodhatunk.
Olyan apró részletekben is remekel a film, mint az emlékezetes zenei aláfestés, vagy a megfelelő tempó, amit gyakran hiányolhatunk ilyen független filmeknél. A messzi dél vadjai ugyanis csak 93 perces, de minden megvan benne, aminek lennie kell, és közben egy percre sem érezhetjük úgy, hogy rohan a tempó. Az operatőri munka szürkesége, karcossága szintén említést érdemel, de csakugyan elévülhetetlen érdemei vannak a forgatókönyvnek, ügyes ötlet volt az egész cselekményt egy kislány szemszögéből bemutatni, így még kisebbek, még elveszettebbek vagyunk ebben a nagyon valódi világban. A moziteremben ülve nemcsak a kilátástalanságot éreztem, de a lágy szellőt, a tomboló vihart, a folyamatos nedvességet, az undorító sarat és a bűzt egyaránt.
És ennyi dicséret után mégis azt kell mondanom, hogy mindez teljesen érvényét vesztette volna, ha Zeitlin nem megfelelő színészeket választ. A filmben ugyanis amatőröket láthatunk, és paradox módon (akárcsak Pasolini Máté evangéliumában) éppen ettől válik még hitelesebbé, még életszagúbbá, még átélhetőbbé az egész sztori. Ezek az arcok, a mély ráncok mesélni tudnának, nem kell hozzá különösebb képzelőerő, hogy lássuk mögöttük a sok szenvedést, bánatot, gyötrelmet, amit nem csak a mozivásznon, hanem a való életben is át kellett élniük. A főhősnő, a kis Hushpuppy (a filmtörténet egyik legcukibb neve) szerepében a mostanra már 9 éves Quvenzhané Wallis profi, felnőtt színészeket megszégyenítően játszik, az érzelmek hosszú skáláját adja át, korát meghazudtoló, megdöbbentő erővel.
Ez mind nagyon szépen hangzik, de mégis akad egy nagyon fontos momentum, ami nekem elveszi az egész dráma élét. Hőseink a történet szerint egy gát mögötti szigeten élnek, amely egy szép napon egyszerűen el fog süllyedni, és mindannyian meghalnak. A szárazföldre mégse mennek el, mert nem hajlandóak menedékhelyre menni, illetve elhagyni az otthonukat. Inkább meghalnak, és hagyják veszni a gyermekeiket is. Mindez számomra olyan mértékű emberi hülyeséget, butaságot és primitív hozzáállást jelent, hogy komolyan meggátolta, hogy A messzi dél vadjai maradandó, átütő élménnyé váljon. Mert egy ilyen esetben a túlélés lenne a legfontosabb, főleg ha valaki már nagyon beteg. Arról nem is beszélve, ha van egy kislánya, aki ennek köszönhetően folyamatosan életveszélyben van. Nyilván erről nem Hushpuppy tehet, hanem az apukája és a környezete, de egyszerűen képtelen voltam napirendre térni efölött. Így úgy érzem, hogy hiába minden magasztos erény, a sírás és a katarzis egyszerűen elmarad.
Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!
2013.01.10. 14:32:47
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2013.01.10. 18:53:17
Nekem tényleg a módszerről, és az arcokról egyből a Máté evangéliuma ugrott be, úgyhogy ez még ma is hatásos eszköz lehet egy rendező kezében.
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2013.01.10. 18:59:39