A pénztárcánk kiürítésére pályázó FPS-ek háborúja tavaly a szokottnál is sűrűbb lett. Az Overwatch valósággal kivégezte a Battlebornt, ám 2016 még tartogatott egy nagy összecsapást a műfaj két legismertebb képviselője között.

Nem először fordul elő, hogy az ünnepi szezon a Call of Duty és a Battlefield párbajától hangos, ám ezúttal az utóbbi kiadója, az Electronic Arts egy második versenyzőt is harcba küldött. A kétfrontos letámadás sajnos visszafelé sült el és a Titanfall 2 minden kiválósága dacára a rövidebbet húzta. Az Activision istápolta, a megújulást kényelmesen mellőző Call of Duty évek óta a sci-fi vonalat nyomja, ennek a betetőzésének tekinthető az űrcsatákkal erősítő Infinite Warfare. A játékot az első előzetes nyilvánosságra kerülése óta gyűlöletkampány kíséri, ám ez se tudta megakadályozni, hogy a CoD megint az eladási listák bajnokává váljon. A Battlefield 1 egy merészet húzva az első világháborús színtérre lépett, amivel kivívta a gamerek szimpátiáját. Mivel nem is lehet vita tárgya, hogy a Titanfall 2-t kötelező beszerezni minden FPS-kedvelőnek, a nagy kérdést megkíséreltem leszűkíteni a két ősellenség aktuális részére. Vajon melyik játék érdemli meg jobban a pénzünket: az Infinite Warfare vagy a Battlefield 1?

INFINITE WARFARE

Mellette szól: A Call of Duty-sorozat nem árul zsákbamacskát. Ha ezt a játékot választod, pontosan azt kapod, amire számítasz. Egyszerű lövöldözést csúcsra járatva. Az új epizódot leszállító Infinity Ward egyedül azzal lepett meg, hogy az űrbe helyezett kampány sokkal jobban működött, mint arra az elmúlt évek lagymatag próbálkozásai alapján számítani lehetett. A poros grafikai motort keményen meghajtották egy minden ízében grandiózus látványvilágot teremtve meg. A történet ugyan nem merészkedik el a bevált formulától, de a fő karakterek szimpatikusak, a lendület pedig végig kitart. A jövő fegyverarzenálja a multiban nem annyira, inkább a kampányban mutatja meg az erejét, így a szimpla mész (illetve repülsz) és lősz-játékmenet ezúttal nem fullad idejekorán unalomba. A Black Ops 3 kasztrendszerére építkező multiplayer iszonyú feszes. Az ugrabugra és a falon mászkálás csak kiegészítő, a gyors reflexek mindennél többet számítanak. Ha az az adrenalininjekció nem lenne elég, melyet a szélsebesen lezajló összecsapások garantálnak, a megszerezhető különleges fegyverek és a sokféle, apránként megnyitható testreszabhatóság további okot adnak még egy újabb meccsre. Arra, hogy több legyen a játék egy laza rexflexgyakorlatnál, ott a hardcore üzem, amiben képbe jön a baráti tűz veszélye és felderítőtérkép is csak akkor van, ha megszerezzük. A zombi mód jópofa ezzel a ’80-as évek feelinggel megdobva, de engem speciel sose vonzott. PC-n nem is nagyon játszanak vele, viszont PS4-en némi várakozás árán találhatunk partnereket, ha kedvünk támad az élőhalott irtásra.   

Ellene szól: Aki eddig nem kedvelte, vagy már kezdi unni a Call of Duty-sorozatot, annak az Infinite Warfare is csak egy futószalagról érkezett agyatlan akciójáték lesz. A kampányba bedobtak pár új ötletet, ám a lényegi frissüléshez távolról se eleget. Hiába vannak űrcsaták, itt is mindig ugyanazt kell tenni: lelőni mindenkit, oszt szevasz. Az űrhajók irányítása annyira automatizált, hogy kis túlzással vakon le lehet gyakni az ellenséget. A mellékküldetésekben az a jó, hogy vannak, maguk a végrehajtandó feladatok a copy paste szellemiséget képviselik. Nem megyünk új helyszínekre, csak a régiekre vissza újra meg újra. A sztoritól nem vártam semmi különöset, de azért egy Kit Harringtonnál karizmatikusabb gonosz elkélt volna bele. Nem is fájna az a hadsereg-fétis, ami a CoD-nak már szinte kötelező velejárója, ha az önfeláldozásokat nem tolják túl. Lefogadnám, ha a játékban volna macskánk, még az is hősi halált halna. A leginkább még mindig a team deathmatchről szóló multiplayer meccsek ugyanazzal húznak fel, ami a legfőbb erényük: a feszességükkel. A pályák kicsik, a legtöbb fegyver pedig szinte egyetlen lövéssel kinyír, így az átlagos élettartam másodpercekben mérhető. A legbosszantóbb mégse ez, hanem a borzasztóan elavult matchmaking, mely nem csak, hogy instabil, nehézkes és alapfunkciók hiányoznak belőle, de gyakran a legsűrűbb időszakokban is képtelen játékosokkal teletölteni a meccseket.

BATTLEFIELD 1

Mellette szól: Azzal, hogy a Dice emberei a nagy kiadók által hanyagolt I. világháború idejére helyezték játékukat egy akkora űrt töltöttek be, melyről a főnökeiknek illetve a modern hadviselést erőltető konkurenciának sejtelme se volt. Az üdítő változatosság, amit puszta léte jelent, önmagában rendkívül vonzóvá teszi a Battlefield 1-et (ha már a béna cím nem), de a készítők ennél magasabbra céloztak. A XX. század történelmének eme meghatározó eseményét megannyi frontjával, sokarcú hadviselésével majdhogynem teljes egészében, maximális autentikusságra törekedve próbálták visszaadni. A több kis háborús sztorit elmesélő kampányt érezhetően ez a magasztos cél vezérli, melynek során hol egy tankkal kell átverekednünk magunkat az ellenséges vonalakon, máskor vakmerő pilótaként égi lovagot játszanunk. Az atmoszféra megteremtéséért jár a fiúknak a csillagos ötös. A lövészárkok pokla, a bajtársiasság és az értelmetlen halál fájdalma mind ott van játékukban. A kampány ideális gyakorlásnak, hogy aztán belevessük magunkat a multiplayerbe, mely a Dice nevéhez méltó színvonalon mozog. A grafika gyönyörű, a környezet rombolhatóságával pedig a játék külön előnyre tesz szert műfajbéli társaival szemben. Ezzel együtt nem a látványközpontúság és a gyors akció híveit célozza meg továbbra se a sorozat. A Battlefield 1 azoknak kedvez, akik hajlandóak rászánni az időt. Akinek nincs türelme és nem fűlik a foga a csapatmunkához, az inkább bele se kezdjen. 

Ellene szól: Azért, hogy az önmagában meglehetősen lehangoló I. világháborút feleleveníthessék, a Dice kénytelen volt pár közönségbarát kompromisszumot megkötni. Az, hogy az automata fegyverek kissé túlzottan nagy teret nyertek, még a kisebbik rossz. Az nagyobb, hogy az amúgy is rövidke kampány során felhígítják az oly szépen megteremtett atmoszférát, hogy a tizenéves játékosok ne unatkozzanak. Valószínűtlen, túlzó akciójelenetek rondítanak bele az összképbe és butítják le a történelmi hátteret egy keserédes fantasztikus mesévé, amiben égő zeppelinen harcolunk meg robotzsaruként daráljuk az ellent. A primitív lopakodós részek és a röhejes mesterséges intelligencia miatt végképp rossz szájízzel fejeztem be a kampányt. Ha a szóló részen múlna a vásárlás, a Battlefield 1 szóba se jöhetne lehetőségként. A multiplayernél már csak a nagy térképek miatt is hozzá kell szokni a hosszú töltési időhöz. Kezdetben két meccs között a töltőképernyő még a hátterét se volt képes beadni és a kilépés is dögletes lassúsággal ment, ám mostanra stabilizálódni látszódik a helyzet. Amennyire a CoD a team deathmatchről szól, úgy szorít minden más játékmódot maga mögé a Battlefield 1-ben az időigényes conquest. Egykori kedvencemet, a rush módot megint nem voltak képesek normálisan megcsinálni. A szűkebb tér velejárójaként a védekezők jellemzően egyetlen hatalmas, gránáthajigáló camper-csapattá állnak össze, a végső ponton gyakran lehetetlenné téve, hogy a támadók eljussanak az elpusztítandó objektumhoz.

- NA, MOST MELYIK A JOBB? 

Az Infinite Warfare és a Battlefield 1 bár egy műfajba sorolhatóak, de más igényeket elégítenek ki, így az, hogy melyiket érdemes beszerezni, nagyban függ attól, hogy ki mit keres egy játékban. Ha gyors és dinamikus élményre vágysz, a Call of Duty számodra a nyertes. Ha akad egy szabad negyed órám, az én kezem is inkább az Infinite Warfare felé húz. Aki azt állítja, hogy a CoD-ot csak a primitívek élvezik az vagy nem is próbálta vagy feltehetően rossz benne. A magam részéről én nem vetem meg az egyszerű örömöket se, és azt az Infinite Warfare úgy is megadja, hogy láthatóan nem erőlködik, hogy ennél egy fikarcnyival többet nyújtson. A gyűlölet-cunamit továbbra is túlzásnak érzem az irányában. Nem csinál rossz boltot vele az, aki egy leárazáson befizet rá. Bármikor jó leülni egy kis CoD-hentre és ennél is könnyebb ott ragadni még többre. 

A Battlefield 1 az Infinite Warfare-rel szemben nem csak egy lövöldözős játék, magát az első világháborút adja vissza, persze szórakoztató csomagolásban. A kampányt végső soron mégis kihagyott lehetőségnek érzem. Alig több egy hangulatos tutorialnál. Ha sablonokból építkezik is, az Infinite Warfare legalább rendesen elmond egy történetet az elejétől a végéig. Csupán a multiplayert nézve a Battlefield 1 nagyobb, szebb és összetettebb. Ha itt nyerünk, egy csatát vagy (az operations módot választva) egy háborút nyerünk meg, míg az Infinite Warfare-ben csak gyorsabban nyomtuk meg a kellő időben a tűz gombot. A Battlefield 1 sajnos ugyanúgy nem éri meg a teljes árat a már ismertetett okokból. Történelmi jellegéből adódóan hiánypótló, de távolról se hibátlan vagy kihagyhatatlan darab. A fejlődési rendszer közel se olyan kiforrott, mint a CoD-ban és a fegyverválaszték is hagy maga után kívánnivalót. A maguk módján egyaránt le tudnak kötni, békében elférnek a polcon egymás mellett, viszont, ha csak egy FPS-re van pénzed és a legjobbat akarod, akkor válaszd a Titanfall 2-t!

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!