Amikor szembeállítanak egymással két rasszt, amelyeknek az adott kultúrában olyan történelmük van, mint ide Tokió, akkor mindig bajban vagyok. Mindig arra gondolok, hogy vajon ez a tény és persze a saját előítéleteim, mennyire fognak befolyásolni abban, hogy a filmet úgy ítéljem meg, ahogyan minden más filmet egyébként is szoktam: színészi játék, rendezés, megvalósítás, dramaturgia és más egyebek alapján, kiszűrve belőle akár a politikai, akár más, sztereotip felhangokat. Ez pedig nem könnyű feladat. 

Amióta megnéztem Norman Jewison mérföldkőnek számító "Forró éjszakában" (1967) című filmjét, amelyben egy afro-amerikai férfi először üt vissza egy fehérnek a filmvásznon, számomra élesen elkülönült az amerikai észak és dél. Az északi területek azok, amelyek a jó amerikai polgárháborús hagyományokhoz mérten konszolidáltak voltak a feketék jogait illetően és még uram bocsá', nyomozók is lehettek belőlük, mint az a fenti film Mr. Tibbs-ével is megesett. Ez viszont semmit sem számított, amikor délre kellett utazniuk, mert belekerültek egy olyan belterjes milliőbe, ahol már csak a "fiú" megszólítással illették őket a legocsmányabb, legsöpredékebb emberek is. S ez korántsem volt túlzás, lévén a film forgatásakor Sidney Poitier északot javasolta, mivel nem sokkal korábban őt és Harry Belafonte-t majdnem meggyilkolta a Ku Klux Klan, amikor Mississippi Államban jártak. Illinois-t választották a külső helyszínek forgatásakor, de mégis csak vissza kellett térniük Tennessee-be, mert Illinois-ban nem volt olyan gyapotültetvény, amelyet használni tudtak volna. Poitier az egész déli forgatás alatt egy pisztollyal a párnája alatt aludt. El lehet hát képzelni, milyen állapotok uralkodtak 1967-ben az amerikai délen. 

"A számolás joga" még korábban, 1961-ben kezdődik, Kennedy elnök hatalmának csúcsán. Az USA-t akkoriban jó pár dolog izgatta: a kubai rakétaválság, hogy megdöntsék Castro hatalmát és végül hogy legyőzzék a ruszkikat az űrversenyben is, hiszen az, aki az űrt "birtokolja", onnan akár csapást is mérhet az ellenséges blokkra. Előrevetülnek  Ronald Reagan csillagháborús tervei...ebben a nagy képletben az emberi jogoknak, különösen a színesbőrűek jogainak, vajmi kevés szerep jutott. A film három színesbőrű nő "karrierjét" dolgozza fel a NASA-nál, akiknek ugyan nem voltak egyenlő jogaik fehér társaikkal szemben, de nagyon jól tudtak számolni és ez kiemelte őket az átlag (fekete/fehér) amerikaiak közül. Katherine Johnson (Taraji P. Henson), Dorothy Vaughan (Octavia Spencer) és Mary Jackson (Janelle Monáe) élettörténetének egy szeletét, egy kis darabkáját mutatja be a film, őszintén mondom, szívet melengető humorral, kedvesen, okosan és bájosan. Mindegyik színésznő átlagon felül teljesít. 

Taraji P. Henson 47 éves ebben az évben, de mindösszesen csak 29 filmcím árválkodik a neve mellett, legfőképpen azért, mert leginkább TV sorozatokból ismert. Katherine Johnson figuráját megható alázattal hozza, egyszerűen él a szerepben. Mindig szoktam érezni a múló időt a moziban, hogy mennyi van még hátra az adott filmből. Ez most kikapcsolt, off állapotba helyezkedett negyed óra után. Egyszerűen azért, mert a  film élvezetes és sosem megy túl egy határon, nem válik belőle egy erősen túlhajtott, a melodramatikus érzelmekre hajazó "Tamás Bátya kunyhója" bunkóság, se a "Gyökerek" Kunta Kintéje (női változat) sorsának bemutatása. Egyszerűen közlik velünk a tényeket, ez volt akkoriban, így és így reagáltak rá bizonyos emberek, bizonyos helyzetekben, egy olyan korban, ahol az amerikai délen még külön iskola volt színesbőrűeknek, külön ivókút és mosdó. Ez persze azt is jelentette, hogy mindenért többszörösen meg kellett küzdeniük. Ezt jól szemlélteti a film legsztereotipabb figurája a NASA személyzetis atyaúristene Vivian Mitchell, akit vagy a szerep kedvéért megöregített Kirsten Dunst játszik vagy Dunst nagyon rosszul öregszik, mert 35 éves korára tízzel többnek látszik a vásznon. Karaktere egy olyan besavanyodott ízig-vérig déli nő, akiből már ránézésre is süt a felsőbbrendűség, amikor a színesbőrű alkalmazottakkal beszélget és az a tudat, hogy ezek mit keresnek itt és mikor takarodnak el innen. Dunst, azt kell mondjam, nagyon jól hozza a karakterét és még sokat sem kell tennie érte, csak megvetően nézni és néha keresztbe tenni a fekete lányoknak vagy mondani valami lekicsinylőt. Ezért aztán az ő személyiségének pálfordulása az, ami a legkevésbé hihető ebben a közegben. Az, hogy az Octavia Spencer által játszott Dorothy, kemény és állhatatos munkájának révén végül kivívta az elismerését. A baj az, hogy a munka elismerése és az egy életen át egy rassziszta közösségben szocializálódott személyiség pálfordulása két különböző dolog és nem kapcsolható feltétlenül össze, az első sosem fogja felülírni a másodikat. 

Ezt a szálat legalább elvarrták, nem úgy, mint Paul Stafford (Jim Parsons) vezető NASA mérnök szakmai féltékenykedését Katherine Johnson-nal szemben. Kezdjük ott, hogy sem Stafford, sem a már fent említett Vivian Mitchell nem létezett a valóságban, állítólag több akkori NASA dolgozó személyiségét gyúrták össze egy alakba. Ebből egy féltékeny, kisstílű Stafford lett a végeredmény, aki eleinte lekicsinylően nézi a színesbőrű lány okoskodásait, de aztán amikor rájön arra, hogy jobban tud számolni és pontosabb is mint ő, akkor ott akadályozza, ahol tudja. Stafford figurája, habár több játékidő jut neki, mint Dunsténak, a legkevésbé kidolgozott, olyan, mint egy bábu, amit ide-oda rángatnak és aki szintén "megtér" a végére, egyfajta nagy feloldozásban, ami odáig terjed, hogy még kávét is visz hősnőnknek. Ugyanez áll Al Harrison, a Space Task Group igazgatójára, aki szintén nem létező személy és azért találták ki, hogy egyszerűsítsék az ST Group meglehetősen bonyolult hierarchiáját és felépítését a NASA-n belül. Ezt a szerepet nagyszerűen játssza az idősödő Kevin Costner. Jó párszor olvastam az IMDB fórumaiban (hál' Istennek bezárják végre azt a tetűfészket) internetes trolloktól, hogy Costner nem tud játszani, olyan "fa-arca" van minden egyes filmjében. Azon kívül, hogy ez még színészek ezreiről elmondható, orbitális baromság. A visszafogottság nem egyenlő a kifejezéstelenséggel, amikor semmit sem tudsz leolvasni az illető arcáról és nem azért, mert pókerarcot vág. Costner egész karrierje során visszafogott személyiségeket játszott vagy úgy játszotta el őket, nagy, teátrális érzelmek nélkül és ebben mind jobb lett, ahogyan haladtunk előre az időben. Azt kell mondjam, a három lány mellett ő volt ennek a filmnek a sötét lova. Az ember, akinek küldetéstudata van, ami miatt szinte az orránál sem lát tovább, valamiféle szakmai megszállottságból, de valahol mindezek alatt tudja mi a helyes erkölcsileg, csak rá kell ébreszteni, hogy "hahó barátom, nem csak a tudomány létezik, te is ebben a világban élsz, nem"? 

A duci, molett, kövérkés lányokat, nőket mindig jó kedélyűnek ábrázolják a filmekben, olyan személyiségeknek, akik nevetnek magukon és a környezetükön, mert tudják, hogy a társadalmi elvárások és ideálok nem az ő javukra billentik a képzeletbeli karrier és egyéb mérlegek nyelvét. Ilyen nő az Octavia Spencer által életre keltett Dorothy is. Aki sosem adja fel és amikor a mellőzés veszélye fenyegeti, akkor kitalál magának és a vele dolgozó lányoknak egy új munkát, pontosabban a régit új köntösbe csomagolja és még a vele elleneszenvező felettese csodálatát is kivívja. Spencert egyébként a legjobb mellékszereplő kategóriában jelölték Oscar díjra, de számomra elég kétséges, hogy megkapja-e, amikor 2011-ben már kapott egyet ebben a  kategóriában "A segítség"-ért. 

Janelle Monáe Mary Jackson-a az énekes-színésznő temperamentumából következően kissé bővérűre sikeredett, de az alapvető recept itt is ugyanaz. Ha már tehetséggel áldott meg a  sors vagy valamilyen kiemelkedő képességgel, akkor hiába vagyok hátrányban, keresztülviszem minden áron, bármibe kerüljön is. A kedvenc Janelle jelenetem, amikor Mary kénytelen jelentkezni egy olyan déli iskola kurzusaira, amelyet feketék nem is látogathattak, mert egy úgynevezett szegregált iskola volt és előadja a bírónak az indokait: okosan, szívből, meggyőző erővel. Tulajdonképpen ez élteti a filmet végig a két óra alatt és a végén úgy állsz fel a székből, hogy kár hogy vége van, szívesen nézted volna még a lányok életét a hatvanas-hetvenes éveken keresztül, egészen a Space Shuttle programig, amelyben Katherine még dolgozhatott. 

Igazából egyetlen dolog zavart csak az egész film alatt: Mahershala Ali (Katherine második férjét játszotta, Jim Johnson ezredest) szörnyű angol kiejtése, ami nem is tudom milyen akcentus akar lenni, de az biztos, hogy alig érteni, amit mond. A filmet Octavia Spencer alakításán túl még két kategóriában jelölték Oscar díjra: a legjobb film és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában. Az erős mezőnyben és az erősen hypeolt "Kaliforniai álom" mellett nem hiszem, hogy labdába rúgna, de a moziban eltöltött két órát feltétlenül megéri!

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!