A rendezőnek, Ang Lee-nek az volt a célja a Tigris és Sárkánnyal, hogy elkészítse minden idők legjobb harcművészeti filmjét. Hogy sikerrel járt-e, azt nem az én tisztem eldönteni, de hogy egy egészen fantasztikus filmet hozott össze, az kétségtelen. A Tigris és Sárkány, mint alkotás tökéletes élvezetéhez azonban nem árt kicsit kiszakadni földhözragadt valóságunkból, és nyitottá válni némi vérbeli, távol-keleti misztikum iránt.

Ugyanis igen, itt egy elmélyült dráma folyik, a hősök pedig tudnak repkedni, és ez a párosítás így merőben szokatlan lehet nyugati szemünknek. A kínaiaknál ennek a műfajnak (wuxia) azonban komoly irodalmi és filmes hagyományai vannak. A ’60-as években a híres hongkongi Shaw Brothers stúdió ontotta magából az efféle filmeket, de jóval később, a ’80-as, ’90-es években is készültek jeles képviselői, így arrafelé egyáltalán nem ismeretlen ez a stílus, míg hozzánk mindez leginkább a Tigris és Sárkány sikere nyomán jutott csak el.

A harcjelenetek egyébként valóban csodálatosak, ebben a moziban a küzdelem a maga legteljesebb szépségében mutatkozik meg előttünk, a tökéletes mozdulatok és a fantasztikus látványelemek tökéletes egyvelegében mindez inkább egyfajta költészetté válik. A háztetős üldözést vagy a bambuszfákon való küzdelmet aki egyszer látta, biztos nem felejti el többet, ugyanis emberfelettien csodálatos pillanatok szemtanúi lehetünk, ahogy ezeket a fantasztikus koreográfiákat figyeljük.

A líraiság az egész filmet átjárja az utolsó pillanatig, amely nagyon sokat köszönhet a fájdalmasan szép operatőri munkának, legyen szó éjszakai felvételről, a végtelen sivatag szárazságáról, vagy egy gyönyörű tóról. A téma is erősíti ezt a költészetet, a filmvászon egyik legmeghatóbb soha be nem teljesülő szerelmi történetének vége elég megrázó erejű lesz ahhoz, hogy az erre fogékony nézők könnyekben törjenek ki. Természetesen ezek után nem mondok újat azzal, ha a zenét is csak dicsérni tudom: igazi multinacionális hangszerkavalkádot hallhatunk, mégis az egésznek megvan a maga könnyen beazonosítható, keleti jellege, amely a harcjelenetek alatt kellően dinamikus, a megható pillanatokban pedig rendkívül fenséges.

A színészekre szintén csak jót lehet mondani: a főszerepben az egyik legnagyobb hongkongi sztár, Chow-Yun Fat látható, és a film megtekintése után nehezen tudjuk elképzelni, hogy az alkotók eredeti választása Jet Li lett volna. Chow-Yun Fat több, mint tökéletes erre a szerepre: az egész karizmatikus lényéből áradó végtelen nyugalom meghatározza az egész szerepét, ugyanis egy legyőzhetetlen mester kell alakítania. Michelle Yeoh tudását már korábban is dicsértem és elismertem, ebben a filmben sikeresen bebizonyítja, hogy nem csak férfi kollégáival vetekedő harcművész, de kiváló és érzékeny színésznő is egyben. A mozi igazi telitalálata mégis inkább Zhang Ziyi, aki a filmvászon valaha volt leggyönyörűbb távol-keleti hölgye, olyan érzéki, ám mégis erőteljes alakítást nyújt, ami után nem csoda, hogy a Tigris és Sárkányt követő években nemzetközi szinten felkapott és sokat foglalkoztatott színésznővé vált. Meg kell még említenem a Jade Rókát játszó Chang Pei Pei-t is, akinek szerepeltetése egyfajta tisztelgés a ’60-as évekbeli wuxiák, elsősorban a Come Drink With Me, illetve a Touch of Zen előtt. Ezekben a szerepeiben akkor még ő alakította a pozitív hősnőt, így jelenléte abszolút üdítő, és szórakoztató a gonosz vénasszony szerepében.

Összességében a Tigris és Sárkány a mozi keretein túlnőve szinte már egyfajta költészetté magasodik, a megható történetnek, a csodaszép látványnak, a fantasztikus küzdelmeknek és a hibátlan színészi játéknak köszönhetően. Egy olyan ritka filmes élmény, amit igazán meg kell becsülnünk. Ha képesek vagyunk elmélyedni a lassú folyású sztoriban, és elfogadni a hősök világát és cselekedeteit, akkor minden idők egyik legszebb mozijához lesz szerencsénk.