"Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk."

Egy 32 éves, egyedülálló férfi, mindent egyetlen nőre tett fel. Élete szerelmére. Kétségbeesetten keresi azt, amit valahol a múltban birtokolt, majd elveszített, de reménykedik..., hisz benne, mániákus módon, hogy egy napon mindez ismét az övé lesz, és az egymás nélkül töltött keserves éveket örökre kitörölheti emlékeiből. Hogy ott folytassák, ahol abbamaradt, hogy újra az az érzés járja át őket, ami egykoron. A nagy betűs BOLDOGSÁG! A férfi mindent kizárólag e cél érdekében csinál, tervez, alárendel, szinte nem is él. Hogyan is élhetne, amikor már ismeri az érzést, milyen is az amikor igazán ÉLT. Az emlékek számára nem halványulnak, az idő pedig nem gyógyít, legfeljebb mélyíti sebeit, mint a víz, mely egyre biztosabban vájja mélyebbre a folyómedret a kőkemény talajba. Egy fáradhatatlan álmodozó örök szélmalomharca a Gatsby ahol az idő szinte nem is számít, éppúgy játszódhatna akár itt Budapesten napjainkban, de a 20-as évek New York-ja talán mégis egy fokkal vonzóbb.

Jaj, bocsánat elkalandoztam, de eszembe jutott egy öreg harcos véleménye, aki szerint én csak akkor tartok jónak egy filmet ha magamra ismerek benne... és az elég durván teljesült jelen alanyunk esetében. Mégis azt kell mondjam, első megtekintésre felemás lett "az év romantikus filmje". Filmnézés közben folyvást azon agyalok, hogy másodjára is megtudnám-e nézni a filmet. És bizony ennek a filmnek a nyitánya meglehetősen próbára teszi az embert. Tényleg nem értettem miért kell ilyen harsányan, nehézkesen, gyomorforgatóan megfesteni New York egyik legszebb arcát, amely a Nagy Gazdasági Válságot még hírből sem ismeri. Ez a dzsentri világ színes, szagos, hangos, epilepsziára fogékony egyéneknek egyenes gyilkos lesz. És hozzá ezek a botrányosan összehanyigált zenék. Elképzelhető, hogy már mindenki unalomig ismeri a 20-as évek jazz világát, mert rendre azok a jobban sikerült melódiák csendülnek fel, de amit itt kapunk az leginkább akkor érthető, ha láttuk, hallottuk a Django ominózus ganxta hip-hopját. Na kb. itt is így fog néhány "zenei betét" passzolni a látványvilághoz. Olykor még megpróbálkoztak egy modern sláger erőltetett jazzesítésével, ami legalább ilyen disszonáns hatást kelt, és a harmadik verzió, amikor valami tényleg korhű jazz betéttel találkozunk.

No, ennyi lenne ami a film sötét oldalán található de ezt leszámítva pazar 142 percet kapunk. A színészeket fölösleges is méltatni, DiCapriot látni a vásznon számomra már évek óta élmény, és ha örül a karaktere akkor meg egyenesen megfizethetetlen a játék amit kapunk, márpedig itt annyit fog örülni, mint talán eddig összesen soha. Tobey Maguire az igazi meglepetés, mert még mindig annyira ártatlanul hülye fejet tud vágni, pedig közben eltelt egy dekád, de én csípem őt is, és bizony míg Caprio fel nem tűnik neki kell vinnie a filmet a hátán, amivel derekasan meg is birkózik. Ellenben Carrey Mulliganről én képtelen voltam elhinni, hogy érte egy ember ennyire keresztül menne tűzön át, és halálon át. De mint tudjuk - UGYE TUDJUK? - a szerelem vak.

És most egy kis történelem. A történet Amerika egyik legnagyobb hatású írójának F. Scott Fitzgerald tollából pattant ki 1925-ben. Az író mindössze öt regényt írt, ezt tartják mai napig a legjobbnak, és legnagyobb hatásúnak. Egy évvel később már meg is filmesítették, akkor még csupán némafilmen. Az író az első hangos adaptációt 1949-ben már nem élte meg, majd következett az 1974-es verzió, Robert Redford, és Mia Farrow szereplésével, melyhez Francis Ford Coppola írta a forgatókönyvet. Legtöbben ha a Gatsby-ről beszélnek mai napig erre a filmre gondolnak vissza. Legutoljára pedig 2000-ben dolgozták fel, ekkor tévéfilm formájában, ahonnan a legismerősebb név, Mira Sorvivo és az azóta befutott Paul Rudd lehet. Szóval el vagyunk látva Gatsby-vel, de a legújabb feldolgozásnak mégis van létjogosultsága - bár azt nem a 3D-ben kell keresni.

A rendező, Baz Luhrmann negyedik filmje ugyanazt nyújtja mint a Moulin Rouge! tizenkét évvel ezelőtt, csak épp nem francia életérzést kapunk, hanem ízig vérig amerikait, és egy-két ügyes operatőri megoldást, és néhol túlzóan mesterkélt megjelenítést, ami lehet sokaknak bejön majd, de engem nagyon zavart a nyilvánvaló CGI megoldások alkalmazása, egy egy szájbarágós jelkép előtérbe helyezése. Akár rosszmájúan úgy is fogalmazhatnék, ami jelen filmet megkülönbözteti a Moulin Rougetől, az a hossza. Ezt bizony érezhetjük még akkor is, amikor már totálisan magába szippantott, mert még mindig lesz valami, amit nem vágtak el, még mindig lesz két megválaszolatlan kérdés, és így tovább. Meglehet a történet amit kapunk egyeseknek túlontúl banális, de ne feledjük, a legnagyobb haditervek is olykor egy banánhéjon csúsznak el, és a banalitás csak a rideg külvilágnak szól, mert számunkra, akik megéljük, EZ jelent mindent. Ezért harcolunk, küzdünk, teszünk fel mindent egy lapra, dupla vagy semmi alapon.

Míg a végére már csak egy végletekig meghasonlott ember marad, aki megrögzötten hajszol valamit... és lassan azt sem tudja miért is harcol. Mert amikor eléri, akkor a cél egyszerre szertefoszlik, és ott marad valami egészen más, amivel senki se tudja mit kellene kezdeni. De addig még van miért élnünk, hisz ott a holnap, a holnapután, amikor a szeretett személy megadhatja nekünk amit igazán akarunk, amit ő is akart egykor... már ha egyáltalán emlékezik még rá.

EZ a Nagy Gatsby!