A Batman V Superman és a Suicide Squad után még úgy sem akartam megnézni ezt a filmet, hogy a kritikusok dicsérik, a nézők meg szeretik. Mert mi van ha ez a dicséret annak szól, hogy végre a DC/Warner is összehozott egy darab szuperhősfilmet, ami nem bántóan rossz. Vagy ami még félelmetesebb, mi van, ha csak azért nem verik el rajta a port, mert nem akarnak szexista, hímsoviniszta, szexista, nőgyűlölő náciknak tűnni. Elvégre az új Szellemirtókról se merték leírni, hogy milyen rossz valójában, hát hogy bízzon meg ezekben az ember?

Na de a végén már megint úgy alakult, hogy ott ülök a mozi sötétjében, telve a szívem félelemmel, és csalfa, vak reményekkel. Az expozíció kissé gyenge lábakon áll, a jelenben játszódó első és utolsó jelenet tulajdonképpen csak egy lábjegyzetté, egy halvány visszaemlékezéssé degradálja a Csodanőt a Batman V Supermanhez képest. Érted, megcsinálják az eddigi legjobb filmjüket, és akkor az univerzumuk szempontjából az nem más, mint egy teljesen mellékes, elhanyagolható apropó. Ez pedig egyenesen felháborító, ugyanis remek példája annak, hogyan söprik félre társadalmunkban oly könnyedén a férfiak a nők (ezesetben a rendezőnő, Patty Jenkins és a főszereplőnő, Gal Gadot) emberfeletti, sőt inkább férfifeletti erőfeszítéseit. Patty Jenkins ezt tuti nem így akarta, ha pedig így akarta, akkor azért akarta így, mert a férfiak már megnyomorították a lelkét annyira, hogy tudja: esélye sem lehet keresztülvinni az akaratát.

És akkor ennek kéne örülnünk?

Ez a feminista film ma, 2017-ben?

Nem csoda, hogy zömében tetszett a természetesen férfiakból álló kritikuscsürhének, miközben a szemüket legeltethették Gal Gadot atletikus testén. Valójában ez nem más, mint a férfiak egy újabb trükkje arra, hogy furfangosabb módon zsákmányolják ki a nőket, alantas céljaik eléréséhez.

Arról nem is beszélve, hogy mégis ki mondta azt, hogy egy nő csak egy nőről szóló filmet tud elkészíteni?

A férfiaknak meglehet a kiváltsága arra, hogy nőkről rendezzenek érzékeny műremekeket (lásd például Ridley Scott Thelma és Louise, vagy Park Chan-Wook A szobalány), de egy nőt beskatulyázunk ebbe a szerepbe? Ne legyünk már ennyire korlátoltak, könyörgöm! Egy nő ugyanúgy rendezhet kemény férfifilmet, ezt Kathryn Bigelow már tökéletesen bebizonyította (Strange Days, Holtpont), mielőtt propagandagagyikat (A bombák földjén, A bin Láden hajsza) kezdett volna el gyártani. Mondjuk az tény, hogy a Wonder Woman leggyengébb pontjai közé épp az akciójelenetek tartoznak, hiszen kapkodósak, ritmustalanok, összecsapottak, de hát azt a világért se mondanám, hogy ez csak azért van, mert Patty Jenkins nő. Elvégre hány remek asszonyt ismerünk, aki akciórendezőként is megállja a helyét. Ott van például… mindjárt mondom… vagy ott van a… és a…. tudom már, a Mátrixot nők rendezték! Igaz, hogy akkor még férfiak voltak, és azóta egy darab értékelhető filmjük se volt, de mégis egyértelműen ők a legkiválóbb példa arra, hogy mennyire értenek a nők az akciójelenetekhez.

A problémák pedig itt még koránt sem értek véget. Nyilván sokan hallottatok mostanában a „whitewashing” elnevezésű igen komoly problémáról, ami már régóta sújtja Hollywoodot, és borzolja a jellemzően fehér közönség jóízlését. Ott volt például az amúgyis rémesen gyenge Ghost in the Shell feldolgozás, ahol volt pofájuk Scarlett Johanssonra bízni a főszerepet, ezzel elvéve egy japán színésznő kenyerét. Igaz, hogy ez egy darab japánt nem zavart a szigetországban, mert ők is szívesebben néznek fehér embereket a nagyvásznon, különben mégis mi a fenéért rajzolnák fehérre az összes animehőst?

No mindegy, a fehér amerikaiaknak ez sértette az érzékenységét, úgyhogy utána az Iron Fist sorozatot is lefikázták, hogy az is whitewashing, abban is egy ázsiainak kellene szerepelnie. Szegény sorozat alkotói pedig két tűz közé kerültek, ugyanis ha besárgítják a főhőst, akkor a képregény rajongói szedik szét őket, hogy nem hűek az eredeti képkockák szellemiségéhez, és akkor meg nem white- hanem yellowashingot követnek el. Ami nem példa nélküli, nem mindenki tudja, hogy a Bosszúállókból Samuel L. Jackson kiváló alakítása révén ismert Nicky Fury a képregényekben eredetileg fehér volt, így amit vele csináltak, az nem más, mint színtiszta blackwashing.

Ebben a filmben is hasonlónak lehetünk a szemtanúi, és görög testvéreinknek üzenem, hogy ideje lenne felvonulniuk a következő megszorító csomagjuk és nyugdíjcsökkentésük után, hogy mégis mit képzelt a Warner, a DC és Petty Jenkins, amikor a hellén amazonok közé díszfekákat rakott? Szeretném megkérdezni a történész kollégákat, hogy az ókori városállamokban hozzávetőlegesen mekkora volt a néger populáció, illetve a régi mondákban mítoszokban mégis hány feketéről olvashattunk? A statisztaszerepeket elvállaló feketék is szégyelljék magukat, hogy egyáltalán elvállalták ezeket a megalázó, szöveg nélküli szerepeket! Mintha egy fekete nem tudna megjegyezni pár mondatot, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy olyan színészóriások vannak köztük, mint Denzel Washington, vagy Morgan Freeman. Vagy Whoopi Goldberg, mielőtt túl hímsoviniszta lennék. Vagy Olivia Willams, hogy a kvóta is meglegyen.

Na de vissza a washing témakörre!

A washing nehogy már csak a gazdag, jómódú, liberális érzelmű fehérek sértődöttségi zónája legyen! A washing komolyabb dolog annál, hogy egy tipikus first world problemmé silányítsuk. Ahogy már kitárgyaltuk a white-, a yellow- és blackwashingot, úgy szeretném felhívni a másik problémára a figyelmet, aminek ebben a filmben is tanúi vagyunk, ez pedig nem más, mint a jewashing, amikor egy eredendően fehér karaktert egy zsidó színészre bíznak. Gal Gadot ráadásul olyan szinten zsidó, hogy Izraelben is született, szóval a görögök helyett is meg vagyok sértődve, hogy nem egy görög nő kapta ezt a szerepet, és a zsidóktól sem szeretném semmiképpen sem elvitatni a jogot ahhoz, hogy bűntudatuk legyen emiatt. Arról nem is beszélve, hogy szegény, szerencsétlen libanoniak most ezért nem láthatják ezt a filmet moziban.

Ha pedig azt hinnétek, hogy a jewashing egyedi eset, akkor ott van például Andrew Garfield, aki az eredetileg WASP Pókembert játszotta. Ráadásul ő még brit is, szóval ideje megalkotnunk egy harmadik elnevezést, méghozzá a britwashing fogalmát. Szegény amerikai színészeket teljesen elnyomják ezek a furcsán, előkelően artikuláló, konzervatív figurák. Soroljam? Christian Bale, Idris Elba, Daniel Day-Lewis, Benedict Cumberbatch, Tom Hiddleston, Henry Cavill, Tom Hardy mind-mind egytől egyig britek, amerikai szerepekben. A szuperhősnél amerikaibb műfaj a világon nem létezik, erre Pókembert, Batmant, Banet egyaránt britek alakították, Supermant, Doctor Stranget és Lokit pedig még mindig britek játsszák. Az isten szerelmére, még Abraham Lincoln szerepét is egy brit színészre bízták, ráadásul még Oscart is adtak neki! Teljesen egyértelmű, hogy ez nem lehet más, mint egy világméretű brit összeesküvés része. Az amerikaiak helyében a whitewashing helyett inkább emiatt aggódnék, ugyanis könnyen lehet, hogy a britek újra gyarmatosítani akarják őket, először csak a kultúra útján, de aztán ki tudja mi lesz a következő lépésük...

De tovább megyek, a fiatalok sincsenek biztonságban, ugyanis Hollywoodban a kezdetek kezdetétől felnőttek alakítottak tiniszerepeket, elég a 17 évest játszó 24 éves James Deanre gondolnunk, vagy a Dawson és a haverokra, de akár a legutóbbi Pókember rebootra. Ez a politikailag totálisan inkorrekt adultwashing féktelen tombolása. Mintha nem láthattunk volna már elég gyerekszínészt, aki csodálatosan alakított. Vagy gyerekszínésznőt. Szóval most már szégyellném magamat mindenki, de leginkább Hollywood helyében.

Mint azt jól láthattuk a fenti példák sorozatán keresztül a washing egyáltalán nem kell, hogy egy fehér privilégium legyen, vagy hogy rasszista módon csak a bőrszínhez köthessük, sokkal súlyosabb gondokra világít rá! Persze, a whitewashing szó már eleve magában hordozza a rasszizmus csíráját, már a szóösszetételből fakadóan kifejez némi felsőbbrendűséget azzal, hogy „fehérre mosnak” valakit. Mintha feketére, zsidóra, britre, vagy felnőttre nem lehetne mosni… Ezek a politikailag korrekt, újbalos fehérek lassan nagyobb nácik lesznek Hitlernél is, ha így folytatják.

Nehéz korokat élünk, nehéz filmkritikákat kell írnunk.

Most, hogy az igazán fontos dolgokról már esett szó, beszéljünk egy kicsit a filmről is.

A Wonder Woman azzal emelkedik ki magasan a mai szuperhősdömpingből, hogy ennek a mozinak nagyon helyén van a szíve-lelke. Emiatt pedig könnyen meg lehet bocsájtani a hibáit, mint hogy az akciójelenetek gyengék, a Wonder Woman Theme fele olyan dinamikus sincs, mint a Batman V. Supermanben, vagy azt, hogy kicsit döcögősen indul be. Gal Gadot ugyanis kiválóan alakít, a naivitásával éles kontrasztba állított akaratereje, és az ezzel járó empátiája egyenesen lenyűgöző összhangot teremt. Gadot pedig ha kell harcias, ha kell szexi, de mindig gyönyörű, mindig nagyon odateszi magát, és mindig nagyon szerethető, pedig korábban nem sok bizodalmam volt benne. És nem, nem azért, mert nő, hanem mert látatlanban alkalmatlannak tartottam erre a szerepre a Fast Five-os, 40 kilós sétafikája után, de kellően felgyúrta magát Wonder Womannek, így már csont nélkül elhiszem neki, hogy egy valódi félistennő. Ebben pedig talán az is közrejátszik, és emiatt minden tiszteletem az övé, hogy várandósan forgatta le ezt a filmet, ami talán hozzáad még némi finomságot, vagy plusz bájt az egész játékához. Arról nem is beszélve, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt egyetlen férfi sem tudta volna végigcsinálni.

A szinkronból sajnos nem jön le, de Gadot eredeti hangja, illetve akcentusa rendkívül kellemes, ráadásul szervesen illeszkedik az összképbe. Külön elismerésem azért, hogy Diana, bár egy harcos, a játékidő első percétől az utolsóig megmaradt ízig-vérig nőnek, valódi NŐI értékekkel, nem próbáltak belőle egy pillanatra sem egy elférfiasodott, arrogáns feministát gyártani, aki lenézi és megveti a férfiakat, aki minden egyes percben sokkal keményebb náluk. Ahogy a történelem legnagyobb asszonyai, mint Kleopátra, vagy II. Katalin, úgy Diana sem küzd kvótákért ebben a világban, a saját maga jogán váltja ki a körülötte lebzselő hímneműekből a csodálatot és a tiszteletet. A főhősnő és Chris Pine között megvan az a bizonyos szikra, aminek meg kell lennie, a tánc a hóesésben egy olyan emlékezetes, ámde csendes pillanat, amilyennek ritkán örülhetünk az ilyen jellegű filmekben.

Az első világháború reménytelenül szürke hangulatát kiválóan megragadták, ami megint csak gyönyörű kontrasztot állít Diana hősies, egyenes jellemével. A poénok általában ülnek, a tempó rendben van, a mellékkarakterek kellően változatosak, és bár igazán emlékezetesnek egyiket sem mondanám, de mindenki hozza, amit kell. A történet végére illesztett csavar hasonlóképpen nem váltja meg a világot, de én speciel nem számítottam rá, úgyhogy kellemes meglepetésként hatott, és ugyanez igaz a drámai töltetre is. Mindent összevetve tehát jó film ez, ami nem tökéletes ugyan, viszont tiszta szívből lehet szeretni, elsősorban a hősnője miatt, és mert az érzelmi oldala nagyon rendben van. Különben is, egy DC/Warner filmnél már pusztán annak a ténynek örülnünk kell, hogy ehhez a mozihoz készült forgatókönyv, ami tart valahonnan valahová, hogy vannak benne érthető motivációk, neadjisten karakterfejlődés, vagy hogy teszem azt nincsen túlzsúfolva oda nem illő univerzumépítős baromságokkal.

A Wonder Woman visszaadja a hitünket a jólelkű, tettre kész szuperhősökben, amire manapság hatalmas szükségünk van, amikor minden második héten koncerteken gyerekeket robbantgatnak, meg az ártatlanok tömegeibe hajtanak kamionnal. Ilyen időkben mindenkinek jól jönne egy Wonder Woman, hogy megmentsen minket. Mocskos fehér férfiállat létemre több ilyen hősnőt szeretnék a vásznon látni. Akik pedig több női rendező munkáját szeretnék látni a jövő nagyvásznain, azoknak üzenem, hogy járjanak utána, hogy a UCLA rendező szakát arányaiban hány nő végzi el, és kezd el ténylegesen dolgozni ebben a szakmában a férfiakhoz képest. Csak mert élek a gyanúperrel, hogy a nők nagy általánosságban nem szeretnék ezt a szakmát választani hivatásul, és szerencsére a világnak ezen a felén joguk van azt választani, amit viszont szeretnek. Mint ahogyan néhányan azon háborodtak fel, hogy Wonder Womannek nem szőrös a hónalja, pedig egy amazoné tuti szőrös. Nektek is csak azt szeretném mondani, hogy felnőtt nő, hadd döntse el ő saját magának, hogy szőrösen szereti, vagy sem, pusztán a pózolás kedvéért ne vitassuk el tőle a hónaljborotválás jogát.