Majdnem másfél évvel ezelőtt, egy westernfilmekről írott cikksorozatom keretében elemeztem a "Westworld" (Feltámad a vadnyugat) 1973-as feldolgozását, amelyet maga az író, Michael Chrichton rendezett vászonra. Már akkor elhintették, mit elhintették, nagy csinadrattával beharangozták ennek az opusznak a tévésorozat változatát. Abban a reményben vártam, hogy ha nem is az eredeti történetet fogják szóról-szóra megismételni (ami várható volt és a szerény film változatot látva, bizonyos mértékben érthető is), de legalább nem ismétlik meg annak hibáit, illetve kibontják az abban rejlő lehetőségeket. Ehelyett mit kaptam? Egy kínosan önismétlő, a végtelenített párbeszédekben térdig gázoló, okoskodó és unalmas sorozatot, amelynek egyetlen előnye, hogy az erősen vénülő Anthony Hopkins már a tekintetével elviszi a szerepét, ahogyan Laurence Olivier mondta róla anno, olyan könnyedén, mint macska az egeret.
Ez aztán rányomja a bélyegét a továbbiakra is. Hopkins rutinból játszik, ez a szerep számára nem kihívás, hiszen elég pszicho,-és szociopata szörnyeteget eljátszattak már vele Hollywoodban. A sorozat egyébként is végig igyekszik bizonytalanságban tartani a nézőt, hogy ki is itt a legnagyobb szörnyeteg. A vezető tudós (és kompániája), akik megalkották az androidokat, a déloszi kalandpark mögött megbúvó tulajdonosi, vezető réteg, vagy éppenséggel maguk az androidok, akik csak azon utasítások halmazát képesek követni (?), amelyeket eleve beléjük programoztak, illetve ezeket bizonyos algoritmusok szerint ügyesen kombinálva az intelligencia látszatát keltik. A Westworld egy olyan világban játszódik, amelyben az ember képes mesterséges intelligenciát létrehozni, életet teremteni halott anyagokból, azon erkölcsi következmények végiggondolása nélkül, hogy mikortól számít valami élőnek és hol van az a pillanat, amikor már nem valamiről, hanem valakiről beszélhetünk.
Ezt a pillanatot sokan próbálták már megfogni, íróktól kezdve rendezőkön át egészen a filozófusokig. Életnek nevezhető az, ha valaki a szüleitől örökölt és a társadalom által belénevelt konvenciókat követve "érez", szenved, érzelmeket él át, interperszonális kapcsolatokban emocionálisan reagál a másikra? Vagyis "csupán" összerakja, amit a természettől és a nevelés hatására kapott? Ám nem ezt teszik a sorozat-béli androidok is? Kapnak valamit tőlünk, emberektől, a teremtőiktől komplex kódsorok formájában, a többit pedig az adott szituációba történő vettetésük határozza meg? Ez a szülők plusz/kontra társadalmi hatások elmélete, amelyben a vita még a mai napig nem ért véget. Mert ha az ember csupán ennyi, akkor elég olyan bonyolultságú gépeket konstruálnunk, mint az ember agy és készen van a laboratóriumi körülmények között előállított android. Aki csak azért érez, mert kombinál és mert "erre nevelték". Ebből a képletből egyedül az hiányzik, ami egyesek szerint egyedivé tesz minden megszülető individuumot, mert Nietzsche szavaival, senki sem felelős azért, hogy egy ember egyáltalán létezik és soha nem lesz még egy olyan ember, mint ő. A lelkünkről beszélünk most, bármit is jelentsen ez a komplex, mai napig megfoghatatlan kifejezés. Az androidokat középpontba állító filmeknek mindig is ez volt a sarkalatos pontja. Amikor egy mechanikus és elektronikus szerkezet öntudatára ébred "valahogyan", vagyis lelket kap. Amikor emberré válik úgy, hogy közben megtartja android "fajtársai" minden jellemző tulajdonságát is, mivel hiába lesz egyrészt ember, de mégis más, mert mintegy kívülről látja az emberi világ minden hibáját, azét a világét, amely őt létrehozta.
Valami hasonlót próbál meg fejtegetni a Westworld is, elég felemás formában. Egy alapvetően szórakoztató sorozattól senki sem várja el, hogy filozofikus mélységekben kezdjen el vájkálni, de amit kapunk az minden várakozást messze alulmúl. Érdektelen, vége-hossza nincs üres párbeszédek, amelyeket úgy adnak elő, mintha valami korszakalkotó filozófiai eszmerendszert alapoznának meg velük, távolba révedő android tekintetek, amelyek a messzeséget fürkészik, már-már a "The big country" hangulatát varázsolva a képernyőre. A probléma ebben az esetben is az, ami oly sok sorozatnál: rossz forgatókönyv, feleslegesen elnyújtott, érdektelen bevezetéssel és egy olyan történet - ha egyáltalán erről itt beszélhetünk - amely addig vajúdik, hogy egy egeret sem képes világra hozni, nemhogy egy nagyszabású történetet és körülbelül három-négy részben elmesélhető.
A sztori
Ahogyan már említettem a Délosz Kalandpark ötlete és Chrichton eredeti regénye csak nyomokban fedezhető fel ebben az újraértelmezett Westworld adaptációban. A vadnyugati környezetet megtartották, de kivették belőle a középkort és a Római Birodalom korát. Nem mondanám, hogy ez rossz döntés volt, mert így nem kellett annyi szálat az íróknak és a rendezőknek kézben tartaniuk. Ennek ellenére vagy éppen ezért, a megvalósítás olyan lett, ami alulmúlja az eredeti moziváltozatot is, nem kevéssel. Az eredetiben két barát érkezik a parkba, hogy kikapcsolódjanak, de a gondtalannak tervezett hétvége vérfürdőbe torkollik, amikor a park vezetői elveszítik az androidok feletti irányítást. Addig azonban a történetvezetés lineárisan halad előre, számos felvetett kérdésben magára hagyva a nézőt. A séma egyszerű: az ember megalkotta az androidokat, majd részben hogy tehermentesítse magát, részben valamiféle homályos indoktól vezérelve, androidok kezdtek androidokat "gyártani", programozni, amit az ember már fel sem ért ésszel. S valahol itt csúszik ki az irányítás a kezeink közül, próbálja érzékeltetni Chrichton, sajnos nem elég érzékletesen. Valljuk be, a film unalmas, nem beszélve az olyan értelmetlen jelenetekről, mint amikor pl. Richard Benjamin figurája menekül Yul Brynner rosszfiúja elől, s amikor találkozik egy szerelővel, aki autóval van, kedélyesen elbeszélgetnek, mintha az ég adta egy világon más dolguk nem is lenne, mint kitölteni azt az időt, amíg a revolverhős utol nem éri őket és egy fejlövéssel véget nem vet az idillnek. Az elszenvedő a technikus, Benjamin pedig menekülhet tovább. Ez már anno is elég kevés volt, ma pedig harmatgyenge megvalósításnak nevezném (ha egyáltalán ez valaminek a kivitelezése akart lenni és nem az egy óra huszonöt perc egy újabb öt perces intermezzoja).
A sorozat úgy tűnik tanult bizonyos nagy elődöktől, így például a "Battlestar Galacticá"-tól, vagy a "Trónok harcá"-tól, amelyek megvalósítása ama aforizmára épül, hogy ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek, próbálj meg egy szimpla sztorit úgy előadni, hogy a filozófiai mélység és az életszagú komolyság keverékét alkossa. Látszatra. A Westworld pontosan ezt teszi. Három érdekcsoport áll itt szemben egymással. Egyfelől a Dr. Robert Ford vezette kutatócsoport, illetve magának Fordnak az érdekei állnak szemben mindenki máséival, elsősorban a déloszi park tulajdonosi rétegével. A sorozat még a bűnügyi/thriller vonulat kirakósjátékából is megpróbál ihletet meríteni, amikor a legvégére egy csavarintással kiderül, hogy a park legfőbb tulajdonosa gyakorlatilag belezavarodott abba, hogy különbséget tegyen élő és nem élő között és magányosan bolyong a park területén, keresvén egy feladvány megfejtését, ami persze nem is létezik és nagy valószínűséggel Ford egyik morbid játéka csupán. Ilyenformán őt kevéssé érdeklik olyan jelentéktelen problémák, mint az androidokat irányító szoftverek másféle felhasználási területei, amelyek a tulajdonosi réteg vezető hivatalnokait nagyon is izgatják, végül is nem akarják, hogy egy ütődött elkótyavetyélje a sok milliárd dollárt érő mesterséges intelligenciát azért, mert holmi ábrándokat kerget. A harmadik érdekcsoport az androidoké, akikről egészen pontosan nem tudjuk meg, hogyan tudatosodik bennük, hogy ők micsodák. Egyre többüknek vannak álmai és emlékei azokról a szerepekről, amelyeknek eljátszására az évek során beprogramozták őket. Ilyenkor aztán szépen "raportra" viszik őket és kifaggatják az "érzéseikről" és a gondolataikról. A tesztelést végző tudósok, technikusok igyekeznek mindig gondterhelt arcot vágni egy-egy ilyen ellenőrzés során, mintha valami nagyon nagy és érdekes dologra bukkannának, de a nagy igazság az, hogy a sorozatnak semmit sem sikerül sem megmagyaráznia, sem érzékeltetni abból, hogy mi a nagy öntudatra ébredés oka vagy lényege. Sőt, afelé terelnek bennünket, hogy ezeket a tudatosnak tűnő képzeteket és lázadásra való hajlamot is valaki beléjük programozta, tehát a viselkedésük annyira tudatos, mint a Pavlov kísérletekben a nyálát csorgató kutyáé. Tehát egy egyszerű összeesküvés elmélettel van dolgunk, amire már az első részben is történik utalás. Vajon ki az, aki megpróbálja az androidokat "felszabadítani"? Talán a magát mindenhatónak képzelő Dr. Ford? Vagy régi, mára halott társa, a rejtélyes Arnold? Látható a problémám forrása: ennek a sorozatnak semmi köze a mesterséges intelligenciát boncolgató kérdéshez, egyszerű összeesküvés elméleten alapuló kalandfilmet csináltak belőle, amelynek a legfőbb gondja, hogy csavaros történetvezetést alkalmazzon, ami alatt a néző ne aludjon be a képernyő előtt. Mert sokszor ez is megtörténhet, lévén a cselekmény annyira izgalmas, mint egy jófajta krumplihámozás egy esős őszi délutánon. Most őszintén, ki ne akadna ki azon, amikor a hősszerelmes androidot ötvenedszer is feltrancsírozzák és újból visszaküldik, hogy aztán megint golyót kapjon a fejébe. Vagy máshová. Kétszer-háromszor még elmegy az ilyesfajta önismétlő anakronizmus, de sajnos ezt a sorozat folyamatosan ismétli, nyilván abból a dramaturgiai kényszerből kifolyólag, hogy mindig egy kicsivel többet láttasson az egész képből, a problémamegoldó kirakósjáték nagy halmazából. Ám ez messze van az izgalmastól. Messze van attól, hogy a sztori úgy lökje magát előre, hogy az ember minden héten tűkön ülve várja a folytatást.
Még egyszer tehát, mellőzve a rizsát, egyszerűbben: ez nem Chrichton alapötlete, ez egy egyszerű akció-kalandfilm sorozat, nyakon öntve némi feladatmegoldó matekozással, hogy ki is a felelős bizonyos gyilkosságokért és ki is a nagyobb rohadék. Nem arra megy ki a játék, hogy mi lesz, ha a robotok "fellázadnak", nem akar levonni semmiféle következtetést sem ebből, sem másból, egyszerűen a történet keret, amely arra szolgál, hogy megoldjon egy rejtvényt. Így persze akármilyen történetet kerekíthettek volna köré, akár a középkorban is játszódhatna. Mivel pedig az androidoknak a szó szoros értelmében nincs jellemük, ezért a jellemábrázolás mint olyan elfelejthető. A karakterek fekete-fehérek vagy éppen érthetetlen, eleddig ki nem fejtett motivációk vezérlik őket. Ha pedig odavetnek nekünk egy-két homályos utalást, az nincs éppen úgy megalapozva, hogy el is higgyük róla, hogy megtörténhet.
(SPOILER! Jó példa erre az Ed Harris által alakított feketeruhás férfi - a Yul Brynner-féle Gunslinger emberi alteregója -, akiről egészen az utolsó epizódokig nem tudjuk meg, ki is ő valójában, vagy milyen valós céljai vannak. Majd amikor a sorozat lerántja róla a leplet mintegy nagy felfedezésként aposztrofálva ami napvilágra került, egyszerűen nem vagyunk képesek elhinni, hogy ennyi volt a motivációja. Ráadásul az eltelt időszakban van egy "missing link" is, ami megmagyarázná, miért is lett egy alapvetően idealista, de kedves fickóból egy arrogáns, beképzelt állat, aki számára az érzelmek hirtelen semmit sem számítanak és még az anno hőn szeretett android nőt is felaprítja párszor, akiről pedig anno úgy gondolta, hogy él és tudatosan gondolkodik.)
A többi, idegesítő hibáról, amelyek mondjuk egy videojátékban elmennek, de egy filmben semmiképpen, már nem is szólnék, kivéve egyet. A sorozat nézése közben óhatatlanul eszembe jutott két felkoncolás közepette, a lövöldözések technikai kivitelezésének bakija. Nem nagy ügy, ahhoz képest, hogy nem sci-fit kapunk már-már bagatellnek tűnhet. Az eredeti nagyfilmben a pisztolyok hőre érzékenyek voltak, tehát amikor az egyik szereplő felvetette, mi van, ha ember lő emberre, mert nem tudja megkülönböztetni, ki android és ki nem, akkor a kérdés már eleve okafogyottá vált, mielőtt feltették volna, mivel technikailag lehetetlen kárt tenniük a valóságshow élő szereplőinek egymásban. A sorozatban ez másképpen van. A kor technikai követelményeinek megfelelően az androidokba beépítettek egyfajta etikai programot (valószínűleg), amely - valamiféle homályos, ismételten meg nem magyarázott módon - megakadályozza, hogy emberekre lőjenek. (Ugyanez a program már nem akadályozza meg, hogy összeverjék őket egy-egy bunyó alkalmával....) Az sem tisztázott, hogy az alapvetően fém-vázra épülő android testek erejét, hogyan lehet úgy visszafogni, hogy egy ütésükkel ne mérjenek máris halálos csapást a turistákra. A legfőbb kérdés viszont az, hogy ha ember lő emberre, akkor mi történik? Hívják a zsarukat? Itt nincs hőazonosítás és a játék hevében aligha fogja bárki megkérdezni a másiktól, hogy ember-e vagy sem (az androidok fegyverében amúgy is vaktöltény van).
Aztán a park gazdái valahogyan nem aggódnak azokért a turistákért sem, akik a park messzi területén lesznek mondjuk összeverve, valahogy mindenki természetesnek veszi, hogy itt ELEVE nem lehet baj és a központban még akkor is vígan elvannak, amikor a park egyik szegletében már az androidok emberekre lövöldöznek...élesben.
Az egyetlen pozitívum, amit dramaturgiailag értékelni tudok, az a tisztelgés a régi film előtt egy aprócska jelenetben, amikor Bernard a hatodik részben lemegy a B82-es szintre és a sötét teremben a fel-felvillanó fények közepette egyszerre csak meglátjuk Yul Brynner revolverhősének sziluettjét.
A szereplők és karaktereik
Manapság egyre több sorozatot próbálnak meg eladni egy központi női karakterrel, nincs ez másként a Westworldben sem. Evan Rachel Wood játssza Dolores Abernathy-t, az android szépséget, aki az ügyeletes naiva itt és egyben a Nyugat végzet asszonyának szerepében kell tetszelegnie a vendégek előtt és persze mindig ugyanazokat a köröket kell rónia. Mindig elejt valamit szegény a poros vadnyugati kisváros utcáján, mielőtt felszállna a lovára és azt mindig valaki más, egy másik vendég veszi fel, akivel aztán újból végigjátssza a neki kirendelt szerepet, ügyesen válaszolgat a kérdésekre valami semleges zagyvaságot és a kikapcsolódni vágyó úgy érzi, hogy kapott valamiféle élményt a pénzéért. Ezt az idillt zavarja meg az a tény, hogy nyugtalanító álmokat és képzelgésnek hitt emlékfoszlányokat él át, amelyekről nem tudja, hogy valóság-e vagy sem. Az ő szempontjából nyilván úgy vetődik fel a kérdés, hogy az agya képes-e kombinálni ezeket az emlékképeket és következtetéseket levonni belőlük. Ha igen, akkor él és személynek tekinthető. A történet során megtudjuk, hogy Dolores volt az egyik első android, akit Fordék létrehoztak és valamilyen szempontból közel áll a tudóshoz. Evan Rachel Wood-hoz meglehetősen passzol ez a kissé elesett, önmagát kereső szerep, amikor gyakorlatilag nem tudja, hogy hol van és tétován bolyong össze-vissza. Számomra semmilyen egyéb szerepben nem volt meggyőző, sem "A hatalom árnyékában" (2011) magabiztosnak mutatkozó, de szintén elesett, sodródó gyakornokaként, sem "A pankrátor"-ban (2008) mutatott teljesítménye alapján. Körülbelül olyan idegesítő, problémás figurákat játszattak el vele eddigi pályafutása során, mint amilyeneket Sarah Wayne Callis játszott a "Szökés"-ben vagy a "The Walking Dead"-ben.
A sorozat erős asszonya az android kuplerájosnét alakító Thandie Newton, aki szintén fokozatosan döbben rá (vagy döbbentik rá), hogy ki ő és hogy nem akar többé ebben a bábjátékban részt venni. Newton, akinek legnagyobb (de nem a legjobb) filmje minden bizonnyal a Mission Impossible II. volt, karrierje során ügyesen váltogatott a végzet asszonya és az erős-okos nők szerepei között és abszolút hihető a játéka itt is. S ha már az erős nőknél tartunk, szerintem egy Bond filmbe simán elmehetne tartalék főgonosznak Sidse Babett Knudsen. Bond lánynak talán azért nem, mert ahhoz kissé már elszállt felette az idő. Knudsen alakítja Theresa Cullen-t, a park - mondjuk úgy PR-osát - aki állandó harcban áll a Bernard Lowe vezette technikai részleggel. Persze ez - ismét a Bond filmek remineszcenciája sejlik fel - nem akadályozza meg abban, hogy kipróbálja Bernard szexuális képességeit és az aktuális problémákat az ágyban vitassák meg. Az igazi vagány nő (vagy legalábbis, ami így él egy átlagos férfi képzelgéseiben), aki egy aktus után lazán és hanyagul cigarettára gyújt, miközben már öltözködik is fel, mutatván, hogy ez az egész neki jóformán semmit sem jelentett, csak testi szükségletei kielégítése miatt volt rá kényszerítőleg szüksége. Knudsen, akiről vagy két éve írtam az elhíresült szado-mazo-leszbi "dráma" a "The Duke of Burgundy" (2014) után, sokoldalú, jó színésznő, sajnos angol nyelvterületen már beskatulyázták a fenti szerepkörbe.
S hát a férfiak. Ha már Bernardról volt szó, őt Jeffrey Wright játssza megfelelő visszafogottsággal, ami pont passzol egy olyan emberhez, aki most vesztette el a gyermekét. Persze a történet csavarai alapján róla is kiderülnek olyan tények, amelyeknek fényében az első évad végén teljesen másképpen fogjuk értékelni, amit a sorozat elején megtudtunk róla. A sorozat szépfiúja egyértelműen az android Teddy Flood (James Marsden), aki szerepe szerint folyamatosan halálosan szerelmes Dolores-be, de sajnos mindig történik valami az éppen soros epizódban, ami számára rosszul végződik. Marsdennek, akire leginkább az X-Men mozifilmek Küklopszaként emlékezhetünk (akinek így nem ugrik be, volt egy olyan kis izé - szemüveg a fején, mint a Star Trek-es Geordi La Forge-nak, hogy ne taroljon le mindent és mindenkit a szemével) igazából soha nem sikerült túllendülnie ezen a szerepen és az örökös "nice guy" kategóriáján. Rajta maradt levakarhatatlanul a "ficsúr" jelző. Viszont amit itt kell alakítania, azt tökéletesen hozza, lévén egész karrierje erre épült, akárcsak egy hősszerelmes modernkori Ramon Novarro. Azért nem csak az android szereplők állnak a sorozat középpontjában. Itt van nekünk mindjárt a Hemsworth fivérek hollywoodi mércével mérve legelőnytelenebbül kinéző tagja, Luke Hemsworth, aki megszólalásig hasonlít két híresebb testvérére, a kutyaütő színész Liam-re és az elfogadhatóan jó Chris-re. Luke, aki egész színészi pályafutása alatt szinte csakis sorozatokban játszott, tragédiája igazából az, hogy - megint az álomgyár mércéjével mérve - nem nőtt elég nagyra, szinte eltörpül két tesója mellett, s tudjuk mennyit számít a magasság Hollywoodban. (Ha netalán mégsem így lenne, a pasast Tom Cruise-nak hívják, vagy ultra tehetséges és Dustin Hoffmann-nak.) Hemsworth itt sem sok vizet zavar (mint ahogyan sehol sem), a fegyveres biztonsági szolgálat főnökét Ashley Stubbs-ot játssza, de mintha ott sem lenne sehol, még amikor megjelenik a képernyőn, akkor sem. Persze, tudom, ennyi volt a szerepe...
A végére hagytam a két nagyágyút, mert nem igazán tudom, hogy ők miért szerepelnek ebben a sorozatban, amikor sokkal jobb színészek ilyen egysíkú figurák eljátszásánál. Ed Harris-t az ötletgyáros hollywoodi lángelme feketébe öltöztette, gondolom, hogy a néző rögtön Yul Brynner-re asszociáljon és mert nyilván a rosszfiúk és a kemény legények feketében jártak a vadnyugaton (meg a régi westernekben). Harris tehát a fekete ruhás emberi kemény fiú, akinek blazírtságát kezdetben egyáltalán nem tudjuk hová tenni, akárcsak a cselekedeteinek értelmét. Később sem lesz túl megalapozott, amikor a készítők nagy elánnal lerántják a leplet róla, de legalább nem fullad az idiotizmus tengerébe. Mint a két agyatlannak és idiótának ábrázolt technikus Felix (Leonardo Nam) és Sylvester (Ptolemy Slocum) figurája, akik a szó szoros értelmében figurák, hiszen karakterük a röhej határát súrolja. Mindketten ugyanannak a két végletét képviselik erősen eltúlzott vonásokkal, gondolom az alkotók némi (fekete) humort próbálták az amúgy sótlan sorozatba csempészni ezzel.
Aztán végül itt van a Hopkins által megformált és már említett vezető tudós, Dr. Ford. Csak remélni merem, hogy a második évadban még inkább kikristályosodnak a motivációi (SPOILER! még akkor is, ha már fűbe harapott), mert amit itt kaptunk tőle, az semmi egyéb nem volt, mint a szokásos, erősen pszichopata beütésű szörnyeteg, aki több részvétet érez a gépek, mint az emberek iránt. Ami igazából még zavart, ez viszont általános tendencia, hogy a mai sorozatok készítői kiválasztanak néhány - a relatíve fiataltól a pólyásig - szereplőt és valószínűleg nem bízván a sikerben, a történet további bonyolítását rábízzák néhány "special guest star"-ra, akiknek a képernyőn való jelenléte, sármja, karizmája sokszor jóval nagyobb, mint a halvány tizen,-huszonéves (fő)szereplőké. Ez most a helyzet Harris és Hopkins esetében is, de példának hozhatnám fel a "The man in the high castle" sorozatot (ahol a negatív szerepben feltűnő, kvázi nem főszereplő Rufus Sewell és Cary-Hiroyuki Tagawa lemossák a női és férfi főszereplőt a képernyőről) és még sok másikat.
Ramin Djawadi zenéje hozza azt a zenei színvonalat, amelyet a "Trónok harcá"-ban már megszoktunk, s ez volt talán a legpozitívabb jellemzője az egész első évadnak.
No de elég a fanyalgásból, a Westworld sikeres volt, sikerét tekintve már-már egy második "Trónok harca"ként emlegetik. 2017 végén, 2018-ban jön a második évad. Gondolom akkor végre kiderül, hogy létezik-e android szerelem, vagy az egész csak a mátrixon belüli hackelés.
5/10
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2017.01.15. 00:14:32
Annál érdekesebb volt, hogy rögtön mennyi hozsannázó újságcikk jelent meg róla! Örülök, hogy végre olvashattam egy kritikusat is. (Még ha gondolatfutamai nem is mindenhol frappánsak, némi csiszolásra szorult volna még a poszt szövege. Helyenként mélyenszántó, máshol sekélyes.)
Az ember a fellegvárban hasonló "scifista" kíváncsiságot ébresztett előzetesen bennem, de ott öt-hat részt követően még el a bizalom. A színészekről szóló megállapítás mindazonáltal jogos.
zenbubu 2017.01.15. 16:38:40
Mint sorozat:
Az elmúlt években - nem állítva, hogy mindent láttam - talán az AMC Fargo sorozata ütötte meg ezt a szintet, beleértve az agyon sztárolt, ehhez képest primitív Trónok harcát is, amit az első rész után sürgősen befejeztem.
Mint sci-fi:
Crichton könyveit nagyra értékeltem a maguk idejében, a filmjét nem annyira, de ne is egy múlt század 70-es évek-beli sci-fi-hez hasonlítsuk a művet! Komolyan kíváncsi lennék a szerző véleményére, hogy az utóbbi évek - akár mozis termését is figyelembe véve, melyik sci-fi viszonylatában nem állja ki a Westworld az összehasonlítást?
endike · http://barathendre.wordpress.com/ 2017.01.15. 17:03:48
Igen, a mesterséges intelligencia lélek lesz, ha eléri az ember komplexitását. Bár egy állatnak is van lelke. Tehát ha pl. egy macska szintű ai-t csinálunk, arra már elmondhatjuk hogy van lelke.
Az ai sem fogja soha önmagát teljesen érteni, ahogy az ember sem.
Igen, az ember lelke egy program. Ahogy a teste se egy miszitkus izé, hanem anyag.
De mind a lélek/értelem, mind a test olyan bonyolult, hogy az ember sosem fogja teljesen megérteni. A testet sem.
Az ai is úgy fog létrejönni, ahogy az ember: felnő, fejlődik, önmagát építi. Sosem lesz sorozatgyártott ai, legfeljebb úgy, ahogy mi emberek is születünk és felnevelkedünk.
A film igenis sokat mond ezekről a dolgokról, és meglehetősen érthető formában. Más kérdés, hogy nem mond újat annak aki a témában jártas.
Sajnos azt a közkeletű tévedést sem fogja tudni lerombolni, hogy a lélek valami misztikus izé.
Burgermeister 2017.01.15. 18:30:53
Denise Hogyisdugják 2017.01.15. 19:56:34
Vaszilics Fedor Emánuel 2017.01.15. 20:13:25
Rainse · http://bugnews.blog.hu 2017.01.16. 09:41:54
scavengario 2017.01.16. 13:06:23
Bár nekem az Érkezés is tetszett, mások meg fújoltak, hogy vontatott lett.
2017.01.16. 14:13:18
Jerryco 2017.01.18. 22:58:07
A másik, ami zavart, hogy történeteket találtak ki az androidoknak, amelyekkel elkápráztatják a látogatókat, de ezek a történetek, ugye, egyértelműen képlékenyek, hiszen mindig más lesz agy storyline-nak a végkimenetele, így elképzelhető, pont, mint Santoro figurájának esetében, hogy kilövik, mielőtt elmondaná a monológot és lelépne a dohánnyal. De mi van akkor, ha az android benne van a történetben, amikor a következő részhez ugorva erőszakosan megváltoztatják a beprogramozott linearitást? Az android akkor, hogyan folytatja? Van "mesterséges intelligenciája" maga alakítani a történet további részét, vagy az irányító szobából kell közbeavatkozni?
Egy biztos, túl sok momentumot vittek bele az irányító központ kapcsán, túlbonyolították, ami miatt nehezen tudom elképzelni, hogy ez a park, a teljes személyzettel és egyebekkel, képes fenntartani magát. (Azt hiszem a Jurassic Parknál számolgatták ki rajongók, hogy a park létrehozása és fenntartása, mindennel együtt, lehetetlenné tenné, hogy a bevételek kompenzáljanak minden költséget, ami felmerülhet.)
Itt ugyanezt éreztem.
Csináljanak droidokat, azokat helyezzék a környezetbe, egyszerű feladatokkal, és majd az emberek, akik odautaznak, bekavarnak, ahol érzik.