Már nagyon régóta nem tudtam úgy igazán lelkesedni egyetlenegy trailerért, vagy egyetlen közelgő mozifilmért sem. 

Aztán jött a Dűne előzetese.

Számomra hipnotikus élményt jelentett, a gyönyörű képekkel, az áthangszerelt Pink Floyd zenével. Végre újra azt érezhettem, hogy ÉN EZT LÁTNI AKAROM. MOST.

Annyira felbuzdultam, hogy megvettem az eredeti regényt, csak azért, hogy aztán majd a moziból kijövet elmondhassam: a könyv jobbvót. 

Arra azonban nem számítottam, hogy egyike lesz a legjobb regényeknek, amiket valaha olvastam. Teljesen magába szippantott a Dűne világa, a karakterei, a mitológiája, a komplexitása, a főhős időn kívül álló látomásai, és az az elképesztően epikus hangvétel, ami ennek a csodálatos műalkotásnak minden egyes oldaláról árad.

Szóval ezek után könnyen lehet, hogy kicsit lehetetlen elvárások elé állítottam a filmet rendező Denis Villeneuve-öt.

De miről is szól a Dűne?

A nagyon-nagyon távoli jövőben az univerzumot a Császár uralja különféle uralkodóházak segítségével. A Császár arra utasítja az Atreides-házat, hogy vonják fennhatóságuk alá a sivatagos Arrakis bolygót, ami mérhetetlen gazdagsággal kecsegtet, ugyanis az Arrakison bányásszák az univerzum legfontosabb erőforrását, a fűszert, ami egyszerre üzemanyag és hallucinogén. Az Atreides-ház feje, Leto azonban nem örül új megbizatásának, csapdát sejt mögötte, de nem mondhat nemet a Császárnak, így hát elindul fiával, Paullal, ágyasával, Lady Jessicával és harcosaival a Dűnére. Félelme természetesen nem alaptalan, a bolygó korábbi uralkodói, a Harkonnenek már régóta szövögetik ellenük gonosz terveiket.

Dióhéjban ennyi, de talán már ebből is gondolhatjátok, hogy ez a világ nagyon különleges, semmi máshoz sem fogható, és akkor még egy szót sem szóltam például a titokzatos Bene Gesserit női szektáról, ami a háttérből próbálja meg irányítani a történelmet, vagy a sivatagban fűszeren élő, őslakos fremen harcosokról, vagy az azóta millió helyen lenyúlt homokférgekről.

Ez egy olyan világ, egy olyan mitológia, amibe be kell vezetni a nézőt, különben egyetlen árva szót sem fog érteni a történetből, ennek megfelelően érdemes nagyon odafigyelni mindenkinek, aki korábban nem merült el a Frank Herbert által írt regényekben, ugyanis rengeteg expozíciót kell végig hallgatnunk. Szerencsére a rendező, Denis Villeneuve és a forgatókönyvírók nem csak szimplán a Dűne rajongói, de voltak annyira szőröstökű profik, hogy ezt a rengeteg információt mindig a megfelelő dózisban adagolják a nézőknek. Ennek ellenére nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az egyszeri mozinéző könnyen el tud majd igazodni a különféle idegen kifejezések tengerében, mint a Kwisatz Haderach, Gom Jabbar, Mahdi, vagy Lisan al Gaib. Mert bár mindent elmagyaráznak a történet során, és a tempó sem annyira feszített, hogy ne legyen időnk feldolgozni az információkat, de az a helyzet, hogy mostanában egyszerűen nem ehhez szoktatott hozzá minket Hollywood és a szórakoztatóipar.

A film tempója, dinamikája gyakorlatilag tökéletes. Ilyen szempontból ez az egyik legjobb mozgóképes adaptáció, amit valaha láttam. Kihagyja a nagy egész szempontjából lényegtelen apróságokat, amik csak feleslegesen megölnék a történet dinamikáját, de közben mégse érezni sehol sem a kapkodást, vagy hogy bizonyos momentumokra ne szántak volna elég időt. Szerencsére ez nem egy robogó-zakatoló akció blockbuster, itt a regényhez és annak szellemiségéhez való hűség volt az elsődleges szempont, nem pedig az azonnali gyönyör és kielégülés. De erről majd részletesebben egy kicsit később. 

Villeneuve rendezőként úgy adaptálta ezt a könyvet, ahogy Peter Jackson tette azt annak idején a Gyűrűk urával. Lefordította a regényt a legújabb kori blockbusterek nyelvére, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden elképesztően hatásos, néhol kifejezetten feszült, máskor látványos és monumentális; amit a regényben elolvashatunk mondjuk egy oldalon keresztül, azt itt az operatőr Greg Fraiser fantasztikus beállításainak és Hans Zimmer lehengerlő zenéjének köszönhetően egyenesen az arcunkba kapjuk egy pillanat alatt. A jó öreg Hans ezúttal nagyon odatette magát, soundtrackje messze kimagaslik az elmúlt jó pár év terméséből, rengeteget képes hozzáadni a kiválóan komponált képsorokhoz; nem csak a hangulatot teremti meg tökéletesen, de nagyban segíti a történet elmesélését is, gyakorlatilag elválaszthatatlan tőle. Ennek hátulütője viszont, hogy nem egy önállóan  hallgatható, vagy akár évtizedek múlva is dúdolható zenei aláfestésről beszélhetünk, hanem olyanról, ami gyakorlatilag együtt lélegzik a filmmel, és igazán csak a hozzá tartozó jelenetekkel együtt élvezhető.

Összességében a Dűne egyszerre bombasztikus, ízlésesen hatásvadász, magával ragadó, miközben költői és gyönyörű, többek között a főszereplő, Paul látomásai miatt. Na most ezek miatt az álmok, hallucinációk miatt tarthatják többen megfilmesíthetetlennek a Dűnét. Itt kéne éreznünk azt, ahogyan Paul az időn kívülre kerül, ahogyan egyszerre érzékeli a lehetséges jövőket, a jelent és a múltat, és ezt ábrázolni - kizárólag képek és hangok segítségével, úgy hogy az átlagnézőnek egyértelmű legyen, hogy mi a fene történik - mondjuk úgy kellően nagy kihívás bármilyen profi és elhivatott rendezőnek. Villeneuve ezt rendkívül érzéki képsorokkal próbálta megoldani, trükkös vágásokkal, Zimmer földöntúli zenéjével karöltve, úgy hogy Paul lényegében el is mondja, hogy mit látunk. Most ezzel nekem az a nagy bajom, hogy ezekben a látomásokban nagyrészt csak Paul jövendőbeli szerelmét, a Csanit alakító Zendayát láthatjuk, de elképzelhető, hogy a reménybeli folytatásban ezt már sikerül kiterjeszteni valami hasonlóvá, mint amit a regényben olvashattunk.

És ha folytatjuk a regénnyel való összevetést, akkor mindenképpen említést érdemel, hogy ez a film végre igazságot szolgáltat a könyv talán legcoolabb, de rémesen alulhasznált karakterének, a Dűne rajongók körében kultikusnak számító harcosnak, Duncan Idahonak. A regényben rendkívül elhanyagolt Duncant Jason Momoa formálja meg szerethetően és emlékezetesen, jelenléte kifejezetten üdítően hat a filmben, Duncan pedig végre, annyi év után először, elfoglalhatja a maga jól megérdemelt helyét ebben a történetben.

De akkor térjünk is ki részletesebben, micsoda sztárparádét láthatunk itt. Timothée Chalametnak tökéletesen elhisszük Paul fiatalságát, érzékenységét, vívódását, méltóságát és nemességét. Ráadásul annyira gyönyörű ez a csávó, amennyire egy férfi nem is lehet az, szóval ez már önmagában hozzáad valamiféle valóságtól elemelt mitikusságot a filmhez, talán nem véletlen, hogy ő volt a rendező első és egyben utolsó választása erre a szerepre. Az édesanyját, Lady Jessicát alakító, Rebecca Ferguson szintén gyönyörű, erős és titokzatos, szóval olyan, mint amilyennek egy nagyformátumú Bene Gesserit boszorkánynak lennie kell, igazából nála jobbat én személy szerint nem tudnék elképzelni erre a szerepre. Az eredeti történet egy bizonyos pontján a karakternek szét kellene esnie, irányítóból irányítottá kellene válnia, de a filmben erre nem kerül sor, valószínűsíthetően a mai hollywoodi politikai légkör miatt egy nagyköltségvetésű filmben egyszerűen nem történhet meg, hogy egy nagyformátumú nő - akárcsak átmenetileg is - gyengeséget, vagy elesettséget mutasson. Pedig ettől nem lenne kevésbé erős, viszont sokkal inkább emberi és azonosulható.  Nem mellesleg abban is biztos vagyok, hogy Ferguson hibátlanul oldotta volna meg a feladatot.

A többiek, Oscar Isaac karizmatikus és határozott Leto Atreidese, Stellan Skarsgard gusztustalan Harkonnen bárója, a fegyvermester Gurney Hallecket játszó Josh Brolin, vagy a brutális Rabbant alakító Dave Bautista mind hibátlanul helytállnak. Feltétlenül kiemelném még Charlotte Ramplinget, aki megint csak olyan, hogy nála jobb Bene Gesserit tisztelendő anyát én nem tudnék választani. Látatlanban egyébként Zendayát szintén kiváló választásnak tartottam Csani szerepére, de az a helyzet, hogy rövidke játékideje alatt kicsit olyan, mintha senki sem szólt volna neki, hogy most nem az Eufóriában, vagy a Pókember 3-ban szerepel. Teljesen ugyanazok a jellegzetesen mai gesztusai, manírjai vannak a csajnak, pedig ide nagyon nem ez kellett volna. Mindenesetre nagyon remélem, hogy lesz folytatás és mind ő, mind Javier Bardem Stilgarja kellően ki tudnak majd teljesedni, mert ez itt még nem történhetett meg.

Ha nagyon kötözködni akarok a filmmel, azt még érdemes megemlítenem, hogy a Dűne minden egyértelmű adaptálási nehézsége ellenére épp azért lehet mégis kiváló filmes alapanyag, mert Herbert nem részletezte túl a leírásokat, ezért lényegében minden adaptáció kialakíthatja a saját maga Dűne világát, jellegzetes helyszínekkel, járművekkel, öltözködéssel stb. Na most ez az a pont a filmben, ahol nem igazán érzem az ihletettséget, csak a nyilvánvaló profizmust. Vagyis úgy nagyjából minden rendben, de mégis itt igazán szárnyalhatott volna akár a rendező, akár a jelmez-díszlettervezők, vagy visual designerek fantáziája, és bár gyönyörű a film, de valahol mégis kicsit elszomorító, hogy mindez egyszerűen nem történt meg.

A másik probléma, hogy ez egyszerűen csak egy fél film. Nagyszabású, epikus, hosszú moziélmény, amit egyszer csak elvágnak. Olyan mintha összejönnél álmaid nőjével, végre eljuttok a hálószobába, aztán életed egyik legjobb menetének a kellős közepén a csaj egyszerűen otthagy téged, mielőtt bárminek is a végére érhettetek volna. Szóval kb mint anno a Gyűrű Szövetsége. Csak amíg ott majdhogynem napra pontosan tudhattuk, hogy egy év múlva láthatjuk a történet folytatását, itt sajnos ez egyáltalán nem garantált. Szerintem Villeneuve jól tette, hogy nem akarta egy filmbe belegyömöszölni ezt a 600 oldalt, de még jobb lett volna, ha egyszerre leforgathatja a két részt, így pedig tudhatnánk, hogy ez a furcsa, lassú, látványos és felettébb különleges mozi nem marad csonka. Vagy csak simán nem kell a jó ég tudja hány évet  várnunk arra, hogy láthassuk egyben a teljes történetet.

És akkor térjünk vissz a nagy kérdésre. 

A könyv tényleg jobbvót?

Azt kell mondjam, hogy a Dűne az utóbbi évek egyik legjobb filmélménye, majdhogynem tökéletes szereplőgárdával, érződik a sztorin a rendező és az írók alázata, lelkesedése és profizmusa. A könyv nyilvánvalóan egy mélyebb, gazdagabb, komplexebb alkotás, de a lényegét sikerült átadni, és sikerült hatásosan átadni, miközben a film egyértelműen tempósabb, mint a regény. Szóval valószínűleg ez a legjobb, amit csak kaphattunk. Annál is inkább, mert Villeneuve szerencsére nem próbálta meg újraértelmezni a történetet a manapság oly divatos diverzitás oltárán. Tesz ugyan gesztusokat a politikai korrektség irányába (pl. Liet Kynest egy fekete hölgy alakítja), de összességében nem nézi hülyének a nézőt, ahogy az manapság szokás, és nem próbál mindenáron valamilyen trendi üzenetet letolni a torkán, mert pontosan tudja, hogy ez a történet önmagában bőven elegendő egy nagyszabású mozifilmhez. Bár ha próbálkozott volna, akkor a többségükben erősen baloldali érzelmű filmkritikusok biztos ódákat zengtek volna a Dűnéről, ami sosem árt, viszont így legalább még 15-20 év múlva is egy jó mozi lesz, nem pedig egy megmosolyogtató propagandagagyi. 

Azonban az átlag blockbuster fogyasztót szerintem nem fogja megszólítani, mert ahhoz túl lassú, túlságosan egyedi és túlzottan különleges, azt pedig nem feltétlenül szereti mindenki egy húzós munkanap után, amit egyébként tökéletesen meg is tudok érteni. A poénokat sem szórták túlságosan bőkezűen, azt a két beszólást, ami a filmben van, el is lőtték a második trailerben, úgyhogy szerencsére Villeneuve nagyon jól érezte, hogy nem kell ezt a filmet elmarvelesíteni, még akkor se, ha ezáltal valószínűleg népszerűbb lenne. Ha tényleg az volt Villeneuve koncepciója, hogy ez legyen a felnőtt Star Wars, akkor az nem sikerült, mert a felnőtt Star Wars az már egyértelműen maga a Star Wars, és kész. A Dűne ahhoz egyszerűen nem elég mainstream, nem elég populáris, itt oda kell figyelni, itt gondolkodni kell, itt el kell merülni a homokkal együtt szálló fűszer illatában, meg Zendaya mosolyában. És ez így van rendjén.

Éppen ezért ha tényleg érdekel a film, és ha jót akarsz magatoknak, légyszi nézd meg moziban, hiába jön streamingre is. Ezeket a képeket, ezeket a hanghatásokat tényleg a nagyvászonra komponálták, nem egy tévé képernyőjére. Teljesen biztos, hogy otthon egyszerűen nem fog ennyire működni, és ez itt még talán fokozottabban is igaz, mint egy átlag látványorientált hollywoodi blockbusternél.