Sok mozi készült az élet dolgai alapján, de néha a filmvásznon történtek előzik meg a valóságot. Jelen esetben is ez történt. A versengés okozta halálos helyzet aztán majd az Apolló 13 történeténél nyer igazolást.

A Szputnyik 1957-ben röppent föl a világűrbe, hirdetve a Szovjetunió nagyszabású terveit. Nem csoda hát, hogy a filmes világ sem maradt közömbös a világraszóló esemény iránt. Miután a stúdiók és Bajkonur kapcsolata elsőrangúnak volt mondható, a valós tapasztalatokat első kézből kapták az alkotók, az 1960-as évek elején a szovjet filmművészet még Hollywood előtt járt technikában és látványvilágban, bármilyen hihetetlenül hangzik ez ma már. A "Szólít az ég" volt az első mozi, ami az új korszak hajnalát jelezte. Csak a filmeseknél persze, a világért sem holmi forradalomról volt szó. Röviden a történetről:

Durva, hogy mennyire hasonlít egymásra az Elhajlási engedély, és az Őrült, dilis, szerelem. Mindkettő kissé elfásult, öregedő és eddig csak egyetlen nővel szexelő férfiakat helyez a középpontba, akik váratlanul felszabadulnak, és mindkettőben megjelenik a csajozósmester figurája. És természetesen a filmek végén mindkét esetben győz a prűd amerikai erkölcs, és az örök szerelem intézménye. A különbség csak annyi, hogy a Farrelly tesók legújabb mozijában ez nem fullad nyáltengerbe és egy fél fokkal talán még hitelesebb is a korábban tárgyalt filmnél. Mindamellett azért azt se felejtsük el, hogy a Farrelly fivérek eddig olyan filmeket tettek elénk az asztalra, mint a Keresd a nőt!, vagy a Dumb és Dumber. Az Elhajlási engedélynek sem kell szabadszájú szövegek vagy gusztustalanságok miatt a szomszédba mennie, de azért a cselekményen és a mondanivalón érződik, hogy a Farrelly-k hőseikhez hasonlóan megöregedtek, úgyhogy ezek a pillanatok néhol már kissé erőltetettek (lásd: hatalmas néger fasz hosszú időn keresztül premier plánban). Amiért mégis könnyedén képes vagyok megbocsájtani ezeket a hibákat az Elhajlási engedélynek, az részben a kiváló színészi munkának köszönhető, másrészt a remek poénoknak. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: az Elhajlási engedélyen hülyére tudod röhögni magadat, vagyis megfelelt a vígjátékok legalapvetőbb szempontjának, innentől kezdve pedig a többi már nem igazán érdekes. Igen, ezek a poénok közönségesek, néhol igénytelenek, hisz a Farrelly bratyók már csak ilyenek, de ha szereted a stílusukat, akkor ez a film is be fog jönni. A "kamunyalás", vagy Jason Sudeikis magánszáma a rendőrökkel biztosan meg fog maradni egy darabig az emlékeidben.

Állítólag ez volt az első karácsonyi horrorfilm pár nappal még a legendás Black Christmas-t is megelőzte. Nem összekeverendő a hasonló című a '84-es Silent Night, Deadly Night-al, ami egy remek kis slasher. Igazából a történetnek az égvilágon semmi köze nincs a karácsonyhoz, játszódhatna akármikor máskor is. Az elején kissé hátborzongatóan felhangzik a Silent Night, meg úgy emlékszem egyszer a vége felé is, de tulajdonképpen ennyi. Amit még el kell mondani a filmről, hogy ordít róla az olcsóság, komolyan mondom, ennél még a Shop Stop is nagyobb költségvetésűnek tűnik. A színész játék borzalmas, csakúgy, mint a párbeszédek ("- Hány éves vagy? - Arra vagy kíváncsi, hány évet éltem eddig?"), de az igazi probléma az, hogy a film semmilyen szempontból még a történet szintjén sem tudta átlépni az ingerküszöbömet, úgyhogy egy kevés idő után rém unalmassá vált az egész, és igazán nem is volt kedvem odafigyelni. A film utolsó 10-15 perce, amikor megtörténnek a nagy fordulatok, kiderül ki a gyilkos, és szépiaszínekben látjuk a háttérsztorit, na ezek a jelenetek valóban félelmetesek és ütősek. Az egyetlen probléma, hogy semmilyen ritmus nincs ezekben a jelenetekben sem, de ennek ellenére is kellően hátborzongatóak. A karácsony miatt ne nézzétek meg a filmet, de ha valami különös perverzió folytán kíváncsiak vagytok egy minimal költségvetésű zs-kategóriás ezeréves horrorra, akkor megtalálhatjátok a számításaitokat.

Figyelem, előkerült Spielberg ezidáig ismeretlen filmje a ’80-as évek elejéről! Csak ezúttal a Mission: Impossible 3 kapcsán rendkívül sokat szapult J.J. Abrams írta és rendezte ezt a mozit, amely tökéletes időutazásra visz minket, egy filmezés szempontjából sokkal szebb időbe.

Persze, az is megmosolyogtató, ahogy a vadonatúj walkman-t már nem tudja jó szemmel nézni az idősebb seriff, ahogy a barkókon, meg a ruhákon is elszórakozhatunk, de nem ez a lényeg hanem, hogy milyen maga a film. Olyan, hogy ha 10 éves lennék, ez lenne az abszolút kedvenc mozim minden szempontból. Bár eredetinek nem mondanám, eszembe jutott többek között az Állj mellém, vagy az E.T., Romero munkásságával pedig maguk a készítők poénkodnak, de a háttérben láthatunk Halloween posztert is. Erre még rátesz egy lapáttal, egy finom mellékízt ad neki az a momentum, hogy kis hőseink filmet forgatnak, méghozzá nyomozós-zombisat. Nem sok mozi szól ennél jobban a FILM szeretetéről, csak amúgy mellékesen. A Super 8 azonban több szempontból is megállja a helyét; a gyerekfőszereplők tökéletesek minden szempontból: aranyosak, vagányak, humorosak, és ami a legfontosabb tökéletesen hitelesek. A legjobb, hogy a történetbe belecsempésztek némi drámaiságot is, így sokkal inkább együtt tudunk érezni velük, aminek köszönhetően a kalandos jelenetek jóval izgalmasabbá válnak.

A látványvilággal sincsen semmi gond, mondhatni teljesen korrekt. A „valamit” nagyon sokáig késleltetve mutatják meg nekünk, ami egyrészt nagyon hatásos, másrészt azért is jó, mert így nem róla szól a történet. Harmadrészt pedig nem néz ki valami jól ez a szörny. A film a végére kicsit megcsúszik, néhol logikátlanná válik, ami csalódást kelthet, a stáblistán futó zombis jelenetek azonban tesznek róla, hogy mindezt egy szempillantás alatt meg tudjuk bocsátani a Super 8 alkotóinak.

J.J. Abrams, ha ilyet össze tud hozni, akkor lehet, hogy érdemes még belenéznem más munkáiba is.

Robert Zemeckis karácsonyi mozija eddig minden évben elmaradt nálam, érdeklődés hiányában, de végül most bepótoltam. Amit leginkább lehet dicsérni ezzel a mozival kapcsolatban, az a szemkápráztatóan gyönyörű CGI látványvilág, amelybe belekáprázhat az ember szeme. Ezen kívül a gyerekek kalandjai is kifejezetten izgalmasak, és elképesztően látványosak. A Polár Expressz csúcspontja ilyen szempontból az a jelenet, melyben a szélben repkedő jegy útját követhetjük figyelemmel a farkasokon és a sason át. Magához a sztorihoz nincs sok köze, úgyhogy teljesen jogos a vád a filmmel kapcsolatban, hogy egy öncélú látványorgia, de a zenével és a képekkel együtt mégis egy hangulatos karácsonyi szórakozássá válik. A kisgyerekek pláne élvezhetik a filmet, hisz nincsenek benne ijesztő jelenetek, felnőtteknek szánt poénok, helyette van karácsony, meg tanulság. Egyetlen gondom, hogy néha egy kicsit erőltetettek voltak ezek a pillanatok, különösen a három kisgyerek dalolászása. Persze, még ezzel együtt is abszolút megéri gyerekekkel megnézni a Polár expresszt ilyenkor karácsony tájékán.

"- Minden nő ilyen könnyű?

- Hála a Szex és New Yorknak."

Alapvetően nem néznék meg egy olyan filmet, aminek ez a címe, de erről olyan sok jót hallottam, teljesen különböző emberektől, hogy muszáj volt tennem vele egy próbát, hátha... Így a megtekintés után nehéz eldöntenem, hogy ez egy alapvetően rossz film, néhány kivételesen jó pillanattal, vagy alapvetően egy jó film, amire ráhúzták a hollywoodi hazug romkom sablont.

Ez az 1997-es videóra készült karácsonyi horror-vígjáték annyira bődületesen rossz, hogy külön mélyelemzést érdemelne. Mindenesetre, tőlem szokatlan módon, ezúttal belemegyek kicsit a történet részleteibe, hogy átérezzétek ti is, milyen az igazi trash!

A főcímben egy karácsonyfán jelennek meg a stábtagok nevei, ami egész ötletes, a háttérben pedig „Henry bácsi” ijesztget egy kislányt Jack Frost történetével. Ez idáig még egész vicces. Aztán elkezdődik ténylegesen a film. Jack Frost egy sorozatgyilkos, akire ráömlik valami lötyi, és ettől a lelke beköltözik a hóba, így hóemberként visszatér a kisvárosba, hogy kinyírja a helyi seriffet, aki egy közúti igazoltatás során tartóztatta le az FBI által évek óta üldözött fickót. Eddigre már észrevettük azt, hogy a színészi játék kétféle lehet ebben a filmben: vagy ripacskodnak, vagy a semmilyen átélésre nem képesek az amúgy névtelen színészeink. Az operatőri munka pedig olyan mértékben silány, mintha csak egy amatőr filmes hozzájutott volna egy profi kamerafelszereléshez. Ezen kívül a rendezés is pocsék, minden egyes jelenetből hiányzik a dinamika, a hatás, vagy a feszültség.

Sosem rajongtam úgy a Pixarért, mint mások. Persze, voltak jó dobásaik, az utóbbi időben is, például a Toy Story 3 valami elképesztően jó volt. De a Verdák  első része például tipikusan az a nagyon sablonos, kevéssé humoros, bár látványos alkotások közé tartozott, melyet középszerűségének hála gyorsan elfelejt az ember. Viszont a gyerekek sok játékverdát vettek ezek után, úgyhogy kellett egy folytatás.

A folytatás nekem speciel jobban tetszett, mint az elődje, ami elsősorban a James Bond paródiának és a valóban gyönyörű látványvilágnak tudható be, és helyenként még vicces is egy kicsit. Ezen kívül viszont nem tudnék túl sok jót elmondani a Verdák 2-ről. A forgatókönyv helyenként elég erőltetett, akár a poénokra gondolunk, akár Matuka előtérbe kerülésére, ami tulajdonképpen összefügg egymással. Persze azért nem vészesen rossz ez a mozi, egyszer még viszonylag kellemes is megnézni, de az igazán jótól azért nagyon-nagyon messze van.

Kicsit féltem megnézni ezt a filmet hiszen - mint ahogy a címéből is kiderül - egy karácsonyi háborús moziról van szó. Ez a két dolog még külön-külön is könnyen giccsbe fordulhat, nemhogy így együtt. Szerencsére győzött a jó ízlés.

A történet első fél órája még nem különösebben érdekes, az első világháború legelején járunk, Diane Krüger-nek hiányzik a férje, a katonák pedig mindannyian fáznak a lövészárkokban, legyenek franciák, skótok, vagy éppen németek. A színészek többsége szerencsére abszolút nem volt számomra ismerős, épp ezért végtelenül hitelesek tudtak lenni az egyszerű katonák szerepkörében csakúgy, mint Az elit alakulat című sorozatban. Aztán eljön a Szenteste, a németeknél pedig énekelnek. A sanyarú körülmények, az ünnep hangulata és a zene pedig összehozza az ellentétes oldalon álló, de egymástól alig 30 méterre élő katonákat. Közben folyamatosan vibrál a feszültség is, hiszen egy ideges katona bármelyik pillanatban elsütheti a fegyverét, és akkor oda a szívet melengető békének.

Ritkán látni ennyire humanista, ennyire keresztényi szemléletű filmet, amely nem a sötét borzalmakkal foglalkozik, nem az emberben rejtőző gonosszal, hanem a szépséggel. Ennek köszönhetően rendkívül kellemes és igazán felemelő élménnyé válik ez az európai alkotás, amit (pláne ilyenkor karácsony tájékán) mindenkinek nagy örömmel ajánlok a figyelmébe.

Az eredeti Micimackó egy olyan mese, amely megvan mióta csak az eszemet tudom, és egészen pici koromban ugyanúgy szerettem, mint ahogyan most is. A régi rajzfilm hihetetlenül eredeti (ha úgy tetszik posztmodern) és rendkívül vicces alkotás volt, tele jobbnál jobb animációkkal, és remek karakterekkel. Nyilván sokat köszönhet a Milne könyveinek, illetve Shepard rajzainak, de a legjobb poénokat azért a Disney-nél találták ki. Aztán jött még rajzfilmsorozat, amit minden egyes vasárnap néztem a Disney-s mesedélutánon, meg még egy rakás film, amelyet nem láttam. Tudniillik kicsit megöregedtem.

Most azonban, hogy újra a mozikba küldték a csacsi öreg medvét, kíváncsi voltam mihez kezdenek vele pláne, hogy a cím csak nemes egyszerűséggel ennyi: Micimackó.

A film első fél órája számomra maga volt a káosz, még azon is elgondolkodtam, hogy tovább nézzem ezt a baromságot, vagy kikapcsoljam. Az egyetlen dolog, ami miatt végül folytattam, hogy tulajdonképpen a karácsony paródiáját mutatták, a megőrült embertömegekkel, a gépszerű alkalmazottakkal, a vásárlási hisztériával, és a túlzó giccsvilággal. Bár nem volt igazán vicces, de az ötletet azért díjaztam.

Jim Carrey sem volt vicces, szemmel láthatóan nem igazán tudott megbirkózni azzal a tudattal, hogy az egész film alatt maszkot kell viselnie, úgyhogy kénytelen volt megállás nélkül, folyamatosan grimaszolni, hogy azért egy pillanatra se felejtsük el: bizony ő van a maszk alatt. Olyan mértékű ripacskodást visz végbe A grincs folyamán, amit rossz nézni.

Viszont a kislányt alakító Taylor Momsen nagyon tündi bündi, meg van kutyus is, úgyhogy nem lehet okunk panaszra. Kicsit sajnáltam, hogy nem rímelt az egész film elejétől a végéig, mert úgy biztos ezerszer viccesebb lett volna, ami egy hatalmas kihagyott ziccer. De ennek ellenére nem mondanám, hogy ne lenne jó a forgaókönyv, mert bár minden fordulatot előre látunk, azért bőven akadnak jó poénok, amiken el lehet szórakozni. Amikor pedig a végén tömény hollywoodi giccsbe fordulna az egész sztori, épp Jim Carrey ripacskodása vesz vissza a nyáltengerből.

Így összességében nem mondanám, hogy kifejezetten rossz film A Grincs, de ennél azért jóval többet kihozhattak volna az eredeti (odaát), klasszikus rajzfilmből, ha már egyszer muszáj volt feldolgozni.

A Filmbookon is elkezdődött a karácsonyi szezon, amelynek első darabja idén a Szörnyecskék című ’80-as évekbeli klasszikus alkotás, ami simán fel tudja dobni Szenteste az egész családot kissé szokatlan hangvételével.

A történet elején rögtön elkap minket a csak a ’80-as évek amerikai filmjeire emlékeztető hangulat. Az első jelenetben még eszembe jutott, hogy manapság már annyira kivesztek a rejtélyek az életünkből, hogy a neten 5 perc alatt utána tudnánk nézni pontosan a kis szőrös Guzminak. Aztán egy tipikus Disney szerű családi mozi veszi kezdetét, ami az elején még kedvesnek tűnik, de ahogy telik a játékidő egyre inkább visszatetszővé és émelygőssé válik. Persze, a kis Guzmi báb aranyos, meg ügyesen megoldották a késleltetéseket, de már kezdtem kicsit unatkozni.

Aztán elszabadult a pokol a kis Gremlinekkel. Anyuka küzdelmét a gonosz manókkal sosem fogom elfelejteni, ahogy jó háziasszonyként felturmixolja, vagy éppen mikrosütőben szétrobbantja a kis szarháziakat. Egy pillanat alatt átváltozik a nyálas családi mozi egy féktelenül szórakoztató horrorvígjátékká. Külön kedvencem volt még a szörnyek betlehemi éneke, vagy az egész kocsmai jelenet, a Flashdance paródiával, a piákkal, meg a kártyás lövöldözéssel. Az alkotóknak teljesen elszállt az agyuk, a létező legjobb értelemben, aminek köszönhetően ellenállhatatlanul vicces és emlékezetes lesz az összkép.

Chris Colombus forgatókönyve alapból ütős, a szörnyikés trükköket kiválóan összehozták, Jerry Goldsmith zenéje pedig szintén nagyon emlékezetes. A színészek szimpatikusak, de a szörnyecskék lazán lejátsszák őket a vászonról, úgyhogy nem igazán számítanak. A magyar szinkron szintén elég régi, ezáltal nagyon kellemes, színvonalas munka. A Szörnyecskék pedig remek szórakozást nyújt kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Bár a kicsik félni fognak, de inkább ettől féljenek, mint az Emberi százlábútól, nem igaz?

"Nem a munkád vagy... és nem is a bankbetéted! Nem a kocsid vagy és nem a tárcád tartalma! Nem egy menő ruha vagy! Egy bohóckodó ganajkupac vagy a világban!"

A Harcosok klubja az első pillanattól magával ragadja a nézőt, ahogyan a Dust Brothers kőkemény zenéjére száguldunk az idegpályákon keresztül, mígnem elérkezünk a szájba dugott pisztolyig. A következő meghökkentő képsorra sem kell sokat várni, amiben az unottan narráló Edward Norton Meat Loaf csöcsei közé dugja a fejét. Azt hiszem, ezt nevezik valahogy úgy, hogy erős kezdés…

Pedig a lényeg még csak ezután jön, ahogy inszomniás főhősünk folytatja nekünk a narrációját, és bemutatja a fogyasztói társadalom maró kritikáját. Ahogy undorító munkát végez öltönyös rabszolgaként, és kényszeresen vásárolgat magának mindent, amire valójában nincsen semmi szüksége. Egy olyan világban, ahol az emberekre csak és kizárólag akkor figyelnek oda, ha már haldokolnak. A csoportterápiás jelenetek elképesztően nyomasztóak, de a film már eddig is túl sokat mutatott ahhoz, hogy pusztán ennyi legyen a téma.

A rendezőnek, Ang Lee-nek az volt a célja a Tigris és Sárkánnyal, hogy elkészítse minden idők legjobb harcművészeti filmjét. Hogy sikerrel járt-e, azt nem az én tisztem eldönteni, de hogy egy egészen fantasztikus filmet hozott össze, az kétségtelen. A Tigris és Sárkány, mint alkotás tökéletes élvezetéhez azonban nem árt kicsit kiszakadni földhözragadt valóságunkból, és nyitottá válni némi vérbeli, távol-keleti misztikum iránt.

Ugyanis igen, itt egy elmélyült dráma folyik, a hősök pedig tudnak repkedni, és ez a párosítás így merőben szokatlan lehet nyugati szemünknek. A kínaiaknál ennek a műfajnak (wuxia) azonban komoly irodalmi és filmes hagyományai vannak. A ’60-as években a híres hongkongi Shaw Brothers stúdió ontotta magából az efféle filmeket, de jóval később, a ’80-as, ’90-es években is készültek jeles képviselői, így arrafelé egyáltalán nem ismeretlen ez a stílus, míg hozzánk mindez leginkább a Tigris és Sárkány sikere nyomán jutott csak el.

"- Nem azt kívánod-e, amit nem ismersz?

- Nem azért lángolsz-e, amit nem kaphatsz meg?"

A rendező, John Boorman eredetileg A Gyűrűk Ura moziváltozatát akarta elkészíteni, de a ’80-as évek elején ez még egy lehetetlen vállalkozásnak tűnt, így hát egy másik fantasy-t forgatott az Arthur mondakörből. Az egész legendát egyetlen filmbe igyekezett belesűríteni, ami nem volt egyszerű feladat, és nem is sikerült hibátlanul. Erre a nagyszabású, epikus történetre kevésnek éreztem a 140 perces játékidőt. Bár akkoriban nagyon nem volt divat 3 órás filmeket készíteni, fene se gondolta volna, hogy húsz évvel később már a 3x3 óra sem lesz probléma a nézőknek.