"A társalgóban voltam, amikor hallottam, hogy fuldokoltál. Elfogyasztottam a teám és a sütim, és azonnal iderohantam."

Ha már ennyire nagyon belejöttem Woody Allen legújabb filmjeinek világába, akkor ideje volt bepótolnom a nagyon sokat kritizált Fülest is. Mivel éppen egy könnyed, humoros filmecskére vágytam, így tökéletes választásnak tűnt.

És az is lett. Nem röhögtem halálra magamat, de azért nagyon jó poénokkal volt tele az egész játékidő. A cselekmény maga kellően fordulatos volt, a másfél óra alatt egy pillanatra sem ült le. A három főszereplő egyaránt élvezeteset alakított, Scarlett Johansson bájosan furcsa volt lökött újságírópalántaként, Hugh Jackman pedig szintén ideális gyanúba keveredett, kifinomult angol úriemberként. Woody Allen szintén játszik a Fülesben, és természetesen ezúttal is saját magának írta a legnagyobb beszólásokat, de jól megszokott figurája nem kerül mégsem tolakodóan az előtérbe. Bár az nagyon átjön a filmből, hogy Woody jobban ért a vígjátékhoz, mint a krimihez, ugyanis igazi meglepetésnek, vagy ne adj isten feszültségnek a nyomát se találhatjuk, mégis nagyon kellemesen eltelik ez a 93 perc. Woodynak még mindig rengeteg jó ötlet van a tarsolyában. A zenei aláfestés is tökéletes, Strauss, Csajkovszkij komolyzenéi mindig a lehető legjobbkor szólalnak meg, vagy éppen hallgatnak el.

A magyar szinkron viszont pocsékra sikerült a Füles esetében, jelentősen csökkenti a film élvezeti értékét. Woody Allen hangjának Szombathy Gyulát választották, aki remek komikus és kiváló színész, de alkatilag nem passzol egyáltalán Woodyhoz. A hangja szinte leesett a filmről, annyira nem illett oda. Scarlett Johansson pedig Haumann Petra lett, aki egy kicsit túljátszotta a karaktert, ezáltal jóval idegesítőbb lett, mint az eredetiben. Hugh Jackman sem járt jobban, aki egy nagyon simulékony, enyhén buzis magyarítást kapott, ami abszolút nem illik hozzá, mint színészhez. Egy szó, mint száz, ezt a filmet mindenképpen eredeti nyelven érdemes megnézni.

A Füles nagy valószínűséggel a Match Point utáni felfokozott várakozások miatt kapott rossz kritikákat annak idején, mert elvártak volna tőle valamilyen komolyabb mondanivalót, és nem kapták meg. Így pár évvel később mind színvonalában, mind poénok tekintetében a Füles tökéletesen beleillik Woody Allen életművébe. Egy pillanatra sem próbál többnek látszódni egy szórakoztató krimikomédiánál, úgyhogy kár lenne tőle mást várni.

Ezen a magyar címfordításon is jókat lehet derülni, ugyanis teljes inkompetenciáról árulkodik. Nagyon nehéz lett volna a The Cell ne úgy lefordítani, hogy A cella, de ezúttal sikerült. Azt, hogy mellesleg semmi köze sincs magához a mozihoz az már egy külön sztori.

Nem lesz ez a kedvenc filmem, mert annyira beteg és nyomasztó, amelyhez foghatót még keveset láttam. Ezt a filmet elsősorban a különlegessége, mégpedig a különösen elborult látványvilága miatt érdemes megnézni, mert tuti, hogy ilyet sehol máshol nem láthatsz, annyira szürreálisan egyedi az egész. Maga a sztori sem úgy alakul persze, ahogy várnánk. A főszerepben Jennifer Lopez nekem teljesen oké volt, jó hogy megmutatták a szexis oldalát is, nem próbáltak belőle egy kemény hősnőt faragni. Persze, azért érződik rajta, hogy nem színésznő, de nem teszi tönkre a filmet. Vince Vaughn-t viszont abszolút nem tudtam komolyan venni FBI ügynökként, túl sok humoros szerepben láttam, amikben azóta szerepelt. Viszont jópofa, hogy Novák Peti a karakter neve. A sorozatgyilkost Vincent D'Onofrio játssza, aki messze kimagaslik a két másik színészhez képest.

A történet érdekes vonulata, hogy megpróbál együttérzést kelteni bennünk az elképesztően beteg sorozatgyilkos után, de az esetemben ez kevésbé működött. Ezt a mozit nagyon nem ajánlom gyenge idegzetűeknek, mert annyira nyomasztóan durva, amilyet csak ritkán láthat bárki is. Viszont akik hozzám hasonlóan szeretik az érdekességeket, azok ne habozzanak!

Öt vagy hat évvel ezelőtt már láttam egyszer ezt a filmet, emlékeztem belőle bizonyos dolgokra, de annyira nagyon nem fogott meg, hogy újra megnézzem. Ma viszont úgy éreztem eljött az ideje.

Edward Nortonra természetesen emlékeztem, hogy mennyire jól alakít, pedig ez volt a legeslegelső filmje, mégis lazán lejátssza a vászonról az akkoriban szupersztárnak számító Richard Gere-t. Na ő viszont kifejezetten irritáló jelenség az őszes sármjával, meg a kisállatra emlékeztető fejével. Nem mondom, tökéletesen hozza amit kell, Nortonnak alapból sokkal látványosabb a szerepe. Ami még igazán említést érdemel az a forgatókönyv felépítése, ugyanis rendkívül fordulatos, de nem a megszokott hollywoodi értelemben. Az elején a szokásos sablonok mentén próbálja terelgetni a témát, mintha lenne valami nagy összeesküvés a háttérben, ingatlanügyletekkel, titokzatos eltűnt személyekkel, meg a többi hasonlóval. Aztán mindezen csavar egy nagyot, utána kifejezetten izgalmassá válik a már oly sokszor látott tárgyalás, de a végén még ezt is képesek megfejelni egy csavarral. Más kérdés, hogy a játékidő lehetett volna egy picit rövidebb, úgy talán még feszültebb lett volna az összkép.

Valamire viszont nem emlékeztem: a film zenéje átkozottul jó, nagy rendezői hiba, hogy ilyen ritkán csendül fel. Ti mindenesetre hallgassátok meg!

Nem akartam megnézni ezt a filmet. Így látatlanban valahogy olyan gagyinak tűnt ez a magyar alcím, azt hittem, valami western sci fivel van dolgom. A másik dolog meg, hogy Qui Gon Jinn és James Bond, mint westernhősök? Ugyan már. Erre csak rátett az a tény, hogy a kereskedelmi tévék a bemutató után elég hamar a műsorukra tűzték. Hogy mégis megnéztem, az leginkább az egykori A hét mesterlövésze rádióműsornak köszönhető.

A történet legelején in medias res egy hihetetlenül kemény, nagyon brutális hajsza kellős közepén találhatjuk magunkat. A színészeknek köszönhetően ráadásul teljesen össze is zavarodunk, hisz egyértelműen az üldözött Pierce Brosnan-nel érzünk együtt, de Liam Neesonból meg nem nézzük ki, hogy ne lenne jó oka lemészárolni ezt az embert. Egy flashback jelenet végül mindent megmagyaráz, de én ezt érzem az amúgy kiváló alkotás leggyengébb pontjának: jobb lett volna, ha homályban marad Neeson motivációja, de ha már muszáj volt akkor kitalálhattak volna a látottaknál eredetibbet is, vagy legalább aprólékosabbn kidolgozták volna.

A filmnek az egész játékidő alatt sikerül fenntartani a feszültséget, rendkívül izgalmas képsorokat, és ötletes meneküléseket láthatunk, amelyek néhol már erősen súrolják a valószerűség határát, de még így is lenyűgözőek. A forgatókönyv keménységét nehéz lenne érzékeltetnem spoilerek nélkül, legyen elég annyi, hogy nem éppen egy hollywoodi tucatsablonnal van dolgunk, itt bárki könnyen odaveszhet. A színészi játékra visszatérve: egyik főhősből se néztem volna ki alapból, hogy el tudnának játszani ilyen karaktereket (bár Pierce-ből egyszer egy pillanatra előbukkan a James Bond), a végeredményt tekintve mégis tökéletes választásnak bizonyultak. Mellékszerepben megjelenik Michael Wincott, aki a '90-es évek egyik legjobb gonosztevőket alakító karakterszínésze volt olyan filmeknek köszönhetően, mint a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, az 1492, A három testőr, A holló, vagy a Két túsz között. Ezúttal nincs olyan nagy szerepe, de a jelenlétének mindenképpen örültem, és ugyanez igaz Az utolsó mohikánból ismert Wes Studi-ra is parányi szerepében. A történet az ő, és Anjelica Houston megjelenésekor átvált izgalmas thrillerből egy enyhén misztikus felhangú mozivá, amely nem éppen úgy végződik, ahogy várnánk.

Minden várakozásomat felülmúlta tehát a Seraphim Falls. Mondhatnám rá, hogy az utóbbi idők legjobb legjobb westernje, de teljesen más dolgokra helyezi a hangsúlyt, mint egy átlag westernsztori. Nem is a műfaji besorolás az érdekes hanem az, hogy ez egy kiváló film,a mit mindenképpen érdemes megnézni.

A '70-es években jelentek meg az USA-ban az úgynevezett blaxploitation filmek. Nem akarok filmtörténeti esszébe kezdeni, a lényeg, hogy ekkoriban már komoly piacot jelentettek a csak feketéknek készült filmek, és a polgárjogi harcok következtében megjelenhettek a vásznon az első néger hősök. Azonban ez nem tartott túl sokáig, ugyanis később rájöttek, hogy a legkifizetődőbb, sőt a politikailag leginkább korrekt megoldás az, ha egy mozira a feketék, illetve a fehérek egyaránt beülnek, és jól szórakoznak (lásd: Beverly Hills-i zsaru, vagy Halálos fegyver sorozatok). Magyarországra természetesen ezek a filmek egyáltalán nem jutottak el, hisz itt nem túl sok fekete lakott a '70-es években, viszont Amerikában komoly hatásuk volt a későbbi alkotásokra, melyek közül Tarantino Jackie Brown-ját illik ismerni. Viszont most már nekünk, magyaroknak is van MGM csatornánk, így élvezhetjük ezeket a filmecskéket.

Amikor az MGM csatorna beindult, mindenki nagyon örült, hogy mennyi nagyszerű régi klasszikust, és elfeledett kincseket láthat. Aztán jött a fekete leves: a katasztrofális, hallgathatatlan magyar szinkronok. Eddig még egyikbe sem sikerült belefutnom, hát most sikerült. Nehéz szavakat találnom az élményre, mert azzal keveset mondok el, hogy ez egy nagy és szép hagyományokra visszatekintő szakma undorító megcsúfolása. A színészek nem csak nem illenek egy csöppet se az általuk játszott karakterekhez, de egyáltalán hangsúlyozni se tudnak rendesen, a leghalványabb beleélésre se képesek. A szövegek pedig szimplán gyengék, amik értelmetlenné teszik az összképet. Annyira undorítóan rossz ez a szinkron, és annyit ront a film élvezhetőségén, hogy visszasírhatjuk a narrátoros videókazikat. Sokat beszélnek mostanában a szinkronszakma folyamatos hanyatlásáról, de ők valószínűleg nem hallották ezt. Ehhez képest ugyanis még a leggagyibb rtl-es, tv2-s újraszinkron is valóságos mesterműnek tűnik.

És hogy mi maradt meg nekem mindezek után a Fekete Caesar-ból?

A blaxpolitation feelinget nem tudták elvenni. A figurák öltözködése, frizurája és James Brown remek zenéi javítják az összképet. Az egyik számot még Guy Ritchie is felhasználta első klasszikusában A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőben. A főszereplő a később kultfigurává váló Fred Williamson, akit itt még alig lehet megismerni bajusz nélkül. A film maga egyébként A Keresztapa sikere nyomán jött létre, hogy legyen egy fekete gengszterfilm is. Biztos nagy siker volt akkoriban, de ma már igencsak megkopott a fénye. A sztori a szokásos sablon, csak kissé gagyibb kivitelben. Főhősünk egy tökös, becsületes fekete maffiózó, aki szereti az anyukáját, akit átvernek a nagyon gonosz fehérek, illetve akit minden ok nélkül elárul nem különösebben szép barátnője, meg a legjobb barátja. Mindezt epizodikusan úgy, hogy a jelenetek között ne legyen túl sok összefüggés. Az akció szekvenciák pedig csak szimplán gagyik. A fekete öntudat ma már innen nézve elég megmosolyogtató, főleg a nagy párbajnál, ami már-már a paródia határát súrolja; a nagyon gonosz rendőrfőnök sebesült hősünkkel, a veszélyes gengszterfőnökkel suvickoltatja a cipőjét, miközben pisztolyt szegez a fejére. Csak úgy, szimpla szadizmusból, minden józan észnek ellentmondva. Na de hősünket se kell félteni, aki ezután a fekete cipőpasztával bekeni a szétvert, lefegyverzett zsaru arcát, hogy őt is feketévé tegye.

Azonban kétségtelenül található pár remek jelenet is a filmben. Ilyen a főhősünk elleni merénylet, és az azt követő autós üldözés. Vagy a legutolsó jelenet, amelyben végül hozzá hasonló nigger utcagyerekek végeznek bátor fekete hősünkkel, és még az órát is lelopják róla, ezzel zárójelbe téve mindent, amit eddig láttunk. Nem csoda, hisz az író-rendező Larry Cohen maga is fehér volt. Amúgy érdekes módon gengszter és gyilkos hősünkön kívül nem nagyon található egyetlen pozitív fekete sem a filmben: vagy árulók, vagy semmirekellők, vagy bolondok, egyszerűen mindenki alkalmatlan. Szóval egy elég pesszimista film, szerintem ha igazi, tökös és a mai napig szórakoztató blaxploitation-t akartok látni, akkor inkább nézzétek meg az eredeti '71-es Shaftet Richard Roundtree-val.

A Drive egy olyan film, ami egy nagyon cool autós akciófilmnek próbálja magát eladni. Mintha a Halálos iramban 6. része lenne. Az emberek ilyen elvárásokkal beülnek a moziba, és mit látnak? Egy lassú folyású sztorit, amiben alig van párbeszéd, sehol egy hatalmas robbanás, vagy egy valamirevaló golyózápor. Így a Drive sokaknak elhiszem, hogy csalódást okozhat. Én sejtettem, hogy nem erről lesz szó, így nem voltak meg ezek az elvárásaim a mozival kapcsolatban.

Az első jelenet - bár mindenkinek egyértelműen A szállító ugrik be - nagyon szuper. Egyúttal felvillantja a film legfőbb erényét, hogy a készítők mennyire mesterien tudják borzasztóan egyszerű eszközökkel növelni a feszültséget. Ezután viszont nagyon leül a cselekmény, jó ideig nem történik semmi igazán lényeges, egyszerűen csak előkészítik a későbbi történéseket. A forgatókönyv egyébként nem igazán ütős, egyetlen jó dolog benne, hogy gyakran képes kijátszani az elvárásainkat, így nem arra halad tovább a sztori, amerre gondolnánk. Viszont én élveztem ezeket a lassabb jeleneteket is, mert éreztem, hogy úgy egyben van a film, és szívesen elmerültem a rendező által teremtett világban. Ilyen szempontból kicsit a Szárnyas fejvadász jutott eszembe, ott is el lehetett merengeni, szemlélődni a játékidő alatt. Másrészt meg feszültség, vagy az akciójelenetek, és az ezekben váratlanul feltörő brutalitás éppen emiatt sokkal erőteljesebbé válik, mintha minden 10. percben előfordulna valami adrenalin bomba. A mozi stílusát tekintve külsőségekben a '80-as évek világára hajaz, lásd a figurák öltözködését, vagy a soundtrack-et, míg a cselekményvezetés inkább a '60-as évekbeli thrillereket idézi. Nekem még eszembe jutott Melville A szamurája is, de azért az már tényleg művészi szintre emelkedett, amitől azért a Drive még messze van. A főszereplő Ryan Gosling hasonlóan hallgatag figura, mint Delon Costello-ja. Színészi alakítását tekintve nem sok dolga volt, mégis igazán helyén van a figura.

Ha ezek után még mindig vonzónak találod, a Drive-ot, akkor nézd meg! Ha nem, akkor inkább messziről kerüld el. Én nem sajnáltam rászánni másfél órát, de erős túlzásnak érzem, aki azt mondja rá, hogy ez az év filmje.

Új Woody Allen film, ráadásul tele jó színészekkel. Az ilyesmit nekem kötelező jelleggel meg kell tekintenem, úgyhogy a ma esti mozinak ezt választottam.

Nem mondom, hogy megbántam, mert nem beszélhetünk egyértelműen rossz alkotásról, de Woody-nak már nagyon rég elmúlt a fénykora. Ebben a filmben van négy cselekményszál, ebben van olyan, amelyik ízlésesen romantikus, van olyan, ami humoros ugyan, de olyan szánalmasan humoros, van amelyik csak szimplán idegesítő, és olyan is, ami egy kicsit szomorú. Közben a történet nem jut el sehonnan sehová, nem mond semmiről semmit, bár a narrátortól megtudjuk, hogy tulajdonképpen épp ez az alapkoncepció. És ha Woodyról, mint művészfilmesről beszélünk, akkor miért ne csinálhatna egy ilyen filmet, pláne ha ennyi sztár áll a rendelkezésére. Az más kérdés, hogy ezeknek a sztároknak gyakorlatilag semmit sem kell nyújtaniuk súlytalan szerepeikben. Mégis a sok hátrány ellenére egy nézhető filmmel van dolgunk, ami még csak unalmassá sem válik, hanem végig leköti a néző figyelmét.

A filmhez készült magyar szinkronról is szólok pár szót. Anthony Hopkins állandó, és kiváló magyar megszólaltatója Sinkó László visszavonult ettől a szakmától, így megpróbálják mostanában mással helyettesíteni. Ezúttal Reviczky Gáborra esett a választás. Ez azért érdekes, mert ő valaha tényleg az egyik legjobb és legsokoldalúbb magyar szinkronszínész volt, aki teljesen különböző szerepeket szólaltatott meg elképesztően magas színvonalon. Mára végtelenül modorossá vált, rosszabb esetekben pedig unottá, még rosszabb esetekben pedig kifejezetten affektálós, nyávogós hangszínnel teszi tönkre egyébként remek filmek magyar változatait. Ráadásul kicsit túlfoglalkoztatott is. Jelenleg ő az állandó magyar hangja Robert De Nironak, Jack Nicholsonnak, Morgan Freemannek, Clint Eastwoodnak, Arnold Schwarzeneggernek, Tommy Lee Jonesnak, Anthony Hopkinsnak és Végvári halála óta Al Pacinonak is. Enyhén sok, nem? Sőt, ezután felmerülhet a kérdés is, hogy kinek nem? Eljutottunk odáig, hogy Reviczky jelenléte kifejezetten ront az alkotás színvonalán. Ebben a filmben viszont nagy meglepetésként Reviczky kifejezetten lágy és kellemes Anthony Hopkinsként, bár azért azt se felejtsük el, hogy Sinkó még így is ezerszer jobban illett hozzá. A szinkron másik érdekessége, hogy Antonio Banderas állandó megszólaltatója Selmeczi Roland tragikus körülmények között elhunyt pár évvel ezelőtt. Őt most Varga Gábor helyettesíti, és így még fájóbbá válik Selmeczi hiánya: nélküle Banderas csak egy üres, jellegtelen szépfiú.

Bruce Willis egy kudarcba fulladt akció után már igencsak lestrapált, a feleségével meg a lányával sem épp a legjobb a viszonya, de aztán beindulnak az események. Ismerős? Nem, nem Az utolsó cserkészről írok, de nem is a Die Hard valamelyik részéről.

Ennek a filmnek nem tartozik az erényei közé az eredetiség, úgy nagyjából a meglepetés is teljesen hiányzik. Ez viszont csak a váz, nézzük meg mivel sikerült feltölteni. A feszültség például teljesen rendben van, tényleg végig lehet izgulni a játékidőt, aminek köszönhetően a két órás hossz sem tűnik túl soknak. Bruce Willisnek persze jól áll ez a szerep (hogyne állna jól, hisz a sajátja), a pszichopata gyereket alakító Ben Fosternek szintén. A kisgyerek sem végtelenül idegesítő, a többi szereplő viszont teljesen feledhető. A kissráccal kapcsolatban egyébként kialakul a sztoriban a nagyon tipikus Die Hard szituáció, amelyben ezúttal a kölyök játssza Bruce Willis karakterét, a jó öreg Bruce pedig a tehetetlen fekete rendőr figuráját. Érdekes, ám rendkívül szórakoztató fricska a készítők részéről, már ha szándékos egyáltalán. A befejezés egészen kiemelkedően jól sikerült, kár, hogy utána még le kellett zárni a csúcspont után egy másik cselekményszálat is. A sztori amúgy nem dúskál a humorban, de néhány jó poén azért akad erre-arra.

Lényegében egy nagyon sablonos, de egy estére simán megfelelő, izgalmas szórakozás, Bruce Willis rajongóknak meg persze kihagyhatatlan.

Előbb-utóbb el kellett érkeznünk Chuck Norris munkásságához. Eddig igyekeztem őt elkerülni, leginkább a Walker, a texasi kopóból, meg a Bruce Lee féle Sárkány útjából ismertem. A Delta kommandó még az igényesebb produkciókhoz tartozik a művész úr alakításai közül.

A szokásos bevezető után, amelyben a mi hős Chuck Norrisunk visszarohan az égő, mindjárt felrobbanó helyre a barátjáért, elkezdődik a valós cselekmény. Arab terroristák eltérítenek egy utasszállító repülőgépet, ahol a német stewardessel szegregálják a zsidókat, a nem zsidóktól. A csajt persze gyötri a német bűntudat, a terroristák meg úgy lehetnek vele, hogy ő már úgyis ért az ilyesmihez. A zsidók iránti érzékenységet a filmet gyártó Cannon Group vezetője Menahem Golan szavatolja, aki ezúttal a rendező székbe is beleült. Eltelik már egy óra a filmből, hőseink a Delta kommandósok pedig alig pár percre tűntek még csak fel. Ebben a moziban egyáltalán nincsen főszereplő, bár a végső akciójelenetek kétségtelenül a szupersztár Norrisra lettek hangolva, de ez kevés. Az ő színészi teljesítménye pedig valami elképesztő: rá még Van Damme is duplaköröket ver, mert ő néha legalább ripacskodik, meg látszik, hogy megerőlteti magát. Norrisnál ettől egy fél pillanatig nem kell félni. Egyetlen arccal mászik végig az egész filmen, amiből semmit sem vehetünk ki, mindig a zenéből kell kitaláljuk amúgy sem túl gazdag érzelemvilágát. A zene amúgy nagyon gagyi, nem jutottunk konszenzusra, hogy egy '60-as évekbeli sci fi-re, vagy egy nagyon régi videojátékra emlékeztet-e. Ez leginkább azért meglepő, mert Alan Silvestri írta, aki rengeteg nagyszerű akciómuzsikát komponált a tárgyalt évtizedben. A színészek közt megtalálhatjuk még a kiöregedett, alkeszfejű Lee Marvint is, akinek ez volt az utolsó szerepe, de hattyúdalnak éppen nem nevezném. Akciójeleneteket a 85. percig nemigen láthatunk, ami elég gáz egy akciófilm részéről, de a végén legalább beindulnak. Persze, akkor sem kell semmi nagy, vagy látványos dologra számítani, főleg Chuck Norris száguldozik rakétás motoron. Ezek a jelenetek kiváltképp viccesek az azóta igencsak elterjedt Chuck Norris viccek miatt. Amúgy annyira vészesen nem gagyi a film összességében, hogy igazi felhőtlen szórakozást biztosítson, csak annyira, hogy ma már egyáltalán ne tudjuk komolyan venni egy pillanatig se.

A történet végén a tökös amerikaiak kegyetlenül lemészárolnak rengeteg arabot, amíg azok csak egyetlen embert öltek meg az egész játékidő során. Mindezek után még nagy drámát is kéne éreznünk a halála miatt, ami annyira sablonosra sikerült, mintha csak a nagy klisékönyvből rántották volna elő. Ráadásul a végefőcímre 125 percet kellett várnunk, ami pont 45 perccel több, mint ami egy ilyen filmnél élvezhető lenne.

Ha Delon filmjére A macskákra azt mondtam, hogy noir szerűség, akkor ez már vérbeli film noir. Persze Franciaországban ezt série noir-nak nevezik, de a lényegen nem változtat, hisz pont a franciák voltak azok, akik ebben az időszakban felfedezték a '40-es évekbeli amerikai stílusirányzat nagyszerűségét.

Ez a film meg aztán noirabb a noiroknál. A remekbe szabott fekete-fehér fényképezés, a felejthetetlen képek, az egyedi beállítások önmagukban elvinnék a hátán az egész mozit, de itt ennél jóval többről van szó. A francia készítők ügyesen ötvözték a '40-es évek Amerikájának gengsztereit a saját újhullámukkal, így nem tűnik lenyúlásnak a dolog, hiszen van Az árulónak egyfajta jellegzetesen európai mellékíze, ami megkülönbözteti az átlag hollywoodi munkáktól. A rendező egyébként az a Jean-Pierre Melville volt, akinek leghíresebb alkotása A szamuráj, Alain Delon főszereplésével. Melville különlegessége abban rejlett, hogy fogott egy átlagos, ponyva gengsztersztorit, és annyira igényesen dolgozta fel, hogy az már művészi magasságokba emelkedett. Itt viszont nem Delon, hanem a még nagyon fiatal Belmondo a főszereplő. Ha Cartouche-ként nem lehetett akkoriban 100%-osan hiteles, akkor erre a szerepre nála jobb választás nem is létezhetett. Egészen a film végéig nem tudjuk hányadán állunk vele, ahogy akkoriban még a nézők sem tudhatták mivé növi ki magát. Játszott már újhullámos művészmoziban, de könnyed kalandvígjátékban is, még nem alakult ki róla egy kép az emberekben, mint az elkövetkezendő években. Ő alakítja a címszereplő árulót, és fogalmunk sincs, hogy tényleg egy gerinctelen féregként keveri játszmába a többi gengsztert, illetve a zsarukat, vagy pedig valamilyen célja is van ezzel, és ha igen, mi lehet az? A kihagyásos történetvezetésnek köszönhetően csak a játékidő vége előtt kicsivel derül fény a titkára. A másik főszereplő Serge Regianni igazából csak egy karakteres arc lehet mellette, semmi több. A történet váratlan fordulatokban igencsak bővelkedik, így bár nagyon kimért a tempó, azért érdemes odafigyelni, hogy ne veszítsük el a fonalat.

Melville alkotása, ahhoz képest, hogy nem egy igazán ismert filmről beszélünk, a mai napig hatásos, és nagyon színvonalas. Erről árulkodik a kiemelkedően magas imdb pontozás is, amely kivételesen teljesen jogos. Én se most láttam utoljára ezt a mozit!

Nem kecsegtetett túl sok jóval a film expozíciója, egy nagyon modoros, és teljességgel felesleges történet benyomását keltette. A rendező előző munkái közül, pedig a Szerelmes Shakespeare és a Corelli kapitány mandolinja lehet ismerős, ami szintén nem legjobb ajánlólevél számomra.

Sajnálatos módon ez sem tartozik Louis de Funes legjobb filmjei közé. Nagyon úgy tűnik, hogy túl nagyot merítettem a művész úr munkásságából. Talán a gyengébb forgatókönyv lehet az oka, mert amúgy Funes a saját ultimate karakterét alakítja. Sokkal szemetebb az alatta állókkal, és sokkal nyalizósabb a felette állókal, mint általában. Itt is találhatunk jó pillanatokat, és Funes természetesen nem hazudtolja meg magát. Az "inkognitós" rész igazából csak a sztori legelejét adja, utána kapunk egy krimiszálat, ami egy James Bond szerű autós üldözésben csúcsosodik ki, de összességében egyáltalán nem olyan szórakoztató, mint pl. a Fantomasban. További problémás pont, hogy a klasszikus Pannónia stúdiós filmszinkron, bár természetesen színvonalasnak mondható, Zenthe Ferencet egyszerűen nem tudtam megszokni Funes hangjaként. Összességében szerintem ez a film is simán kihagyható.

Ez az a film, amit már csak és kizárólag a színészi játék miatt érdemes megnézni. Jack Nicholsonról minden egyes alakítása után szokás megjegyezni, hogy mekkora hatalmas színész, de ennek itt most sokkal több jelentősége van, mint általában. Ugyanis még saját magához képest is valami elképesztően zseniális játékot tesz le az asztalra. Megvan benne a rá jellemző szokásos karizma, és természetesen nagyon magas a coolfaktor, de mindemellett Nicholson teljesen kitárulkozik, és megmutatja a lehető legsebezhetőbb arcát. Döbbenetes alakítást nyújt. Az érdekes az, hogy mégis kellő létjogosultságot kap benne a többi kiváló színész is. David Morse szintén emlékezetes, kellőképpen felnő Nicholson mellé, Robin Wrightnak, illetve Anjelica Houstonnak pedig szintén megvan a maguk helye ebben a történetben. A magyar hangok zseniálisak. Jack Nicholson-t sajátos hangszíne és stílusa miatt borzasztóan nehéz szinkronizálni, ami sokszorosan igaz lehet erre a nagyon fajsúlyos alakításra, de Tordy Géza csodálatosan oldotta meg a feladatot. Csodálkozom, hogy nem választják gyakrabban Nicholson magyarításához. David Morse pedig megkapta igazi telitalálatként Hankó Attilát, akivel e film kapcsán szintén csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Ez az elképesztően színvonalas szinkron nagyon sokat hozzátesz a Menekülés az éjszakába teljes értékű élvezetéhez.

A történet közben sok mindenen elgondolkodhatunk. Az alapkoncepció lényege elég hasonló a Ments meg Uram! című filmhez. A "bűnös" iránt próbálnak bennünk részvétet, együttérzést kelteni, ezzel szemben a "bosszúálló" karakter pedig elég negatív színben tűnik fel nekünk. David Morse megbánta a bűnét, szereti a szüleit, dolgozni kezd, és egy helyes lánnyal ismerkedik. Nicholson viszont kurvázik, leszarja a többi gyerekét, iszik mint az állat, úgy egyáltalán teljesen lezüllik. Ez a felszín, amivel a rendező, Sean Penn próbál jó útra terelgetni minket. De ha egy kicsikét eltávolodunk a film nézőpontjától, akkor eléggé szembetűnő, hogy az áldozat, aki mindenét elvesztette az életében, ennek következtében csak egyre lejjebb, és lejjebb süllyed. Eközben az, aki elindította ezt a lavinát az életében, az az ember szerető környezetben élhetne tovább, és van reménye az újrakezdésre. Lehet ez a dilemma is az alkotói szándék része, a végkifejlet ugyanis mindezt tökéletesen feloldja.

A mozi katartikus lezárása annyira ütősre, annyira meghatóra sikerült, ami teljesen mellbe vágja az embert.

Érdemes épp ezért végignézni a filmet, akkor is, ha néha kifejezetten leül a történet, sőt helyenként kifejezetten unalmassá válik a Menekülés az éjszakába. Viszont kifejezetten nagy erénye, hogy úgy éri el a maximális hatást, hogy egy pillanatra sem válik hatásvadásszá.

Ilyen címmel nem igazán volt kedvem egyáltalán nekiülni ennek a Jackie Chan filmnek, pláne hogy nem is tartozik a művész úr ismertebb alkotásai közé.

Aztán az első fél óra annyira jól sikerült, ahogy bemutatták a szereplőket, meg a gengsztermiliőt, amiben a történet játszódik, hogy komolyan elkezdtem reménykedni, hogy végre egy igényes Jackie Chan akcióvígjátékot fogok látni, aminek kivételesen még egy összetett sztorija is van. Aztán megjelent ez a virágárusnővel kapcsolatos szál, amiről azt hittem, hogy csak egy humoros melléktörténetnek szánták, de nem. Ez a félreértésen és gyenge poénokon alapuló irányvonal a legcsekélyebb mértékben sem tudott lekötni, pláne, hogy szokatlanul hosszú, 127 perces a játékidő. Szerencsére a végső harc a kötélgyárban a Chantől megszokott színvonalat képviseli, egyszerűen lélegzetelállítóan ügyes, ötletes, veszélyes és mindent összevetve zseniális.

Kertész Mihály 1938-as klasszikusát természetesen nem először látom. Kiskoromban néztem angolul a TCM (akkor még TNT) csatornán, majd egyszer az atv is leadta fekete-fehérben egy nagyon rossz kópián, felirattal. Annak idején nyilván így mehetett a magyar mozikban. Aztán pár évvel ezelőtt, miután kijött dvd-n végre megnézhettem színesben, ismét feliratosan. A mostani megtekintés apropóját pedig a klasszikus, Pannónia Stódióban készült magyar szinkron adta.

Ha tippelnem kéne, szerintem a '80-as években készülhetett a magyar hang, amely nemcsak a szövegét tekintve nagyszerű (még sosem voltam, ilyen női hölggyel), de minden egyes szerepre fantasztikus színészeket válogattak, akiket még felsorolni is nehéz lenne, úgyhogy csak pár kiragadott példát említenék: Robin - Fülöp Zsigmond, János herceg - Szersén Gyula, Skarlát Will - Szakácsi Sándor, Tuck barát - Csákányi László, Richárd - Bujtor István, Bess - Tolnay Klári. Azt hiszem, finoman szólva is sztárparádéval van dolgunk, olyan színészekkel, akiknek minden megszólalása külön élmény, egy olyan korból, amikor ezen a színvonalon mozgott a magyar szinkronszakma. Készült egyébként egy Duna tv-s verzió is, pár helyen belehallgattam, de nyomába sem érhet az eredetinek.

És milyen maga a film? A legklasszikusabb Robin Hood feldolgozásról beszélünk. A Blood kapitány után Errol Flynn, Olivia deHavilland és Basil Rathbone, kiegészítve a mindig kiváló Claude Rains-el, akit a Casablanca tett igazán híressé. Flynn szerepe ezúttal kicsit sokrétűbb, hisz egy legendát kell alakítania, de tökéletesen megbirkózik a feladattal, csak úgy lubickol ebben a szerepkörben. Olivia deHavilland sokkal szebb és sokkal elbűvölőbb, mint a Blood kapitányban, ugyanígy Basil Rathbone-nak is sikerült jóval ellenszenvesebbé válnia a szemünkben. Claude Rains pedig rendkívül szórakoztató cinikus hercegként.

1938-ban még csak 3 évvel vagyunk túl a színes film feltalálásán, így a Technicolor korszak egyik igen korai alkotásával állunk szemben. Ennek megfelelően a színek elképesztően, már-már bántóan harsányak, a piros annyira piros, hogy ennél pirosabb már nem is lehetne, de ennél zöldebb zöldet sem igen láthattatok még sehol. Mai szemmel természetesen ez zavaró lehet, ahogy igencsak megmosolyogtatóan hat Robinék harisnyái is, vagy a sok színpadias beállítás. Az egyik jelenetben például szemmel láthatóan elferdült Errol Flynn kellék kardja, ami láthatóan senkit sem zavart, a következő snittben már újból szögegyenes. Viszont mindezért kárpótolhat minket a mai napig pergősnek ható cselekmény, amely a Blood kapitánnyal ellentétben nem egy nagyívű történetet mesél el nekünk, hanem a Robin Hood legendák folytán inkább élvezetes epizódokból áll. A párbajok se lesznek kínosak, a humort is megfelelően adagolták nekünk, a díszletek pedig minden teátrálisságuk ellenére tiszteletet parancsolóak. A háttérben szóló zene szintén kellemes.

Ugyan nem ez volt a Robin Hood történet első feldolgozása, (már a némafilmkorszakban az akkori nagy kalandsztár, Douglas Fairbanks is készített egy hihetetlen sikeres mozit) mégis egyértelműen ez a legnagyobb klasszikus, és szerencsére a mai napig tökéletesen élvezhető alkotás.