Nem mindennapi utazáson vagyok túl. Az elmúlt fél évem azzal telt, hogy közel száz „gyomornovellát” elolvastam az öregtől, miközben éjt nappallá téve szorgosan kutattam óbudai, és egyéb pesti vendéglőkben azokat az étkeket, amelyek rendre felbukkannak Krúdy írásaiban, nem győztem feljavítani az ott található leveseket egy kis szárított paprikával, amit elővarázsolva zsebemből a pincérek legnagyobb megrökönyödésére belemetéltem azokba, hogy legjobb ízüket előcsalogassam. Füles pohárból követeltem a sert, és elismerően bólintottam, ahol a kockás abrosz mellett találtam bors és paprikamalmot.

Időközben eljutottam eme regényéhez is, – kisregény? – amit mindenki úgy emleget, mint a gyomornovellák ékköve. Nosza ide vele. És igazság szerint egyet is értek vele meg nem is. Mert csak helyenként jönnek elő ezek az ízes leírások – amiket úgy vettem észre sokan nem tolerálnak, hát el nem tudom képzelni miért. Ki tudna még ilyen líraian beszélni egy pájsliról? Viszont Krúdy ezúttal nagyon messziről indít, ami az egész regény alatt zavart a későbbiekben, de olyannyira, hogy majdnem le is tettem.

Ugyanis a Margit-szigeten kezdődik a regény, a jól ismert szállodában valamikor télen, és annyira hangulatos volt az egész – mondhatnók már Krúdytól megszokva –, hogy egész végig azon agyaltam, ezt ugyan miért nem filmesítette meg még senki? Elvégre nem kellene hozzá sok pénz, lényegében két helyszínen játszódik az egész, és egy igazi hangulat, látványfilmet lehetne belőle készíteni, ami az elvágyódást, nosztalgiát élteti, hogy mennyire benne volt ez az emberekben már száz éve is. Egész egyszerűen nem tudják élvezni a jelent, folyton arról beszélnek, régen minden jobb volt.

Inkább az a probléma, vajon van-e ilyen rendezőnk, aki képes lenne ezt visszaadni, mert egy Terry Gilliam kellene hozzá, aki álomjeleneteket, meg flashbackeket egymásba építene. Borzasztó nagy potenciál van Krúdy írásában, szinte a szemem előtt az egész. Ahogy szereplőink felidézik a különféle helyeket, embereket. Aztán egyszer csak felkerekednek, – egész máshova tartván – és beugranak a Bécs Városához címzett vendéglőbe. Azután ottragadnak, és itt borul az egész.

De olyannyira, hogy a megismert, és vélelmezett főhősökről kiderül, hogy csak azért kellettek, hogy eljussunk a vendéglőbe, ahol egy egész seregnyi különféle, érdekes, vagy érdekesnek vélt figura gyűlik össze, és mindegyik hoz egy kis történetet, amit aztán el is mesél. Úgyhogy a történet „főhősei” teljesen a háttérbe szorulnak, néha éppen csak megemlítődnek egy mondat erejéig, hogy még ott vannak, nem mentek el, de a fő hangsúly nem rajtuk van, itt ha van főszereplő, az maga a vendéglő – ahol egyébként furcsa módon a napot és nem az éjszakát töltik, mint manapság, és a tíz fejezet során történnek dolgok.

Emiatt a hektikusság miatt azonban egyre inkább kedvemet vesztettem, mert valljuk be, a legtöbbnek se füle, se farka – pl. a borbély története meglehetősen groteszk. Tíz fejezet, nagyjából egységesen elosztva, a hagymázas történetek csaponganak jobbra, balra. És 120%-on pörög a nosztalgia, ami még úgyis átjön, hogy ezen emberek nosztalgiája, érthető módon nem lehet a mai emberé. Aztán meg vége szakad és akkor megtörténik a csoda.

Kapunk ugyanis egy két oldalas VÉGSZÓT, ami olyan mint egy kirakós utolsó hiányzó eleme, és hirtelen minden értelmet nyer, Krúdy elvarrja ügyesen a szálakat, csomó kérdést megválaszol, mindent ami felmerült az olvasóban, hogy ezt miért, azt miért. Így utólag kicsit mérges is vagyok rá, mert ha tudom ezt, lehet azok se idegesítettek volna, amik menet közben igen. Hogy van értelme, hogy az író látja az egészet, csak épp nem mutatja meg mert elrontaná vele a hatást, hogy biztos kézzel vezeti az olvasót, afféle Vergilisuként.

És emiatt azt kell mondjam, hogy ez az írás egy csodálatos élménnyé vált, szinte megismételhetetlenné. Mint amikor egy lassan csordogáló filmet hatványra emel az utolsó öt percben elrejtett csavar, és így már – ÁHÁ – van/volt értelme ennek az egésznek.

Úgyhogy csak ajánlani tudom mindenkinek, és ha menet közben elpillednél… Olvasd tovább. Krúdy apánk tényleg tudta, hogy kell élni – még ha olykor fel is kell javítani azt egy kis mellényzsebből előhalászott erős paprikával.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4