Az 1997-es kanadai A kocka című film egy valóságos remekmű. Mindamellett hálás vagyok, hogy csak most sikerült megnéznem, és nem 10 évvel ezelőtt.

A kocka olyan brutális képeket tartalmaz, és annyira nyomasztó az egész mozi, hogy simán elmegy horrorfilmként. Mindeközben annyi benne a feszültség, és olyan vérfagyasztóan izgalmas jeleneteket láthatunk, hogy teljes értékű thriller is. Az alapötlet pedig nagyon eredeti; annyira szürreális, olyan mélyen elgondolkodtatóak a párbeszédek, hogy simán mondható művészfilmnek is. A kocka azonban mindezeknek a leegyszerűsítő hollywoodi műfajsablonoknak messze felette áll. Remek karaktereket mozgat, és velük együtt egy érzelmi hullámvasútra hívja a nézőt. Simán előfordulhat, hogy egy szereplő, akit az egyik pillanatban még kedveltél, a másikban már szívből gyűlölsz, és fordítva. De kivétel nélkül, mindenkinek az életéért véresre rághatod a körmödet. Ha éppen filozofikus hangulatban vagy, akkor pedig rengeteg mindenen el lehet gondolkodni az élet értelmétől kezdve, egészen a körülötted lévők hozzáállásán át, az aranypisztolyos férfi főgonoszáig Scaramangáig.

Nagyon sok rétege van ennek a filmnek, hogy igazából nem filmnapló bejegyzést, hanem egy komolyabb, mélyebb elemzést érdemelne, de ahhoz még meg kéne néznem párszor. Az mindenesetre biztos, hogy ilyen különleges mozit, még nem sokat láttam életemben.

Csodálkozom, hogy ez a mozi nem sokkal ismertebb, ugyanis Alain Delon egyik legjobb filmjéről van szó, amin elég nehéz lenne fogást találni.

Bátran épít az akkor még viszonylag kezdő és nagyon fiatal sztárjaira; Delon megtalálta a hozzá leginkább illő szerepet a vagány, de végtelenül önző szépfiú szerepében, akinek rengeteg rossz tulajdonsága nem hogy taszítaná a nézőt, hanem ezeknek köszönhetően még vonzóbbá is válik számára. Jane Fondát pedig imádom: ebben a filmben sem pusztán végtelenül szexis, hanem elképesztően bájos is. Komikai vénáját ezúttal nincs lehetősége megcsillogtatni, viszont a forgatókönyvnek köszönhetően szépen kibontakozhat intrikus szerepkörben. Nagyon érdekes eleme a történetnek, hogy a végén az "nyeri" meg az aljas játszmákat, akit mindenki hülyének nézett, mégis könnyedén sikerült túljárni az eszükön. A fordulatos sztori mellett a párbeszédek is nagyszerűek, különösen Delon pimasz megjegyzései.

Nagyon erős noir elemeket fedezhetünk fel a filmben a fekete fehér fényképezéstől kezdve, a rejtélyeken keresztül, egészen a végzet asszonyain át. René Clement-tel nem ez volt az első közös munkája Delonnak, de ezután feltétlenül meg fogom nézni a Ragyogó napfényt is.

Igazából csak egy kis jó kis B filmes szórakozást vártam ettől a mozitól, amit nem kaptam meg. A stáblistánál lett egyértelmű, hogy ez tulajdonképpen egy tévéfilm. Gondoltam egye fene, tévéhorrort talán még nem is láttam, pláne nem a '80-as évek legelejéről.

Hogy a televízió számára készült a film, ez bizonyos áldozatokkal járt: nem láthatunk például vért a játékidő során (csak az elején, meg a végén egy picit). Viszont jóval igényesebben készítették el a forgatókönyvet egy átlag B kategóriás horrornál, kifejezetten Stephen King regényeire emlékeztettek a történések. Másrészt épp ez a film legnagyobb hátránya is, hogy teljesen feleslegesen túlírt, néhol vontatott, sőt kifejezetten unalmas. Egy olyan filmet, ami egy gyilkos madárijesztőről szól, felesleges ennyire kidolgozni. Mint tévéfilm (pláne ilyen régi) nem rossz a Dark Night of the Scarecrow viszont ma már sem megijedni, sem félni nem lehet tőle.

Állítólag ez a film teremtette meg a horror zsánerén belül a madárijesztős horrorok alműfaját. Nem hangzik valami jól...

A bemutatása után nem sokkal én már kíváncsi voltam erre a filmre, mert ígéretesnek tűnt a téma. Észre se vettem, és már a harmadik rész megy a mozikban, úgyhogy ma este Halloween előtti éjjel, tök egyedül, egy fülessel felszerelkezve nekivágtam a filmnek.

Nem tehettem meg, hogy nem nézem meg, de bár ne tettem volna. Borzasztóan gyenge ez a film. A színészek hihetetlenül pocsékul játszanak, bár ezen nyilván a borzalmas szinkron sem segített. És mivel csak két szereplője van a filmnek, és az ő reakciójuk van leginkább előtérben, így ez igencsak nagy hibának számít. Ráadásul semmi dolguk sincs, a faszi káromkodik, a nő meg hisztizik, és ennyiben merül ki a szerepük. A drámainak szánt jelenetek éppen ezért gyengék, az ijesztgetések pedig szintén. Én nagyon akartam félni, de a legtöbbször csak egy-egy kacajra futotta ettől az agyondicsért szarkupactól. Amúgy undorító, hogy ez a film sikeres lett, hogy 100 millió dollárt kerestek egy ennyire igénytelen, hatástalan mozival. Semmi új ötlet nincs a sztoriban, teljesen sablonos az egész, a kézikamera pedig jó ürügy arra, hogy se forgatókönyvet, se háttérsztorit, se semmit se kelljen megírni. Mindemellett az egész teljesen önismétlő. A vége már majdnem hatásos lett, de az eddig látottak miatt mégsem lehetett az.

Egy dolog viszont tényleg különös. Egyszer sem tekertem bele a filmbe, a játékidő viszont mégis nagyon hamar elrepült, ami egy ennyire rossz film esetében példátlan.

"Ezt meg add a kanáriknak, ha nem sértődnek meg!"

Nem a Nincs kettő négy nélkül a páros legjobb filmje, mert az a Kincs, ami nincs. Nem is ennek van a legjobb zenéje, hanem a Bűnvadászoknak. Nem ebben van a legtöbb bunyó, hanem az És megint dühbe jövünk-nek. Nem is ennek van a legjobb sztorija, hanem a Nyomás utáná-nak. Viszont kétség sem férhet hozzá, hogy a legviccesebb, leghumorosabb filmjük a Nincs kettő négy nélkül.

A poénok forrását leginkább az adja, hogy Spencer-Hill végre reflektálnak a saját primitívségükre, ráadásul mindjárt kétszeresen. A Nyomás utáná-ban nem igazán tudtak élni azzal a lehetőséggel, hogy a tahók beszabadulnak egy előkelő világba, ezúttal viszont a legtöbb poén erre épül, és ez rendkívül szórakoztatóvá teszi a filmet. És mivel híres párosunk duplaszerepben látható, így eljátszhatják a finnyás, elkényeztetett uraságokat is, ami aztán tényleg fergeteges. Nem csak azért, mert végre nem tök ugyanazokat  a karaktereket hozzák, hanem mert gyakorlatilag minden megszólalásukon, minden sóhajukon, mozdulataikon lehet jóízűen röhögni, annyira szokatlan tőlük ez a szerep. Ha pedig ennyit tudsz röhögni egy filmen, akkor hajlamos vagy elfeledkezni az egyéb hiányosságaikról, mint amilyen a valamirevaló történet, és hogy nagyjából megint ugyanazokat a bunyós sablonokat láthatjuk, már ki tudja hanyadszorra. Viszont az is nagyon értékelendő, hogy talán ez a legkevésbé gyermeteg a páros összes produktuma közül.

Azért szemmel láthatóan a Bud is, Terence is már kicsit kezdett ekkor kiöregedni a rájuk ragadt szerepsablonokból, de elég jó filmet toltak alájuk, így ez is simán a legjobb filmjeik táborát erősíti.

Engem ismét jól átbasztak. Azt írták, hogy ez a legjobb angol horrorfilm. Ezért akartam megnézni ezt a mozit, plán így, hogy lassan Halloween lesz.

Na most, ez egyáltalán nem horrorfilm, az égvilágon semmi köze sincs a műfajhoz. Ha csak nem annyi, hogy szerepel benne Christopher Lee, de akkor ennyi erővel Az aranypisztolyos férfi, a Gyűrűk Ura trilógia, vagy az új Star Wars filmek is lehetnének horrorok. Szóval ez úgy mindent összevetve egy krimi zenei betétekkel. Musicalnek épp nem nevezném, de kétségtelenül nagy szerepe van a zenének, ami egyébként egész jó. A sztoriban egy kőkonzervatív, vallásos angol rendőr kerül szembe egy elszigetelten élő, pogány kultúrával. Általában nehéz egy ilyen főszereplővel azonosulni, de ez esetben teljesen az ő nézőpontjából, fokozatosan bontakozik ki előttünk a sziget "kultúrája". A forgatókönyvíró az a Anthony Shaffer volt, akinek a nem olyan rég kitárgyalt A mesterdetektívet is köszönhetjük, és aki annak az Peter Shaffernek a testvére, aki az Equus-t írta, ami szintén egyfajta pogány hitről szól. Úgy látszik a testvérpárt nagyon érdekelte a téma, bár szerintem az Equus egyértelműen egy jobban sikerült film. Azonban erre se nagyon panaszkodhatok, mert azon kívül, hogy abszolút nem ezt vártam, azért egy jól sikerült filmecske. A sziget tényleg érdekes, a forgatókönyv természetesen kiváló, mind a párbeszédeket, mind az alapos felépítését tekintve. A rendezésnek sikerül fenntartani a figyelmünket, a színészek jól alakítanak, a zenei aláfestés is ütős, a történet végén pedig van egy nagyon szépen elhelyezett, valóban meglepő csavar.

Ez az 1965-ös Louis De Funes és egy másik akkoriban híres színész Bourvil főszereplésével készült film eredetileg nem került volna bele a Funes válogatásomba, de a szokatlanul magas, 7.5 pontos imdb osztályzat miatt mégis megnéztem.

Most, közvetlenül a megtekintés után, nem igazán értem, hogy mire ez a kivételezés. A többi Funes filmet, mindet olyan 6 pont környékén értékelték, ez pedig egyáltalán nem jobb annyival a többinél. Sőt, szerintem nem is tartozik az eddig látottak közül a legjobbak közé: a Fantomas, a Fantomas visszatér, a Horgász a pácban, vagy az első csendőrös film is simán felülmúlja humor tekintetében, és mivel vígjátékokról beszélünk, ez a legfontosabb szempont. Ennek ellenére természetesen nem beszélünk egyáltalán rossz moziról, remek poénok is találhatók benne, többször is hangosan nevettem, például a Funes vs kőszobor viccen, vagy amikor Funes elmagyarázza az olasz autószerelőnek, hogy mit szeretne. De ugyanúgy emlékezetes a testépítős zuhanyzás, és a borotválkozás is. Bourvil nem annyira vicces, mint Funes, viszont kétségtelenül remek a kicsit buta, kicsit csúnya, de abszolút szerethető férfi szerepében. Funes természetesen most is elemében van, bár kicsit visszafogottabb, mint az eddigi filmekben. Magyar hangja most is a zseniális Haumann Péter, de állítólag létezik Balázs Péteres változat is.

Továbbá a történet nem nélkülözi a szép tájakat, láthatunk gyönyörű nőket is, és ezeke a régi autócsodák sem éppen utolsók. Az ügyefogyottnak a sztorija is nagyjából rendben van, leszámítva a kissé szétesős befejezést. Simán végig lehet nézni, lesznek benne nagyon szórakoztató részek is, de azért nem fogunk meghalni a röhögéstől.

"Egy pillanat. Ki is vagyok itt?"

A mostohaapa egy nagyon egyszerű, jól megcsinált kis filmecske a '80-as évekből.

Az alapszitu szerintem ötletes, nekem hálistennek sosem volt mostohaapám, de könnyedén bele tudtam képzelni magamat a szituációba, hogy egyszer csak felbukkan a családodban egy vadidegen férfi, akiről semmit sem tudsz, és elkezd az apádként viselkedni. A film legelején látható döbbenetesen meglepő jelenet miatt az egész játékidőben érezhető a suspense hatása, egyfajta fojtott feszültség, amitől kellően baljóslatúvá válik a tipikus amerikai kisváros. A Terry O' Quinn alakította mostohaapa pedig kellően kiszámíthatatlan, és kiválóan adja a szerepét. Mellette a többiek eléggé elhalványulnak. A film vége pedig thillerből átalakul egy izgalmas, húsba vágó horrorélménnyé, hogy mindenki elégedetten távozhasson a moziból.

Azonban A mostohaapa nem véletlenül nem vált klasszikussá, hanem megmaradt egy mívesen elkészített B filmnél. Minden erényét lehetne még jócskán fokozni, de azért így is teljesen jó egy esti szórakozáshoz.

Most tök elkerülhetetlen az összehasonlítás a korábban tárgyalt Kezdet kezdetével, mert azt is nemrég láttam. Ez a kaland egy kevésbé erős alapanyagból készült, a cselekménye viszont filmként jobban működik.

Roger Corman és stúdiója az AIP nem túl sok nézhetőt hagyott az utókor számára, viszont nem volt olyan filmjük sem, ami megbukott volna. Igényesebb próbálkozásaik közé tartozik az Edgar Allen Poe sorozat Vincent Price főszereplésével. Ennek pedig vitathatatlan csúcsteljesítménye A vörös halál álarca.

Poe a kedvenc íróim közé tartozik, de az ő munkáit több okból sem igazán lehet megfilmesíteni. A novellák rövidsége, a nyelvezet, és a főhős gondolatainak átadása filmen a legkevésbé sem működik. Ebben a filmben tulajdonképpen két elbeszélést is feldolgoznak, mellékszálként ugyanis a Bice-béka cselekménye is megjelenik. A főszálat pedig némi fiatalok szerelmével és kálváriájával dobták fel. Vincent Price rendkívül karizmatikusan alakítja a végtelenül gonosz Prospero herceget, a többiek mellette már igazán említésre sem méltóak. A filmnek az eredeti történethez méltóan nagyon szürreális, nagyon egyedi látványvilága van, ami a végső haláltáncban csúcsosodik ki.

Emiatt érdemes megnézni A vörös halál álarcát, de azért a film mai szemmel nézve egyáltalán nem félelmetes, sőt helyenként kifejezetten vontatottnak is hat. Arról nem is beszélve, hogy ha összevetjük az ebben az időben készült olasz gótikus horrorfilmekkel, akkor bizony hatását és szórakoztató értékét tekintve messze alulmarad még ez a film is. Hiába ott volt egy olyan zseni, mint Mario Bava.

Mindig szerettem az ókori témájú filmeket különösen, ha a Római Birodalomhoz is közük volt, az Agora pedig több különlegességet is tartogatott, úgyhogy muszáj volt megnéznem. Először is, ez egy európai alkotás, ami simán felveszi a versenyt látvány tekintetében az amerikai szuperprodukciókkal, ez pedig manapság viszonylag ritka.

A másik dolog, hogy nem a kockahasú Brad Pitt, vagy az izmos Russel Crowe a főszereplő, hanem egy nő. Még meglepőbb, hogy nem harcosnő, ráadásul még teljesen aszexuális is, így már igen messzire kerültünk az eredeti amcsi recepttől. A készítők ezt megfejelik még a keresztények ábrázolásával, akik a bevált gyakorlattól eltérően nem jóságos üldözöttek, hanem egy koszos, büdös, visszataszító, vérengző, fanatikus és buta csürhe. Igazából sokban vonható párhuzam köztük, és az utóbbi időben elterjedt neoprotestáns szekták között, akik szellemiségükben még rá is játszanak erre. A történetnek ez a szála sok buta vallási fanatikusnak szúrhatja a szemét, pedig a rendező külön gesztusokat tesz ennek ellensúlyozására: a pogányokat, meg a zsidókat hasonlóan kegyetlennek ábrázolja, a különbség csak annyi, hogy ők vesztésre voltak ítélve. A másik fontos dolog, amit nem vesznek észre, hogy az Agora egy pillanatig sem kritizálja a kereszténységet, mint vallást, hitet, vagy eszményt, pusztán a vallási fanatizmus tébolyát kritizálja, ironikusan szembeállítva a keresztény tanításokat a követők barbár cselekedeteivel. Persze, mit sem érdeklik ezek az apróságok napjaink vallási fanatikus őrültjeit.

Sajnos nagyjából ennyiben ki is merülnek a film erényei. A fényképezés csodálatos, a látványvilág nagyon szép, abszolút hitelesnek tűnik az ókori Alexandria képe. Ellenben a Földet kívülről mutató felvételek feleslegesek és hatásvadászok. A színészek sajnos teljesen közepesen alakítanak, senkit sem tudnék nagyon pozitívan, vagy nagyon negatívan kiemelni. Van ugyan a filmben néhány nagyon hatásos jelenet (a könyvtár ostroma például), de összességében kissé unalmas a sztori. Az egyik szálon a főhősnő olyan dolgokra jön rá nagy nehezen, amiket mi már legkésőbb gimnázium óta tudunk, a másik szálon meg a keresztények véres szájú fanatizmusát kell hallgatnunk. Egyik sem túl szívderítő, vagy érdekes. Olyan, mintha csak azért lenne több, mint két órás a film, mert egy ilyen nagyszabásúnak szánt történelmi tabló nem lehetne rövidebb ennél.

"- Ez ki?

- Tényleg ez ki?"

Ebben az évben nagyon úgy tűnik, hogy finoman szólva, nem készültek túl jó blockbusterek. Egyedül az X-Men: Elsők volt kifejezetten színvonalas, ezen kívül itt van a korábban tárgyalt Karib tenger 4, vagy a Halálos iramban 5, vagy az Amerika kapitány, amik legnagyobb jóindulatommal is csak közepesek. Aztán olyan mocsokságnak is ki voltunk téve, amit a Zöld Lámpás jelentett. Szerencsére a Thor nem ennyire rossz, de azért megközelíti.

Gyakorlatilag egy C kategóriás sztoriról beszélünk, amit irdatlan költségvetéssel támogattak meg, és olyan színészekkel, akiknek semmi keresnivalójuk sincs egy ennyire gyenge filmben, mert az alkotás fényét nem tudják emelni, a saját renoméjuknak viszont annál többet árt. Anthony Hopkins-t tátott szájjal figyeltem, na nem az alakítása miatt, hanem, hogy hogyan kerülhetett ide? Natalie Portman csak simán aranyos, több itt nem telik tőle. Stellan Skarsgardon legalább annyira meglepődtem, mint Hopkinson. A főhőst alakító Chris Hemsworth pedig nem több egy izmos szépfiúnál, ráadásul a forgatókönyv is jól kicseszett vele (illetve velünk). A történet elején egy bunkó, öntelt fasz, akivel nem lehet azonosulni, a film közepétől pedig hirtelen egy túlságosan is jóságos, már-már krisztusi szerepet próbálnak ráerőltetni, miközben ő még mindig a nagy harcos is egyben. Hát ezzel nagyobb színészek is elvéreznének, Chris fiúnak pedig a leghalványabb esélye sem volt. Az egyetlen érdekes karakter a történetben Loki, de nem elég markáns főgonosznak ő sem, illetve az őt alakító Tom Hiddleston sem igazán jó. A rendező, Kenneth Branagh itt érezhetően próbált nagyon halványan valami olyasmit összehozni, amihez tényleg ért, egy shakespeare-i királydráma szerűséget, de látványosan nem jött össze neki. Ha pedig már a látványnál tartunk: alig van akció a filmben, úgyhogy aki erre számít, az csalódni fog. A helyszínből szám szerint kettő van, Új Mexikó kietlen sivatagja, illet Thorék szemfájdítóan giccses világa. Szerintetek ezt a hidat komolyan gondolhatták? Majdnem kiégett a szemem, miközben néztem, annyira undorítóan nézett ki.

Egyébként a humor se működik a filmben. Én meg azon gondolkodom, hogy vajon a régi blockbusterek voltak sokkal jobbak, vagy ezeket csakis és kizárólag 13-14 évesen lehet élvezni?

Mivel a film jó hosszú, én igyekszem rövid lenni. A negyedik rész nem egy olyan érdektelenül unalmas vacak, mint amilyen az előző rész volt, de jónak még így sem nevezhetném egyáltalán.

Johnny Depp negyedszerre már egyáltalán nem vicces Jack Sparrow szerepében, bár a forgatókönyvnek se nagyon futotta poénokra, mindegyik kivétel nélkül erőltetett és gyerekes. Jack Sparrow mint karakter a játékidő jórészében teljesen logikátlanul viselkedik, minden értelmet nélkülözően, öncélúan vált 10 percenként szövetségest, mintha muszáj lenne neki. Penelope Cruz nem volt rossz választás, de kettejük között egyáltalán nem működik a romantikus szál, a film befejezésében, pedig miért nem fut bele ő is a csónakba? Aki tudja, legyen szíves, válaszolja meg. Feketeszakáll egy jó karakter lehetett volna, de a szerepe is elég gyenge, másrészt Ian McShane-nél igazán választhattak volna jobb, karizmatikusabb színészt is. Persze velük sem lenne feltétlenül olyan nagy baj, az igazi gond a rém gyenge, iszonyúan fantáziátlan forgatókönyvvel van. Sajnos az akciójelenetek sem jók egyáltalán, a CGI sem nyűgözött le igazán. Egyetlen igazán jó jelenete volt a filmnek, ami hangulatilag és látványát tekintve is tökéletesre sikerült: amikor a szirének énekelnek a kalózoknak, majd megtámadják őket. Emiatt a jelenet miatt már érdemes volt elkészülnie a filmnek. És ha már szirének, itt kell megemlítenem, hogy a papot alakító Sam Claflin elképesztően jelentéktelen, a hozzá kapcsolódó szál pedig sablonos és nyálas, ráadásul tök felesleges is.

Arra volt jó a Karib tenger kalózai legújabb része, hogy rádöbbenjünk, mennyire nem számított eddig se Orlando Bloom és Keira Knightley jelenléte a film élvezhetőségének fényében.

George Clooney 2002-ben mutatkozott be rendezőként ezzel a filmmel, ami valami hihetetlen jól sikerült. Clooney-t nagyon kedvelem színészként, de rendezőként is egy remek témához nyúlt. Egy rakás undorító (többek között Magyarországon is sugárzott) tévéműsor visszataszítóan cinikus kiagyalójáról készített egy fantasztikus filmet, amiben nem csak a médiakritikus vonal működik elsőrangúan, hanem a kémfilmes jelenetek is. Ezt a két egymástól igen eltérő műfajt pedig egy igazi féreg, Chuck Berris kapcsolja össze nekünk, aki mindkét undorító szakmának bizonyos szempontból a legalját jelenti