A Bosszú a jövőből már nem az apokalipszis után játszódik, viszont attól még egy olasz sci-fi akciógagyival van dolgunk, csak ezúttal nem a Mad Max-et, vagy a Menekülés New Yorkból-t másolták, hanem a Terminátort.

Három korábban tárgyalt filmünk közül egyértelműen ez számít a csúcspontnak. A főszereplő Daniel Greene olyan, mintha ötvözték volna David Hasselhoff-ot Patricky Swayze arcélével, és Stallone keménységével. Az egykori testépítőnek kétségtelenül van egyfajta igen másodosztályú karizmája, viszont abszolút hiteltelen a kiborg szerepében. Sokkal inkább hasonlít egy keménykedő tahóra, semmint egy gyilkos gépezetre, Schwarzi hozzá képest egy színészisten, és ez már nagyon nagy szó. A többi szereplő se sokkal jobb, George Eastman-nek úgy látszik kötelező volt minden sci fi jellegű olasz filmben szerepelnie, John Saxon pedig az egyetlen ismerős arc, természetesen ő is a B filmekből. A párbeszédek természetesen gyengék, különösen akkor, amikor a főhős moralizálni próbál az ember-gép létről. Dramaturgiailag is pocsék a film, mindig olyankor váltanak történetszálat, amikor éppen nem kéne.

A készítők elég gátlástalanul loptak más filmekből, nem elég, hogy Daniel Greene-ek a történet elején olyasmi ruhája van, mint a terminátornak, de ráadásul pont teljesen ugyanúgy szereli a kezét, mint osztrák kedvencünk. Természetesen a trükkfelvétel is hasonlóan gyenge. Aztán ott van a Szárnyas fejvadászból Pris karaktere, amit szintén átemeltek, csak ezúttal nem félelmetes, hanem inkább vicces az összkép.

A film végén nagyon beindulnak, az utolsó 20 perc gyakorlatilag tömény kis költségvetésű akció, és mint ilyen teljesen megállja a helyét. Van helikopteres, kamionos, lakókocsis, gyártelepes lövöldözés, brutális halálnemek egymás után, úgyhogy mindenki megkapja azt, amit már egy ilyen keménykedős, kiborgos akciófilmtől. Az aláfestő zene természetesen a jellegzetes '80-as évekbeli szintetizátorzene, ami ezúttal kifejezetten jól sikerült, remek hangulatot kölcsönöz a mozinak. Meglepően lírai jelenetek találhatóak egyébként ezekben az olasz akció sci fi gagyikban. A szintén Sergio Martino rendezte 2019 After Fall of New York-ban a város romjai fölött a magányos, sugárfertőzött trombitás szomorú dallamot játszik, a Halálhozó 3000-ben pedig a kiégett, cinikus Idegen cipeli hátán a megsérült kisfiút a kietlen sivatagon keresztül. Itt Paco a robotember egyedül vándorol, magára hagyva a sivatagban, miközben szól a jellegzetes zene.

Szeretem ezt az olasz gagyi-zsánert, és bár a Bosszú a jövőből egyáltalán nem egy jó film, de viszonylag igényesen sikerült összehozni a többi hasonló filmmel szemben, amikben a készítők szemmel láthatóan lenézték az egyszeri videonézőiket.

Ez már egy vérbeli, olasz Mad Max-klón, csak most nem a benzin, hanem a víz után folyik a hajsza. A lepusztult sivárság miatt ez a film még talán igényesebbnek is tűnhetne a két korábban tárgyalt spagetti apokalipszisnál, ráadásul itt már komolyan törnek össze mindenféle autókat, és mentes a korábban már oly sokszor kiröhögött sci fi ruháktól, illetve díszletektől. A párbeszédek nincsenek ugyan jól megírva, de legalább nem olyan ordítóan értelmetlenek, mint az Új barbárokban, vagy olyan nevetségesek, mint a 2019-ben. A történetre ugyanez igaz: nem tátong a lyukaktól, legalábbis nem annyira, mint a korábbi filmek. Ezek alapján már akár korrekt is lehetne a Halálhozó 3000, de nem az. A színészek nemcsak tehetségtelenek, de elég jellegtelenek is, amivel azért a két előző moziban nem volt probléma. A cselekmény sokkal kevésbé pergős, és ez sajnos az akciójelenetekre szintén igaz, amik gyakran feleslegesen túl lettek nyújtva. Kifejezetten kínos pillanatok is akadnak, amelyek nem szórakoztatóan kínosak, hanem ténylegesen azok. Gondolok itt például arra, amikor a biomechanikus gyerek (akivel a játékidő első felében sikerül elkerülni, mind a giccs, mind a nyálasság banánhéját, úgy hogy közben még idegesítővé sem vált) érzéstelenítésére sört használnak, amitől berúg és elkezd gitározni. Az apokalipszis után. A film befejezése viszont egy óriási, kihagyott lehetőség. Több remek ötletük volt az alkotóknak, így a befejezés még a korábbiakban látottak ellenére is lehetett volna drámai, tragikus, vagy éppen katartikus, ehelyett csak elkapkodott, és suta lett.

Nagyot dobott viszont a film élvezhetőségén, hogy magyar szinkronnal láthattam, ugyanis a Mokép 1990-ben megjelentette videón. Kiváló szinkron készült ehhez a pocsék filmhez, a stáblistát a még nagyon fiatal hangú Bozai József olvassa fel, a főhőst pedig Dörner György magyarítja, aki a filmen szereplő színésszel szemben valóban remekül alakítja a kiábrándult, cinikus fickót. A huligán főgonosz pedig magyarul Kristóf Tibor, akit ennyiszer még egyetlen filmben sem hallhattunk kurvaanyázni, mint itt.

Így tehát, ha valami különös perverzió folytán kedvet éreztek a Halálhozó 3000-hez, akkor csak is, és kizárólag szinkronosan szabad megnézni!

"Nem mondta még neked senki, hogy begipszelt karral szar dolog vezetni?"

Kíváncsi voltam mennyire sikerül az összeszokott párosnak tartani a színvonalat a Kincs, ami nincs után. Szerencsére ez a film is a jobbak közé tartozik Bud és Terence, avagy Spencer és Hill mozijai közül.

A történet eleje rendkívül fordulatos, teljesen kiszámíthatatlan, egyik véletlen követi a másikat, hogy aztán egy egészen abszurd fordulatba torkolljon az egész. A helyszín természetesen most is Miami, mint majdnem az összes filmjükben, de ezúttal több dologgal is megspékelték a szokásos pofozkodós-beszólogatós receptet. Egyrészt egy közepesen szellemes James Bond paródiát láthatunk, ahol kedves hőseink válnak akaratukon kívül titkosügynökké, mindenféle lehetetlen kütyüvel és idióta szupergonosszal körülvéve. Ezzel csak az az egyetlen probléma, hogy a film összességében nem poénosabb egy abban az időben készült átlag Roger Moore-os 007-es kalanddal, így talán nem is lehet teljes joggal paródiának nevezni. Ráadásul messze nem olyan igényesen elkészített a Nyomás utána, mint a híres sorozat epizódjai, ahol a kor legjobb kaszkadőrmutatványait, illetve legmodernebb akciójeleneteit láthatjuk. Ezen kívül kiparodizálják az akkortájt rendkívül népszerű kung fu-s-karatés zsánert, ami természetesen vicces, de azért bármelyik átlag kung fu filmben sokkal több energiát fektettek a küzdőjelenetekre, mint a Bud Spencer filmekbe összesen. Szintén humorforrás lehetne még a két proli hős az elit környezetben, de ezt sajnos nem nagyon használták ki.

Így végeredményben a Nyomás utána nem lett annyira jó, mint a Kincs, ami nincs, de még így is a páros jobb filmjei közé tartozik. Abszolút könnyed szórakozást nyújt, a zene ezúttal is nagyon kellemes, és kivételesen némi kreativitást is felfedezhetünk a szokásos recept mögött.

8 évvel ezelőtt volt az utolsó Kémkölykök film, de utána Rodriguez még alkotott egy Cápasrác és Lávalány kalandjai című förmedvényt, amit akkoriban mindenki a rendező úr pályájának egyértelmű mélypontjának tekintett. Most új film pályázik eme szégyenletes posztra. 

Egy folytatás esetében sosem jelent jót, ha lecserélik az eredeti szereplőgárdát. Ebből igazán sejthettem volna, hogy baj lesz, de arra semmi sem készíthetett fel, ami ezután jött. Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a Kémkölykök 4D hibáit nem tudhatjuk be gyerekfilm mivoltának. Egyrészt egy gyerekfilm is lehet ízléses, nézhető és élvezetes alkotás, másrészt szemmel láthatóan a körülöttem ülő lurkók sem igazán élvezték a mozit: nem nevettek, nem ámuldoztak, hanem ugyanúgy fészkelődtek, mint én. A Kémkölykök 4D ugyanis végtelenül kínos.

Nem, túl eufemisztikusan fogalmaztam. A Kémkölykök 4D annyira rossz, hogy legszívesebben leköptem volna a vásznat. De vigyázat, az én ízlésem sok mindent befogad, nálam kicsit finnyásabbak akár üvöltve okádhatnak a film láttán, annyira szörnyű. A gyerekek idegesítőek, a párbeszédek nyálasak, a tanulság szájbarágós, a trükkök ocsmányak, a színészek förtelmesek (pedig általában Jessica Albát szívesen elnézegetem a vásznon, de most ő is a színészet legalját nyújtotta). A poénok kimerülnek a hányós, fingós, szarós gusztustalanságokon, igazából mosolyogni legfeljebb csak zavarunkban mosolyoghatunk. A 3D-t már régóta egy parasztvakításnak tartom, ez ezúttal is tökéletesen bebizonyosodott, amit még sikerült alulmúlni ezzel a „szagos” rendszerrel; ez utóbbi úgy működik, hogy kapsz egy papírt, egy úgynevezett Aroma Score-t, amin számok találhatóak. Mikor a vásznon megjelenik az adott szám, le kell kaparnod, és érezheted az illatokat is. Nem árulok el nagy titkot, nem működik a dolog. A vicc az, hogy Hollywoodban már az ’50-es években a televízió elleni harcban is próbálkoztak a 3D-vel és a szagos mozival, de már akkor sem vált be. Most mitől lenne jobb? 

És akkor pár szót a főbűnösről, Robert Rodriguezről. Volt pofája a film végén kiíratni, hogy ő írta és rendezte a filmet. Más az ő helyében álnév mögé bújt volna, és körömszakadtáig tagadta volna, hogy bármi köze lehet ehhez a borzalomhoz. Bár kétségtelen, hogy egy közepes, vagy simán csak rossz rendező képtelen lenne ennyire pocsék filmet készíteni, mert nem lenne hozzá pofája, másrészt pénzt se kapna rá. Az meg valami egészen hihetetlen, hogy ugyanaz az ember művelte ezt, aki olyan felejthetetlen klasszikusokat rakott le az asztalra, mint a Sin City, vagy épp az Alkonyattól pirkadatig. Ilyen még nem volt velem, hogy a film nézése közben végig azon járt a fejem, hogy biztos létezik ennél rosszabb is.

A nagy siker hatására sebtiben elkészített folytatás sajnos csalódást okozott. Legnagyobb meglepetésemre a forgatókönyv sokkal összetettebb, jóval kidolgozottabb, mint az első rész esetében, bár az is tény, hogy valamirevaló történetről ezúttal sem beszélhetünk. A szálak mégis sokkal jobban összeérnek, a poénok is jobban elő vannak készítve, és valamiért mégsem működnek. Párszor persze előfordulnak vicces helyzetek, amiken néha lehet röhögni is, egyszerűen nem olyan humoros az összkép, mint az előző rész, vagy éppen a Fantomas visszatér esetében. Az alkotók szeme előtt inkább az lebeghetett, hogy minél gyorsabban készítsenek egy folytatást, kreativitásra már nemigen futotta. Se a csendőrök számára új helyszín, a nagyváros humorforrásait, se a karakterekben rejlő poénokat nem sikerült kihasználni. A szituációk természetesen működnek, ahogy egy francia vígjátéktól ezt már megszokhattuk, csakhogy ez így már kevés. Saint Tropez kellemes hangulatát ezért kár volt lecserélni New York zordságára. Persze Funes most is igyekszik, amennyire lehet, de a forgatókönyv egyszerűen nem ad neki igazán lehetőséget a kibontakozásra. Mindenesetre egyszeri kikapcsolódásként meg lehet nézni ezt a filmet is, arra megfelel, de a Funes-től megszokott hasfalrengető poénokra ezúttal ne számítsunk.

Egy sugárfertőzött néger trombitás játssza szomorú dalát háttérben a lerombolt New York maradványaival.

Még mindig az olasz apokalipszis mélységes bugyraiban mászkálunk. A rendező pedig ezúttal nem más, mint Sergio Martino, aki a nem olyan rég tárgyalt giallo-k legjobb darabjaiért volt felelős.

Ennek megfelelően a 2019 valamennyivel színvonalasabb minőséget képvisel az Új barbároknál, éppen ezért sajnos kevésbé szórakoztató az összkép, bár az kétségtelen, hogy még mindig igencsak a trash kategóriában járunk.

A film - ahogy a címe is mutatja - sokkal inkább a Menekülés New Yorkból "merít", de azért akadnak az elején, meg a végén Mad Max-es jelenetek is jócskán. Arról nem is beszélve, hogy mennyire hasonlít az Új barbárok-ra. Amiben több annál, hogy ezúttal vannak például díszletek, makettek, trükkfelvételek (bár elég gagyik a lézeres megoldások). A történet nagyjából egyben van, a párbeszédek sem olyan rosszul megírtak, de azért kétségtelenül akadnak a cselekményben logikátlanságok, és a dialógusok közt ciki pillanatok, lásd Neil Armstrong-os párbeszéd. A szintetizátorzene jóval visszafogottabb, a színészek sem ripacskodnak annyit. Érzékelhető, hogy ennek a filmnek már volt valamennyi költségvetése, ha nem is túl magas. Az alapötlet, mely szerint az utolsó fogamzóképes nőt próbálják kimenekíteni New Yorkból, szintén elég jó, a sablonkarakterek pedig teljesen a helyükön vannak, ahogy a kosztümök sem annyira nevetségesek. A fertőzöttek megjelenése pedig kellően kidolgozott: visszataszító és undorító. A film maga elég pörgős, unatkozni szerencsére nem nagyon lehet rajta, és persze megvan ennek az egész '80-as évekbeli gagyinak a feelingje. Az akciójelenetek teljesen mások, mint az Új barbárokban: A Peckinpah-t idéző lassításokat, és a spagettiwesternes elemeket itt felváltja a gyorsan mozgó, gyakran kézi kamera, ami könnyen egy videófilm benyomását keltheti.

Összességében mindaz, amit fent leírtam, csak az Új barbárokhoz képest állja meg a helyét, egy perc kétségünk nem lehet a 2019 trash mivolta felől, még ha nem is jellemzi olyan fokú igénytelenség, mint az Új barbárokat. A 2019 tehát jobb film, viszont éppen ezért kevésbé élvezetes. Persze, akinek még így is felkelti az érdeklődését, az semmiképp se hagyja ki. Éppen elég szar, illetve éppen elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen rászánni az időnket.

"a boldogsághoz elég egy kupac széna"

A '60-as évek volt a francia film nagy korszaka, ekkor készültek a mai napig klasszikusnak számító vígjátékok és kalandfilmek. Egy olyan rövid korszak volt, melyben szórakoztató és művészfilmekben Európa egyaránt messze felülmúlta Hollywood-ot. Még a legamerikaibb műfaj, a western legjobb darabjai is az olaszoknál születtek. Később pedig, az amerikaiak merítettek ezután innen, és nem pedig fordítva, mint manapság.

Belmondo nem olyan rég futott be a Kifulladásig-gal, már sztár volt, de még nem lehetett tudni, mivé futja ki magát. Ilyen szemtelenül fiatalon jól áll neki a csibész tolvaj szerepköre, de nagy vezérként már kevésbé hiteles. Claudia Cardinale viszont földöntúlian gyönyörű és káprázatos ebben a filmben, miközben mégis olyan bájosan aranyosan emberi marad. Alakítására se lehet panaszom, nagyon sokat dob a jelenléte az összképen. A film amúgy kiváló karakterekkel dolgozik a bivalyerős Jámbor, a kifinomult Vakondok, illetve a sunyi Malichot remekül kiegészítik a főhőst. A Belmondo alakította Dominic elég összetett figura, erényei, hibái egyaránt akadnak, és egyaránt bajba sodorják, ahogy a cselekmény folyik. Tökéletesen azonosulható hős, viszont a negatív karakterek Malichot kivételével nagyon a háttérbe szorulnak, nem sok idő jut nekik a fordulatos történetben, és a remek poénok áradatában. A Fekete Tulipánnal ellentétben a Cartouche mer drámai is lenni, a végkifejlet nagyon mélabús, melankolikus hangulatot áraszt magából. Mindamellett egy csöppet befejezetlennek érezhetjük az összképet, de ezt a kétórányi tömény szórakozás hatására könnyen megbocsájthatjuk.

A Cartouche a mai napig rendkívül élvezetes, és szórakoztató mozi a francia film legjobb korszakával. A Fekete Tulipánnal, nem csak állja a versenyt, de kifejezetten jobb is annál.

"Könyvek! Ezek pusztították el a világot!"

Erre a filmre 100%-osan igaz az a közhelyszerű megállapítás, hogy annyira szar, hogy már jó. Az olasz filmesek megnézték a Mad Max 2-öt és láták, hogy ez jó. Jó, mert brutális és olcsó, úgyhogy maguk is elkezdtek posztapokaliptikus filmeket készíteni. Nekem a régi olasz filmek nagy kedvelőjének, és a posztapokaliptikus zsáner örök hívének egyenesen kötelező megnézni ezeket, és az első a sorban Az új barbárok.

Az első képen egy borzalmasan megrajzolt várost láthatunk, majd egy hanghatással jelzik nekünk, hogy mindez felrobbant. Ezután megjelennek a Templomosok, a fanatikus söpredék, akik a maradék emberek kiirtására törekednek. Az olaszok nem elégedtek meg a sima lepusztultsággal, hanem igyekeztek futurisztikusak is lenne, ami jól meglátszik a jelmezeken. Nyilván az egyik raktárban találtak rájuk valahol, elég humorosan néznek ki. Az autójuknak pedig olyan idegesítően zümmögő hangjuk van, amitől falra lehet mászni. De ez mind semmi a főhős kocsijához képest: az autó Mad Max-re akar hajazni, de megtoldották mindkét oldalt két-két porszívócsővel, illetve több színes gombocska van belül a műszerfalon, mint amennyiről KIT a Knight Riderből valaha is álmodhatott volna. A főhős Giancarlo Prete, a szokásos jellegtelen tucatarc, így tökéletesen beleillik a filmbe. A többiek, élükön Fred Williamsonnal kissé túljátsszák a szerepüket, de ettől csak még szórakoztatóbbá válik az összkép. A kötelező jó csaj pedig Anna Kanakis, aki tényleg jó csaj és nagyon nem is lehet róla többet elmondani. Közben természetesen folyamatosan szól a '80-as évekre oly jellemző, futurisztikusnak szánt szintetizátorzene, ami a kihalt tájakkal együtt hivatott megteremteni a film hangulatát. A párbeszédek nevetségesen rosszak, és értelmetlenek, természetesen a fordulatok is hasonlóan logikátlanok, mindent az öncélú, pillanatnyi hatásvadászatnak rendeltek alá. Az akciójelenetek vágása helyenként a régi spagetiwesterneket, máskor pedig Peckinpah-t idézik, természetesen mindenféle bravúr, vagy stílusérzék nélkül. Ráadásul a végső párbajnál pofátlanul lenyúlták az Egy maréknyi dollárért című Sergio Leone klasszikus ötletét. Természetesen brutalitásban sem szűkölködhetünk, de túl gyengék a trükkfelvételek ahhoz, hogy bármi esélyünk legyen elborzadni.

Talán a fentiekből is kitűnik, hogy a The New Barbarians mennyire szórakoztató alkotás. Minden egyes percét lehet élvezni, telis tele van vicces momentumokkal (elég csak a szőke kisgyerekre gondolni, aki bármit megszerel, és kőkemény csúzlis harcos is egyben). A hangulat is nagyon rendben van, a tempó is nagyon pörgős, aki egy kicsit is fogékony az ilyesmire, az feltétlenül nézze meg ezt a filmet, mert fantasztikus élményben lesz része.

Na jó, ezt én is láttam annak idején. Sőt, mi több, ez volt az egyetlen Bud Spencer-Terence Hill film, amit felvettem a tévéből. Ennek ellenére nem láttam sokszor, csak halvány emlékfoszlányaim maradtak belőle. Így teljesen természetes, hogy most ez sem maradhatott ki, ideje volt feleleveníteni az emlékeimet.

Röviden és tömören: eddig messze ez a páros legjobb, legszínvonalasabb, legszórakoztatóbb filmje. Kezdjük ott, hogy ezúttal a forgatókönyvírók nem voltak olyan igénytelenek, mint eddig, hanem kitaláltak egy teljesen épkézláb történetet, jó kis fordulatokkal, és ennek rendelték alá a szereplőket. A Bud Spencer-Terence Hill jól összeszokott és működő párosa nagyjából most is ugyanazt hozza, mint máskor, leszámítva, hogy itt végre egymásnak is lekevernek néhány pofont. A többi karakter mellett szintén nem mehetek el szó nélkül: a bennszülöttek, élükön az idióta, halandzsázó Anulo-val, és a neki hatalmas pofonokat lekeverő nagydarab Mamával már alapból nagyon viccesek. Ehhez hozzájön, még a második világháborúból a szigeten ragadt szamuráj erkölcsű katona, akinek senki sem szólt, hogy vége van a háborúnak. Aztán itt vannak még a homoszexuális, szado-mazo kalózok, mint elsőrangú humorforrás. A szokásos maffiózók is megjelennek természetesen, de ők pont olyanok, mint bármikor máskor. A sztori egy szép szigeten játszódik, a fényképezés gyönyörű, de a tempó olyan gördülékeny, hogy azt szinte észre se vesszük. A páros védjegyének számító bunyói sem maradhattak el, és szerintem ezúttal sokkal kreatívabb és humorosabb lett a végeredmény, mint általában. A zenét pedig ki nem ismerné? Természetesen a zene is ebben a filmben a legjobb, garantálja a könnyed, humoros hangulatot, ha az ember meghallja, már sokkal jobb kedvre derül.

Összességében baromira örülök, hogy ez a film ennyivel jobb a többinél, és nem kellett csalódnom benne. Filmként is, szórakozásként is sokkal inkább kiállta az idő próbáját, mint az eddig tárgyalt alkotások.

Voltak rossz előérzeteim ezzel a filmmel kapcsolatban, hisz mit lehet várni attól a szuperhőstől, akinek az a neve, hogy Amerika kapitány? Nem nagyon akartam megint egy tipikus amerikaias hazafias baromságot nézni. Szerencsére nem vitték annyira túlzásba ezt a szálat a készítők, mint amennyire vártam.

Sokmindenen változtattak az első részhez képest. A legfontosabb változás, hogy a titokzatos Fantomasról, és a bajba keveredő újságíróról áttették a hangsúlyt a Louis De Funes által játszott Juve felügyelőre. Most már ő az abszolút főszereplő, ráépül a film, de persze azért nem annyira, mint a Csendőr filmek esetében. Kétségtelenül körülötte zajlik szinte minden jelenet, az ő poénjain teszik a filmet igazán kiváló szórakoztatássá. Funes zsenialitásáról órákat lehetne írni, mennyire durván képes bepörögni, és osztani sorban egymás után a poénokat. És ha már az ő zsenialitását megemlítettem, akkor nem hagyhatom ki a magyar hangját, Haumann Pétert sem, aki ha lehet, még dob egyet a színvonalon. Nem tudtam nem röhögni minden egyes alkalommal, amikor Funes valamelyik "mütyürkéjét" használta, utána pedig kivétel nélkül kárörvendezett az ellenségen. A másik különbség pedig épp ez az első filmhez képest, hogy ezúttal a Bond szerű kütyükkel nem lenyűgözni akarnak minket, hanem Louis De Funes segítségével ebből is viccet csinálnak (lásd a konferencián). Fantomas repülő autója persze biztos nagy szám lehetett akkoriban, de manapság már inkább csak egy gyenge trükkfelvétel. Az előtte lévő üldözés sem olyan nagy szabású, mint az első filmben, de a mint már mondtam a folytatásban nem erre helyezték a hangsúlyt, hanem a poénokra, ami remek ötlet volt a film időtállóságát tekintve. Fantomas főhadiszállása ezzel szemben nagyon giccsesnek hat már manapság, a hatvanas évek jellemzőit kicsit túlzásba vitték, a 007-es filmek alkotói azért mindig törekedtek a díszletekben is a kortalanságra. Ennek ellenére el kell ismernem, lenyűgöző munka, de manapság már inkább a retro feeling miatt érdekes.

Igazából nem mondanám, hogy a Fantomas visszatér jobb film az elsőnél, de az kétségtelen, hogy én jobban szórakoztam rajta.

Emberek az ufórákok ellen? Ez most komoly?

Soha az életben nem néztem volna meg ezt a filmet, ha nem ajánlják nekem többen is, hogy mennyire jó.

Valóban több kifejezetten érdekes, és egyedi momentum van benne. Először is a nagy ötlet. Idegenek érkeznek a Földre, de nem ők aláznak le minket, hanem mi kényszerítjük őket kvázi koncentrációs táborokba. Ahol természetesen zaklatjuk, kizsákmányoljuk, és irtjuk őket lelkesen röhögcsélve. Ez így önmagában már durva, ehhez hozzájön még az áldokumentum jelleg, ami szintén egy kiváló ötlet, egy nagy baj van vele, hogy a rákok CGI megvalósítása nem rossz ugyan, de azért annyira nem is jó, hogy igazán beleilleszkedjen egy ilyen dokumentumkörnyezetbe. A baj csak az, hogy senkivel sem lehet azonosulni: az emberek kivétel nélkül embertelen gecik, és most nehogy már a rákokkal kelljen azonosulnom... Aztán folyik tovább a cselekmény a Cronenberg-féle A légy című alkotást idézve, de ez a rész is lehetne kicsit undorítóbb és drasztikusabb, ha a készítők már ezt tűzték ki célul. A főhőssel itt sem sikerült azonosulnom, szimpla szánalmat éreztem csak iránta, még igazi együttérzést sem. A film vége pedig tobzódik az akciójelenetekben, amivel semmi bajom nem lenne, de valahogy manapság ilyen szempontból azért többet várnék látvány szempontjából, alacsony költségvetés ide-vagy oda. A befejezés nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, ami valószínűleg el is fog készülni. Viszont ha a rákok megbüntetik az embereket, akkor az már semmiben sem fog különbözni egy átlag inváziós-ufós marhaságtól.

Szóval én nem tartom annyira nagyon jó filmnek a District 9-t, bár tényleg elég jó ötletek vannak benne, érdekes megvalósítással, és a történet sem ül le egy pillanatra sem.

1969-ben készült ez a minden ízében kiváló dráma, amely az amerikai álmot próbálja nekünk lerombolni, elég nagy sikerrel.

Nem gondoltam volna, hogy tudok majd azonosulni főhősünkkel, aki buta parasztgyerekként a nagyvárosban próbál meg érvényesülni, méghozzá selyemfiúként, úgy hogy semmilyen kapcsolata nincs. Nagymamája dicséretei és egyetlen kielégített nő sóhajai alapján tartja magát alkalmasnak erre a hivatásra. A hasonló a hasonlót vonzza, így belefut Patkányba, aki még nála is életképtelenebb ebben a veszélyes környezetben. Jon Voight tökéletesen meggyőző a hülye gyerek szerepében, de az film igazi adu ásza Dustin Hoffmann, aki a sánta, tüdőbeteg Patkányt alakítja. Szegénységben eltöltött, álmodozással teli nyomorúságukat látva, nem tudjuk nem szeretni őket, minden hibájuk ellenére sem. A filmtörténet legszívszorítóbb párosa az övék, sallangmentesen bemutatva, bármiféle giccs, vagy pátosz nélkül. A történetből mindenki levonhatja maga számára a kellő tanulságot, sokmindenen érdemes elgondolkodni, de tény, hogy az Éjféli cowboy sokkal inkább az érzelmeinkre próbál meg hatni, semmint az értelmünkre.

Engem kevés film tud igazán meghatni, de az Éjféli cowboy befejezésének sikerült. Ehhez képest csak mellesleg írom, hogy mennyire kiváló a film zenéje, amit John Barry, a Bond filmek állandó komponistája jegyzett, a tőle egyáltalán nem megszokott stílusban. A cselekmény folyása, vagy a vágások teljesen egyediek, és kiszámíthatatlanok, egy olyan korszakot jeleznek, amikor az amerikai filmkészítők feladták az eddigi konvencióikat és még keresték az új utakat. Az Éjféli cowboy egy nagyon nyomasztó, nagyon kemény, de mégis nagyszerű film, bátran ajánlom a figyelmetekbe.

Ugye ti is tudjátok, hogy ilyen szó nem létezik, hogy guardista? Nem vagyok túlzottan rákattanva a címfordítók butaságaira, de azért ez elég ciki. Persze, ha az In Bruges-ből Erőszakik lett, akkor ez is belefér.

És ha már Erőszakik, ennek a filmnek az egyetlen hibája, hogy kivétel nélkül mindenki a rendező, John Michael McDonagh testvérének, Martin McDonagh-nak a bemutatkozó rendezéséhez fogja hasonlítani. És nagyon nem alaptalanul, hisz rengeteg a közös vonás a két film között: mindkét alkotás elég szabadszájú, vicces, azonban mégis elég drámai bűnügyi történet, Brendan Gleeson szereplésével. Aki egyébként lassan a kedvenc színészeim egyikévé válik, ami ilyen mennyiségű kiváló filmmel (28 nappal később, A rettenthetetlen, Beowulf, Trója) és ilyen minőségi alakításokkal  a háta mögött nem is csoda. Ebben a filmben egy Torrentéhez hasonló, ír rendőrt játszik, aki nem elég, hogy rasszista, ráadásul mocskos rondán káromkodik, szeret kurvázni, és nem veti meg a drogokat sem, ha épp arról van szó. Mellesleg pedig az IRA terrorszervezettel is elég jó kapcsolatot ápol. Az egyetlen különbség közte és Torrente között, hogy Gerry Boyle őrmester ezekkel együtt is egy nagyon emberi, szerethető figura, akivel szívesen azonosulunk a történet során. A többi színész szintúgy rendkívül eltalált figura, kezdve Don Cheadle elit FBI nyomozójától, Lim o’ Leary szociopata bűnözőjén át, egészen Fionnula Flanagan haldokló édesanyjáig. De igazából minden színész remek, és a karaktereket is mintha rájuk szabták volna, Mark Strong jelenlétének meg mostanában mindig csak örülni tudunk. A forgatókönyv pedig nem csak tele van jobbnál jobb, viccesebbnél viccesebb dialógusokkal, illetve váratlan fordulatokkal, hanem nagyon átgondolt és remekül felépített. A guardista legnagyobb erénye pedig ugyanaz, mint az Erőszakiké: egyszerre képes teljes értékű vígjáték, illetve teljes értékű dráma maradni. Tökéletesen megtalálta az egyensúlyt a két egymást gyakran kioltó műfaj határmezsgyéjén, ha kell mindenfajta hollywoodi nyálaskodás nélkül képes hatni ránk, a következő pillanatban pedig már leesünk a székről, annyira röhögünk.

Viszont kétségtelen tény, és ezt valószínűleg mindenhol le fogják írni, hogy A guardistának nem sikerült elérnie az Erőszakik szintjét. Utóbbi film egyszerűen viccesebb, drámaibb, hangulatosabb, erősebb alkotás, szerintem egy igazán zseniális mozi, míg A guardista „csak” egy nagyon szórakoztató és nagyon jó film. Viszont manapság már ezeket is irtóra meg kell becsülnünk. Itthoni pályafutását szerintem már alapból elszúrta a magyar cím, de még az is kérdéses, hogy milyen minőségű szinkron kerül rá, ugyanis a poénok nagy része ezen áll vagy bukik.

Kétségtelenül az egyik legjobb Jackie Chan filmmel lesz dolga annak, aki a Rendőrsztori harmadik részének nekiveselkedik. Érdekes kérdés, hogy mihez hasonlítsam ezt a filmet? Ha a többi filmhez, akkor felületes a sztori, és nincsenek igazán nagy poénok. De ha például a mostanában tárgyalt Bud Spencer-Terence Hill duóval vonnánk egy gyors párhuzamot (hisz burleszkelemekre építkeznek mindannyian), akkor viszont összehasonlíthatatlanul színvonalasabb Jackie Chan munkássága.

De maradjunk annyiban, hogy inkább az eddigi Jackie Chan filmekhez hasonlítjuk a Rendőrsztori 3-at. Ez a rész a legkevésbé harsány az összes közül, nincsenek benne olyan idióta humorizálások, amiket eddig megszokhattunk, csak sokkal diszkrétebb formában. Magyarán ez a legkevésbé vicces Jackie Chan film. És ebben van a legkevesebb bunyós jelenet is. Ezek után fennáll a nagy kérdés: ha Jackie Chan-t a humora, és a humoros bunyói miatt szeretjük nézni, és ebben a filmben egyik sincs, akkor mégis mi a fenének nézzük meg?

A válasz pedig egyszerű: Michelle Yeoh. Na jó, nem ilyen egyszerű. Tény, hogy a női Jackie Chan (azért nála szebb), fantasztikusan kung fu-zik és legalább annyi elképesztő kaszkadőrmutatványt mutat be nekünk, mint híres neves kollégája, ráadásul személyisége nagyon feldobja magát a filmet is. Minden szempontból tökéletesen méltó párja a világsztár Jackie Chan-nek , meggyőződésem, hogy elsősorban ennek a filmnek köszönhetően kapta meg később a Holnap markában című 007-es kaland női főszerepét, ahol hasonló kvalitásait kellett újfent bizonyítania. 

A másik tényező, amivel a Rendőrsztori 3 jobb a többi Jackie Chan filmnél, hogy ennek van a legjobb története. Persze, nem kell nagy dolgokra gondolni, de legalább rendesen van eleje, közepe, vége, nem pedig csak két bunyó, vagy két poén között próbálják meg kitölteni az űrt. Ami pedig a lényeg, azok az akciójelenetek. Ezúttal sokkal több lövöldözést láthatunk, mint azt Jackie Chan filmjeitől eddig megszoktuk. Ezek látványvilágukban nem érik el az akkoriban készült John Woo, Ringo Lam és persze Chow Yun Fat nevével fémjelzett heroic bloodshedek látványvilágát, de a '80-as évekbeli amerikai átlagot simán megütik. Jackie-ék pedig ezeket a jeleneteket is fel tudják tölteni olyan burleszkszerű humorral, ami eddig leginkább a verekedéseit jellemezte. A fináléban pedig egy olyan szinten fantasztikus akciójelenetsort láthatunk (címszavakban: kocsik, helikopter, motor, vonat) tökéletesen valósághűen, mindenféle kaszkadőr nélkül, amitől egyik ámulatból a másikba esünk, az államat pedig folyamatosan próbáltam visszahelyezni a padlóról, de nem sikerült. Komolyan, ez még ma is lenyűgöző, mindenfajta túlzás nélkül, csak néztem, hogy ez a Jackie meg Michelle nem normálisak, hogy ezeket képesek voltak bevállalni.

Ha eddig nem volt világos: Nézzétek meg a Rendőrsztori 3-at!