Hol volt, hol nem volt, a Drakula után, de a Csillagok háborúja és az Alien előtt, Hollywoodon túl, Moszkvától délre, létezett egy olyan filmes világ, amelyben a világűr lakói nem akartak minket fölzabálni, keltetőnek használni, vagy Halálcsillaggal leigázni. A szovjet, vagy tágabb értelemben véve "a keleti blokk" stúdiói voltak ezek, amelyekben az emberiség jóra törekedett, kimerészkedett a világűrbe, ahol más világok értelmes lényeivel remélt találkozni. A mottójuk szerint: "Ellenséget az lát, aki nem hisz a tudás hatalmában." Ők hittek, miként a nemzetek együttműködésében is, az intelligencia térhódításában, egy békés, élhető világban, sőt univerzumban. Tették mindezt egy olyan korban, amikor létezett a vasfüggöny, és a hidegháború idején fölöttébb forró H-bombával és rakétákkal fenyegették egymást a felek, ők maguk pedig egy pedig egy diktatórikus rendszeren belül kellett dédelgessék az álmaikat. A filmjeik az emberségről szóltak elsősorban, melyhez a jeges űr világa csak a keretet adta, és a reményt a jövő nemzedékinek. Aztán egy időre mintha elfeledte volna őket a világ, bár a rajongók azért nem. Pár éve a DEFA stúdió elővette az archívumokból ezeket a már-már anakronisztikus eszméket tápláló mozikat, és felújított változatban elkezdte piacra dobni őket. S lőn vele sikere.

"A megvalósult álom" iskola példája a fentebb taglalt szemléletnek. Röviden a tartalmáról:

Mi tagadás, ha fantasztikus film kerül említésre, éppenséggel nekem sem Spanyolország villan be elsőként. Így aztán az újdonság érdeklődésével szemezgettem a 2001-ben készült filmet, miután egy cikkben olvastam róla pár dicsérő szót. Jobb is, hogy ekképp történt az első találkozás, mert miután keresgetni kezdtem utána, merőben másokat olvastam. Minél inkább visszamentem az időben, annál több volt a lehúzó kritika, de mostanában már szaporodnak róla a dicsérő szavak. A puding próbája az evés, mint azt az angoloktól tudjuk, így aztán beszereztem és megnéztem. Röviden, kár lett volna kihagyni.

"Csak szeretet ölheti meg a démont. És most reklám." 

Oliver Stone megvásárolta Tarantino második forgatókönyvét, de ő nem olyanfajta rendezőnek tartotta magát, aki csak asszisztál egy jó sztorihoz, neki ennél jóval több kellett. Két másik íróval közösen(akik közül egyikőjük sem alkotott sem ezelőtt, sem ezután bármi figyelemre méltót) szétszabdalták Tarantino eredeti forgatókönyvét. Miért ne, hisz megtehették; Tarantino-nak akkor még nem volt nagy neve a szakmában, mindössze a közepesen sikertelen Tiszta románc szkriptje, és egy kisebb fesztiválsiker, bizonyos Kutyaszorítóban állt a ma már világhírű író háta mögött.

Mindenesetre érdemes elolvasni az eredeti forgatókönyvet (magyarul is kiadták), és megfigyelni a különbségeket.

"Ezek után mindent értek márki, és megyek már ki."

A Lányok pórázon nem tartozik Funes legjobb munkái közé, ami nem jelenti azt, hogy ne lennének benne emlékezetes jelenetek. A film egyáltalán nincs híján a humornak, ezt bizonyítják Funes magánszámai: a farkas és a bárány meséje, a karatézás, a gyerekfelügyelet, vagy a súlyellenőrzés. Viszont ezeken kívül nem lehet sok pozitívumot elmondani a habkönnyű moziról, melynek nagyon sztorija sincs, de még forgatókönyve se. Kicsit olyan az összkép, mintha kitalálták volna, hogy forgassunk egy Funes filmet, meg pár szituációt ehhez, amik közt csak elvétve fedezhetünk fel kapcsolatot. Mivel mindez nem volt elég még 80 percre sem, ezért a történetben itt-ott felbukkanak zenés táncos musicalbetétek, amelyekben Funes is reprezentálja nekünk a tudását. Ezek a jelenetek még különlegességük ellenére is feleslegesnek tűnnek, de olyan gyorsan elrepül a 80 perces játékidő, és olyan nyomtalanul, hogy nem igazán lehet haragudni a Lányok pórázon-ra.

"Ez jó sikoly. Ez ám a jó sikoly. Szép sikoly. Jó sikoly."

Brian DePalma a Halál a hídon esetében - az alaptörténetet tekintve - nem Hitchcock-hoz, hanem Antonioni Nagyításához nyúlt vissza. És itt rögtön tartozom egy vallomással: akármekkora filmtörténeti klasszikus is, én nem szeretem azt a filmet, rém unalmasnak találtam. Persze, az utolsó jelenet tényleg jó, meg egy ideig visszafogottan érdekes a korabeli London bemutatása is, de ez kevés.

Ne ijedjünk meg, DePalma nem az a fajta művészeskedő alkat. A Halál a hídon szépen lassan építkezik, nem találjuk hirtelen szembe magunkat gyilkosságokkal, hanem a történetet bontja ki a rendező. Persze, elsőrangúan teszi mindezt, fantasztikus kamerabeállításokkal (bár ez is hitchcock-i vonás, de DePalma filmjeiben ezerszer jobban néz ki, amikor felülről fényképezi a szereplőket), remek színészvezetéssel; megkockáztatom, hogy Travoltának a Ponyvaregény előtt ez az egyetlen igazán jó alakítása, ha kell laza, ha kell drámai és kemény. Nancy Allen harmadjára szerepel DePalma filmben, a gonosz tinédzser és az öntudatos prosti után most ő a buta ribanc, de ő még ebben a szerepben is imádnivaló. John Lithgow pedig hihető és félelmetes a pszichopata bérgyilkos szerepében. De mindezt még kevésnek éreztem egy DePalma filmnek, pedig már eltelt a játékidő kétharmada. A befejezés azonban minden szempontból tökéletesen meggyőzött, hogy a Halál a hídon is a létező legjobb thrillerek közé tartozik, ugyanis nagyszerű ötletek váltják egymást, borzasztóan izgalmas, illetve feszültségteljes szituációkban. A fényképezés pedig annyira profi, amilyen csak egy DePalma filmben lehet (az operatőr egyébként Zsigmond Vilmos volt).

A történet végkifejlete pedig egyszerre megrázó, és mégis gyönyörű. A film csúcsra járatja az összes erényét: a sztorit, a színészi játékot, a feszültséget, az izgalmakat, és persze lenyűgöző képeket láthatunk. Egyedül az autós rohanás lóg ki egy kicsit az egészből, de gyorsan el tudjuk felejteni.

Két szinkron készült a Halál a hídon-hoz, amiből a régebbi, az első, valami fantasztikus; Nancy Allen hangja Hegyi Barbara, akinek köszönhetően a karakter még az eredetinél is sokkal szexibbé válik. De az utolsó mellékszereplőig mindenkinek el van találva a hangja, úgyhogy ha lehet ezt a változatot nézzétek meg, annál is inkább, mivel a második szinkront a Zone Studio készítette, és nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom róla, hogy egy hallgathatatlan, undorító, gyalázatos köpedelem, pocsék színészekkel és gyenge szöveggel.

"Én kultúrbetörő vagyok, nem szoktam meg, hogy rám rontanak, és lelőnek."

A Hogyan kell egymilliót lopni azon kivételes filmek közé tartozik, ahol egyszerűen minden összejött. A forgatókönyv kiváló: fordulatos, ötletes, a dialógusok pedig rendkívül szellemesek.

Ezt az önmagában is remek alapanyagot, pedig csodálatosan keltik életre a színészek. Audrey Hepburn-t szerintem senkinek sem kell bemutatnom, ő természetesen pont olyan földöntúlian csodálatosan bájos, mint bármelyik másik filmjében, egyszerűen nem lehet nem imádni. Peter O'Toole kiváló partnere, sikerült kijavítania szememben a Mi újság, cicamicá-ban nyújtott alakítását. Azért mondjuk egy Roger Moore-t sokkal inkább el tudtam volna képzelni ebben a szerepben, de ez nem O'Toole hibája. A mellékszereplők szintén elsőrangúak, élükön a kissé bolond milliomost alakító Eli Wallach-al.

Mai szemmel nézve talán egy picit lassúnak tűnhet a film, és kicsit hosszúnak az egyes snittek, de megéri ráérezni a film tempójára, ugyanis a Hogyan kel egymilliót lopni a valaha volt egyik legbájosabb mozi, ami valaha készült, nem mellesleg pedig kiválóan példázza, hogy egy igazi mesterműnél nem számít a kor.

Mivel a spagettiwestern műfaját gyakorlatilag az anyatejjel együtt szívtam magamba, így nem csoda, hogy kisebb-nagyobb dózisokban azóta is folyamatosan adagolom. A híres nagy remekművek már elfogytak, így az elfeledett kincsekre kell hagyatkoznom. A nem sokkal korábban tárgyal Cemetery without Crosses teljesen megfelelt ennek a képnek, de ha lehet a Face to Face még inkább.

A kezdés inkább az amerikai filmeket idézi, ahogy az okos, művelt férfi elindul a vadnyugatra. A folytatás már kevésbé. Nem lesz se csinos tanárnő, se seriffjelvény, se ellovagolás a naplementébe. Helyette hősünk találkozik Thomas Millian-nal, aki ezúttal nem a vicces mexikói bűnöző, hanem a kőkemény gyilkos. Innentől kezdve pedig hőseink fokozatosan mennek keresztül egyfajta jellemfejlődésen, illetve jellemtorzuláson, ami nem igazán a western jellemzője. Persze, helyenként itt is kicsit sután ábrázolnak dolgokat, de legalább pörög a cselekmény. A történetből pedig nem hiányoznak a drámák, de még az izgalmak se. A szokásos szakadt, leharcolt revolverhősök nem csak egydimenziós karikatúrák, hanem van némi mélysége a karaktereknek, illetve tetteiknek. A végén pedig nem az történik, amire számítanátok. A színészi játék kiváló, ami különösen Gian Maria Volonté-re igaz, akit alig lehet megismerni a Dollár trilógia után, és mellette Thomas Millian is megmutatta, hogy nem csak egyetlen karakterhez ért. A leírtak miatt egy percig se higgyétek azt, hogy ez valami lélektani western akar lenni, mert még véletlenül sem az; a Sergio Leone által teremtett hagyományoknak megfelelően erőszakos, gyors és kegyetlen, miközben a szokásos toposzok sem maradhatnak ki természetesen.

A zenét Ennio Morricone szerezte, de ezúttal nem volt éppen a topon a Maistro, ez a munkája még az átlag spagettiwestern szintet sem éri el. Viszont még így is bőven érdemes megtekinteni a Faccia a Faccia című 1967-es olasz filmet.

Ironikus, hogy pont ez a film kerülte el eddig teljesen a figyelmemet, akár újhullámos, akár  Belmondo mozikról legyen szó. Pedig kétségtelenül a legjobbak közt a helye, bárhonnan is nézzük.

Belmondo maga csak mellékszereplő a történetben, de fogalmazhatunk úgyis, hogy a harmadik főszereplő. A középpontban Godard nagy kedvence, Anna Karina áll, aki ebben a moziban is egy igazi nagy egyéniség. Egyetlen fájdalmam ezzel kapcsolatban, hogy meglepően kevés premier plánt készített az operatőr, az egész film alatt jobbára félközeliket használt. Az asszony, az asszony a világtörténelem egyik legnagyobb talányára, a női viselkedésre, a női gondolkodás rejtélyére és misztikumára keresi a választ, de ha a hangvételt nézzük, akkor sokkal helytállóbbnak tűnik, ha azt mondom, a női hülyeségről szól Godard '61-es munkája. A rá jellemző féktelen kiszámíthatatlanságot itt abszolút túlpörgeti, de úgy, hogy közben az első perctől az utolsóig nagyszerű ötletek váltakoznak egymással, melyek többnyire igazán humorosak is. Külön jó poén a filmben az, ahogyan a többi újhullámos mozira hivatkoznak benne. Belmondo például haza akar érni időben, mert a tévé a Kifulladásig-ot adja éppen. A hősök az egész játékidő alatt nagyon spontánnak, természetesen hatnak, de közben folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy ők tudják, ez csak egy film.

Abból pedig a legjobb fajta, hisz megállás nélkül árad belőle a mozi, az élet, és a nők szeretete. Tulajdonképpen Az asszony, az asszony a legszórakoztatóbb művészfilm, amit valaha láttam.

Az Elit halálosztók folytatása azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az imdb TOP 250-es listáján 212. volt, ami egy külföldi (értsd: nem amerikai) és viszonylag új mozitól igencsak szép teljesítmény. Az első részt is ezért néztem meg, bár az nem tett rám túl nagy hatást, bár közel sem tartottam rossz filmnek.

A folytatás pedig a hollywoodi gyakorlattól eltérően, nem még egy bőr lehúzása a sztoriról, hanem annak logikus folytatása, melyben hősünk elkerülhetetlenül szembeszáll a rendszerrel, melyet egész életében szolgált. Ennek megfelelően ez már sokkal inkább egy politikai rendőrfilm, az akciójeleneteket már végképp felejtsük el. Ezúttal a főhőssel is sokkal könnyebb azonosulni, a mozi pedig továbbra is nagyon érdekes, találó és részletes képet mutat a brazíliai viszonyokról. Ez az amerikaiakat talán a vadnyugatra emlékezteti, nekünk pedig egy kissé elszomorító jövőképet vázol fel.

A Tropa de Elite 2 valóban jobb, mint az első rész, és tényleg egy jó kis film, amit abszolút érdemes megnézni, de azért nem az, ami minden idők legjobb 250 mozija közé kívánkozna.

Ken Russell 1986-os mozija az Ördögöknél sokkal fogyaszthatóbbra sikerült, viszont feleannyira sem hatásos, vagy emlékezetes mű. Különlegességéhez azonban kétség sem férhet, melyet most is elsősorban a vérfagyasztó látomások garantálnak. Ezúttal kiváló a zenei aláfestés, nagyszerűen idézi a '80-as éveket, mégis sikerül kortalannak maradnia. Az operatőri munka szintén kiváló, akár a kamerabeállításokra, akár a jelenetek festményszerűségére gondolunk. Gabriel Byrne nagyon karizmatikus alakítást nyújt Byronként, mellé csak Natasha Richardson érzékeny Mary-je érhet fel. A Shelley-t játszó Julian Sands ezzel szemben egy hisztérika, hosszútávon gyakorlatilag elviselhetetlen a karaktere. Sajnos a mozi második felére a remekül megírt párbeszédek is elmaradnak, és a Russellre jellemző téboly veszi át uralmát a történeten és a szereplőkön, a néző pedig hűvös szemlélőként veszi tudomásul az eseményeket, de elmerülni nem tud, és nem is akar ebben a világban.

Harry Saltzman, a 007-es mozik egyik producere mindig is nagyravágyó ember volt, nem érte be minden idők legsikeresebb filmsorozatával, neki több kellett. Így elindított egy másik kémfilm szériát, amelyet Harry Palmer, illetve az őt alakító Michael Caine nevével fémjeleznek. Ez a sorozat kicsit olyan „anti-jamesbondos”. Hősünk egy átlagos ember, aki csak sodródik az eseményekkel, a nők sem rajonganak érte feltétlenül, és nem egyértelműek a viszonyok sem.

Az első két filmet ugyan nem láttam, a Milliárd dolláros agyat is azért néztem meg most, mert Ken Russell rendezte. Még nem ismerem igazán behatóan a munkásságát, de a Változó állapotok és az Ördögök között azért egyértelmű hasonlóságok vannak, gondolok itt elsősorban a vallás, illetve a megszállottság kérdéskörére, na meg persze a látomásokkal együtt járó egyedi képekre. A Milliárd dolláros agy azonban egy bérmunka lehetett Russellnek, amit korrekten el is végzett, de semmi több. A film története nagyon szövevényes volt, egy idő után már el is vesztettem a fonalat, de aztán hamar kiderült, hogy gyakorlatilag 5 percenként elárul mindenki mindenkit, és átáll a másik oldalra. Amúgy volt pár jó jelenet a moziban, meg érdekességek is akadtak, például Donald Sutherlandet láthattuk egy statisztaszerepben.

Az Anya-t alakító Francoise Dorléac pedig hihetetlenül emlékeztetett Chatrine Deneuve-re, de egyértelműen nem ő volt az. Aztán kiderült, hogy ő a híres színésznő tragikus sorsú testvére, aki nem sokkal a Milliárd dolláros agy után egy autószerencsétlenségben életét vesztette 25 évesen. Én pedig most megkövetem őt, amiért egy héttel ezelőtt leszóltam a Riói kalandban. A Milliárd dolláros agyból kitűnik, hogy mennyire gyönyörű nő volt, csak a Belmondo-s filmben kissé elcseszték a haját. 

Szerintem a Milliárd dolláros agyat egyszer megéri megnézni, már csak azért is, hogy lássunk egy kémfilmet a ’60-as évekből, ami nem a James Bond valamelyik része. Persze, vannak hasonlóságok, például a főcímet ezúttal is a mindig nagyszerű Maurice Binder készítette. A zenéje pedig egészen kiváló. Nem csoda, hogy nálunk nem mutatták be annak idején, hisz jóval több köze volt a világpolitikához, mint a nálunk szintén mellőzött Bond filmeknek, például többször is szóba hozzák az '56-os magyar forradalmat.

Sajnos MGM szinkronnal kellett véginéznem a filmet, ami szokás szerint valami fergetegesen rosszul sikerült, mind a szöveget, mind a színészek kiválasztását, illetve azok játékát tekintve. Feliratot pedig végképp nem találtam.

Nézem a főszereplő arcát, és egyszerűen nem tudok rájönni, honnan ismerem. Nézem, rohadt ismerős, de nem tudom ki ő. Egy Clint Eastwood karaktert alakít, csak egy kicsit érzékenyebbnek és viharvertebbnek tűnik. Ki ő? Valamiért utálom, de fogalmam sincs miért. Nem bírom tovább, az internet a barátom, Robert Hosseinnek hívták. Biztos, hogy máshol is olvastam ezt a nevet, de még mindig nem ugrik be.

Aztán jön a nagy homlokra csapás. Ő Rosen felügyelő A profiból!

Miután mindez kiderült, már nyugodtan tudtam nézni ezt a ’69-es spagettiwesternt. 

Szépiaszínekben indul a film, ami nagyon jól megy a történet stílusához, majd ugyanígy ér véget. Ezzel csak az az egyetlen negatívum, hogy valószínűleg hatásosabb lett volna, ha az egész mozit így csinálják meg. A Cemetery without Crosses-t leginkább a Volt egyszer egy Vadnyugathoz lehet hasonlítani. Közelében sincs természetesen a színvonalához, de a stílushoz annál inkább. Ez a film is nagyon lírai, melankolikus hangulatú, nagyon keveset beszélnek benne, a történet pedig ehhez képest nagyon egyszerű, és sokadrangú. Gyönyörű például az a jelenet, melyben a csodaszép Maria találkozik a Rogers családdal, és kicsordul egy könnycsepp a szeméből. Nagyrészt a zene is rendben van, ami nem több egy egyszerű gitárdallamnál, és remekül illik a film képeihez. Nem úgy, mint a harsogó főtéma, aminek egy westernvígjátékban lenne a helye, mert itt nagyon kizökkenti a nézőt a film amúgy kiváló hangulatából. 

Ezt leszámítva azonban egy igazi kis elfeledett gyöngyszemről beszélünk, amelynek egyszerű mivoltában rejlik a nagyszerűsége, és a műfaj rajongói 100%-osan megtalálhatják a számításaikat.

Mint ahogy láthattátok az előző blogbejegyzést, új szerkesztővel bővül a Filmbook. Aki szokta olvasgatni az Xpress dvd áruház fórumait már minden bizonnyal találkozott Field nevével. Hatalmas filmes tudása, kifinomult ízlésvilága és az írásban bizonyult tehetsége folytán hívtam meg ide, amelyeknek köszönhetően kétségtelenül emelni fogja a blog színvonalát. A magam részéről nagy érdeklődéssel várom már, hogy milyen értékes kincsekkel fog minket meglepni.

Hamarosan örökös hozzászólónk, állandó vitapartnerem, és barátom, Scal is csatlakozni fog a csapathoz, akit szerintem nem kell bemutatnom. Mindenesetre kiválóan fogja ellensúlyozni az én túlkapásaimat, talán még tükörkritikákat is fogunk készíteni. Ő azon kevés emberek közé tartozik a magyar internetes filmrajongó világban, akivel lehet és érdemes is vitázni, mert mindig konstruktív, új ötletek születnek ezekből. (Még annak ellenére is, hogy ha velem vitázik szinte sosincs igaza :)).

A másik jelentős változás, hogy végre sikerült megoldanom a linkajánlót, amit nagyon sok ideje halasztgattam már. Viszont megérte. Nagyon megválogattam a linkeket, ezek közül csak olyanokat találhattok, amelyeket jómagam is napi rendszerességgel látogatok, megbízhatóan magas színvonalúak, akár filmekkel kapcsolatosak, akár nem. A Fatum Portál Scal weboldala, melyen én is gyakran publikálok, általában a legeslegújabb filmekkel kapcsolatosan, a Régi idők popzenéje, illetve a Pasolini magyarul pedig Field64 hozzáértő kezei között formálódnak folyamatosan. Az ő remekbe szabott filmes írásait egyébként a Wikipédián is megtalálhatjátok ITT. Kivétel nélkül mindet olvastam, a Caligula szócikk például a legérdekesebb filmmel kapcsolatos cikk, amihez valaha szerencsém volt.

A közeljövőben további változások várhatóak a Filmbookon, egyrészt megszűnik a filmnapló jelleg, így már csak azokról a mozikról fogok írni, amik valamiért érdekesnek számítanak. A tízmondatos Jurassic Park 3 szerű kritikáknak nincs túl sok értelme. Továbbá jelentősen meg fog változni a design is, illetve lesz majd saját Facebook oldalunk. Talán még új szerkesztőkkel fog bővülni a már amúgy is kiváló csapat. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy a 2012-es Filmbook messze érdekesebb, és jóval magasabb színvonalú lesz, mint amit ebben az évben olvashattatok.

A Változó állapotok után egyből Ken Russell nagyágyújával, híres-hírhedt botrányfilmjével, az 1971 The Devils-el folytattam filmjei megtekintését. Nagyon ironikus, hogy egy megtörtént esetet hitelesen feldolgozó film ekkora botrány kavar, de ez esetben ez történt.

És megnézve a filmet ez nem is annyira meglepő, hisz az Ördögök még mai szemmel is rendkívül sokkoló. Olyan fajta apokalipszis közeli hangulatot áraszt a világával, hogy azt nehéz szavakba önteni. A film végéig ráadásul nincsen olyan szereplő, akivel igazán tudnánk azonosulni, és amikor mégis, akkor azt halálra kínozzák. Ez egy olyan világ, ahol a hóhérba több emberség szorult, mint az egész egyházba együttvéve. Egy olyan világ, ahol a szex egy fájdalmas, véres, megszállott, fanatikus dolog, véletlen sincs benne semmi gyöngédség, vagy szépség. Ebből már kitalálhattátok, hogy az Ördögök nem az a tipikus szórakoztató film, sokkal inkább elborzasztó, annyira, hogy néhol már szinte nézhetetlen. A főszerepben Oliver Reed kiválóan alakít, nagyon élővé teszi Grandier atyát, de ki kell emelnem még a púpos Jeanne nővért játszó Vanessa Redgrave-t, aki szintén nagyon emlékezetes. A színészek közül egyébként mindenki a helyén van, mindenki nagyon meggyőző. A történelmi tényeket tekintve is hiteles a film, ezen kívül nagyon naturalista módon ábrázolja a történteket. A film végére gyakorlatilag ennek az egész világnak a pusztulását kívánjuk, annyira gyomorforgatóan undorítóak ezek az emberek.

És akkor mindehhez még hozzátartozik az az aprócska információ, hogy én a vágott verziót láthattam, amiből az igazán durva jelenetek (apácák megerőszakolnak egy Krisztus szobrot, Jeanne nővér Grandier földi maradványaival maszturbál) kimaradtak. Semmiképp se egy könnyed esti szórakozást várjatok ettől a mozitól, viszont mindenképpen megéri megnézni, bármilyen nehéz is lesz. A felszín alatt jóval többről szól...

Szerintem vannak olyan filmek, amiket kurvára békén kéne hagyni (A dolog, Rémálom az Elm utcában), és az eredeti Conan, a barbár is pontosan ez a kategória. Nem olyan régiek, pláne nem olyan elavultak ezek a mozik, hogy mindenképpen újrafeldolgozásért kiáltsanak. Miután az új Conan, annak rendje és módja szerint hatalmas bukás volt, anyagilag és kritikailag, így amúgy se túl magas elvárásaim a béka segge alá kerültek. Ehhez képest pedig kellemes csalódásban volt részem.

Rögtön az elején már néztem, hogy minek kell egy trashfilmet csinálni a Conanből? Ő annyira kemény, hogy a csatamezőn vágták ki az anyja hasából... jézusom, de gáz. A következő percek gyenge, hatástalan másolatai voltak a rendkívül erős '82-es filmnek. Már tudtam, hogy nem lesz egyszerű végigülni ezt a két órát, pláne hogy az eredeti keménységét itt nyomokban a tipikus hollywoodi giccsesség próbálta helyettesíteni. Aztán az apa halálakor tudtam először elvonatkoztatni Schwarzi filmjétől, és ekkor kezdtem el élvezni is a filmet. Mert innentől kezdve - bár a sztori csöppet zavaros, és rendkívül széttöredezett volt - hihetetlen iramban kezdett el pörögni a film, egyik kiváló akciójelenet váltotta a másikat. És nagy szerencsére nem hódoltak be a producerek, így nem lett korhatáros az új Conan sem, spriccel a vér, ahogy kell, hullanak a végtagok rendesen. A készítők nem estek bele abba a csapdába sem, hogy túl sokféle elszállt, mágikus, varázslós hülyeséget, vagy hihetetlen szörnyeket zsúfoljanak a filmbe, a Conan ugyanis nem erről szól. A látványvilág szerintem egész korrekt volt, persze közel sem egy Gyűrűk Ura szint, de nagyon ciki részt sem sikerült felfedeznem.

Viszont a zene egy tucatakciószar, Jason Momoa akkoris pocsék és hiteltelen, ha nem hasonlítjuk Schwarzihoz, a többi színész pedig hasonlóan a felejthető kategóriát képviselik karaktereikkel együtt. Több közük van a '90-es évek fantasy tévégagyijaihoz, semmint az eredeti karizmatikus egyéniségeihez. Külön vicces volt, hogy az egyik szereplő egy az egyben lenyúlta Freddy Krueger híres kesztyűjét. A történet meg telis tele van ostobábbnál ostobább jelenetekkel, véletlenül se próbáljunk belegondolni semmibe, mert nagyon komolyan pórul járunk. A különböző városok közötti ugrás is elég érdekesre sikeredett, hőseink olyan gyorsan és hirtelen találják magukat egyik hely után a másikban, mintha csak egy kisebb falu kerületén belül játszódna az egész cselekmény.

A feleslegesen és éppen ezért visszataszítóan pátoszos jelenetekről pedig akkor még egyetlenegy szót sem szóltam. Így hát akárhogy is nézzük, az új Conan nagyon gyenge legendás elődjéhez képest, de ha az idei blockbuster mezőnyt nézzük, akkor simán megállja a helyét, és lazán ver olyan szemét filmeket, mint amilyen a Zöld Lámpás, vagy éppen a Thor. Nekem pedig sanszos, hogy az elkövetkezendő években egy vissza-visszatérő titkos, bűnös élvezetté fog válni.