Elképesztő, hogy Mads Mikkelsen mekkora színész. Eddig csak 3 filmben láttam, mindháromban teljesen más karaktert alakított, igencsak jellegzetes arca ellenére szinte felismerhetetlenül különböző figurákat. A Casino Royale-ban, hűvös, de szadista főgonoszt, az Ádám almái-ban egy valószínűtlenül jóságos, ám végletekig elgyötört papot, itt pedig... a hentest.

Az Ádám almái bebizonyította számomra, hogy érdemes odafigyelni a dán filmekre, főleg akkor, ha a rendező Anders Thomas Jensen. A Zöld hentesek pedig nagyon-nagyon hasonlít az Ádám almáira, az egyetlen probléma vele, hogy utóbbi filmet előbb láttam. A Zöld hentesek is egy hangulatos dráma, vígjáték elemekkel. De ez nagyon fekete humor, ami helyenként sokakat megbotránkoztathat. Azon például nem szokás röhögni, ha valaki elmeséli, hogyan verték gyerekkorában, de itt úgy van megírva a jelenet, hogy egyszerűen vicces lesz. A forgatókönyvet is remekbe szabták, ahogy az információkat és az összefüggéseket adagolják nekünk folyamatosan, ezzel fenntartva a néző érdeklődését. Külön érdekesség, hogy mennyire durván sérült karaktereket állítanak be főhősöknek. Ilyen lúzerek amerikai filmekben sosem fordulhatnának elő. És szánjuk őket, aminek következtében együtt tudunk érezni velük, de a rendező a figurák cselekedeteivel mégis el akar idegeníteni minket tőlük. Mindamellett persze ez egy humorforrás is, hogy ennyi szar dolog történt velük. A történet vége pedig nem tartogat számunkra se katarzist, se igazságtételt, hanem csak egyszerű megbékélést. Még boldogságnak sem lehet igazán nevezni, csak mi is érezzük, hogy itt, és így kell hogy véget érjen ez a történet.

Minden működik ebben a filmben, kiválóak a színészek, jó az alapötlet, és különleges a végeredmény. Kár, hogy az Ádám almáit előbb láttam.

Átkozottul vicces és nyugtalanító ez a film. Már témájából adódóan is kétségeket ébreszt bennünk, gondolkodásra késztet a médiával kapcsolatban. A film is úgy áll a saját magához, hogy ugyan csak viccelünk, de ki tudja, mi van ha mégse? A két zseniális színész Dustin Hoffmann és Robert De Niro pedig egyaránt sziporkáznak a szerepükben. Dustin Hoffmann az önfejű, önimádó producer, Robert De Niro pedig a "problémamegoldó". Annak ellenére, hogy ő a főszereplő nem igazán tudunk meg róla túl sok mindent, nagyon titokzatos figura marad. Mindkettejüknek remek szövegeket írtak, igazán szellemes párbeszédek bontakoznak ki. Igazából ebben a filmben minden működik a kiváló aláfestő zenétől kezdve, a zseniális történeten és befejezésen át egészen a szép fényképezésig. Érdemes megnézni, mert egyrészt könnyed szórakozás, másrészt utána egy kicsit más szemmel tudjuk nézni a tévét.

Nos igazából, amikor a Louis De Funesről beszélek, olyankor elsősorban a Csendőr sorozat jut eszembe. Fekete-fehéren indul a film, amin igencsak meglepődtem, úgy emlékeztem az összes Csendőr színesben készült már. Aztán kiderült, hogy így is van, csak a készítők jó érzékkel színtelennek ábrázolták a francia vidéket, és rikítóan színesnek Saint Tropez tengerparti városát. Számtalan apró humor csattan el, csak úgy éppen mellékesen a játékidő során, gyakran szellemes szóviccek formájában. Nem tudom, hogy ezek az eredeti francia szövegben is benne voltak-e, de igazából tökmindegy, mindenképpen a fordítók elképesztő kreativitását és leleményességét bizonyítja számunkra. Louis De Funes jól megszokott karaktere pedig végképp kikristályosodik: a lefelé két lábbal rúgó, felfelé minden létező eszközzel nyaló izgága, kissé idegbeteg kisember figurája, akinek azért legbelül aranyszíve van, és akin minden egyes alkalommal képesek vagyunk jóízűeket nevetni. A lányát alakító Geneviéve Grad pedig egy olyan természetesen szép és bájos nőideált képvisel, amely soha nem fog kimenni a divatból.

Érdekes, hogy az európaiak mennyire másképp viszonyulnak a cselekményvezetéshez, meg a forgatókönyvíráshoz, mint a manapság követendő példaként felhozott amerikaiak. Ez egyszerűen egy másik iskola, a sztori itt csaponghat kedvére, a történet szempontjából funkcióját nélkülöző, ám a néző rekeszizmának annál fontosabb jeleneteket láthatunk a csendőrök álmairól, vagy éppen a nudisták leleplezéséről. Simán előfordulhat, hogy egy jelentéktelennek tűnő mellékszál változik a sztori fő csapásirányává, a rosszfiúkkal pedig csak az utolsó két percben foglalkoznak, hisz senkit sem érdekelnek igazán. Helyette megkapjuk a francia vígjátékokra oly jellemző félreértéses-bújkálós-jelmezcserélős poénokat. És ez a fajta szertelenség elképesztően üdítő a mai hollywoodi tucatsablonok tengerében. Nem mellesleg pedig szanaszéjjel nevethetjük magunkat a mai napig. A tengerparti helyszíneket és a szép fényképezést pedig különösen jó nézni a jó meleg szobában, vasárnap délután ilyen hideg időben.

"Pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt"

Ez az idézet elég jó példa a híres páros nevével fémjelzett filmek humorára. Én meg komolyan elgondolkodtam ezen a jeleneten, hogy ezek tényleg azt várják tőlem, hogy azon röhögjek, hogy Bud Spencer újra és újra elmondja a fagyikínálatot, Terence Hill meg újra és újra fagyit kér?

Ez a film is tele van olyan szövegekkel, amiket azóta is idézgetnek, és valóban van pár jól eltalált beköpés, de nem igazán tudom ebből menni köszönhető a kiváló magyar szinkronnak. A krumplishal például tutira magyar találmány, az eredeti olasz hangsávon Bud egy büdös szót nem szól, Bujtor István pedig lazán bemondja. A magyar szöveget Schéry András fordította elsőrangúan, mint mindig, a színészek pedig csodálatosak, különösen Csákányi László vicces Papi szerepében. Szerencsére ezt a filmet soha nem próbálták meg újra leszinkronizálni, így mindenképpen az eredeti Pannónia Filmstúdiós változatot fogjátok hallani, ha megnézitek. És ezt aztán annyiszor adta a tévé, hogy biztosan láttátok, mert ezt még én is láttam, ami az utolsó sirályos poénról ugrott be, de már előtte is voltak gyanús jelek.

Ha filmként kell értékelni, a Különben dühbe jövünk-nél jobb, de a Bűnvadászoknál gyengébb. A helyszín ismét Miami, a zene jó, de nem annyira, és a poénok sem ütnek akkorát. Delfinekkel próbálták kicsit feldobni a sztorit, nem túl sok sikerrel. A tempó legalább pergős, de a film közepén elég poénos, amikor kitalálják ezt a testvér-szálat, meg behozzák új karakterként a Papit. Mintha a forgatókönyvírók hirtelen rájöttek volna, hogy ez a történet így önmagában kevés lesz a játékidőhöz, valami plusz kéne még bele. Egyébként abszolút tök felesleges újra és újra összeismertetni Budot és Terence-t, hisz mindig teljesen ugyanazt a karaktert játsszák mindketten, mégis újra és újra meg kell néznünk, ahogy megismerik egymást. Persze erre mindig elmegy legalább fél óra, aztán a bunyókkal még fél óra, így már csak a maradék egy órára kell valami alibisztorit kitalálni. És mivel ezek még így is tök mellékesek, nem csoda, hogy mindenkinek a fejében tökéletesen összekeveredik az összes Bud Spencer-Terence Hill film.

Egyébként érdekes, hogy még a '70-es-'80-as években is mekkora igény volt a némafilmkorszakból ismerős burleszk műfajra. Az embereknek úgy látszik mindig igényük lesz arra, hogy valaki seggre essen, és jól ki lehessen röhögni. A különbség csak az, hogy Chaplin például akrobatikus ügyességű kaszkadőrmutatványokat mutatott be komoly társadalmi mondanivaló kíséretében.

Bevallom, nagyon hatalmas, már-már túlzó elvárásaim voltak a The Church-el kapcsolatban. Michele Soavi rendező miatt szereztem be ezt a filmet, aki a korábban már tárgyalt Deliria/Stragefright/Lámpaláz című alkotást jegyezte, ami szerintem minden idők egyik legjobb horrorfilmje, elképesztő hatással volt rám. És akkor itt még meg kell említenem a Dellamorte Dellamore című klasszikust, amely a legkülönlegesebb filmek közé tartozik. Na ezek után A templom-nak is minimum kurvajónak kellett lennie.

Sajnos ezekhez a mozikhoz egyszerűen nem tudott felnőni. Helyenként kifejezetten unalmas volt, és bár végig éreztem a kiváló zenei aláfestésnek köszönhetően egyfajta nyugtalanságot, azért ez egy Soavi filmtől kevés. A végén beindultak az események, és a La Chiesa átváltozott egy Fulci rosszabb filmjeire emlékeztető, minden logikát nélkülöző, szürreális rémlátomássá. Lenyűgöző képek sorjáznak itt, sőt némely jelenet kifejezetten gyönyörű, de nem áll össze olyan egységes egésszé , mint a Deliria esetében.

A külső jeleneteket egyébként Budapesten forgatták, és fantasztikus az a rész, amikor a kamera átszáguld éjszaka a Lánchídon keresztül a Pesti oldalról a Budaira. Ezenkívül látható egy szerepben a még nagyon fiatal, hamvas Asia Argento, a későbbi gyönyörű szexdémon, mellesleg a nagy horrorguru Dario Argento lánya. Már ebben a filmben is nagyon édes, jelenléte jót tesz a filmnek. A színészekről olvastam valahol negatív kritikát, igazából semmi baj velük, hozzák az átlag horrorszínvonalat, és nem válnak olyan idegesítővé, mint a Deliria színészei. Mindent összevetve a La Chiesa így is kitűnik a világ horrorfilmterméséből, egy érdekes alkotás, egyszer mindenképpen érdemes megnézni, csak ne hasonlítgassuk Soavi többi munkájához.

Ebből látszik, hogy tudnak ezek az amcsik filmet készíteni. Ez az alapanyag egy izgalmas tévéfilmhez bőven elegendő lett volna, ehelyett telepakolták sztárokkal, meg látványos légijelenetekkel.

Nehéz szemet hunyni a tipikus amerikai giccs és viccesnek ható pátosz felett, ahogyan a szent, tökéletes elnöküknek tisztelegnek a naplementében, mielőtt feláldozzák magukat érte. Azt is nehéz lenne nem észrevenni, hogy '97-ben az oroszokat ellenségnek beállítani már nagyon durván lejáratott, sőt kifejezetten anakronisztikus húzás a fantáziátlan készítők részéről. A háttérben folyó politikai szarkeverések pedig nagyon haloványak, azokhoz képest, amikhez később a 24-ben volt szerencsénk. A történet maga pedig alapvetően egy Die Hard szituáció, amelyet rengeteg akciófilm használt fel a kilencvenes években.

Mégis élvezetes film Az elnök különgépe. Ha már Harrison Ford játssza az elnököt, akkor ezúttal megkapjuk ennek az örökkévaló karakternek az akcióhős változatát, de úgy, hogy viszonylag hihető marad az összkép. Ford jól alakít, kihozza a szerepből amit lehet, szegény Gary Oldmannek viszont nagyon hálátlan dolog volt ennyi nagyszabású és emlékezetes gonosztevő után (Leon, a profi, Tiszta románc, Dracula) egy ilyen sablongonoszt játszania, de az látszik, hogy megpróbált életet lehelni bele. Az elnök különgépe sablonos mivolta ellenére kifejezetten izgalmas, és egyre izgalmasabbá válik, ahogy folyik a cselekmény, egészen a végső légi csatáig. Külön jó suspense húzás, ahogy az áruló személye rejtve marad a főhősök elől.

Szóval, ha szemet tudunk hunyni a jellegzetes, és visszataszító amerikai önajnározás, és elnökkultusz felett, akkor egész jó szórakozásban lehet részünk. Más kérdés, hogy ma már a Bush éra után ilyen film nem készülhetne el. Viszont szívesen megnézném a paródiaváltozatát, amelyben egy gyáva és cingár elnök mindenáron menekülni próbálna, de a végén a sajtó mégis hősnek kiáltaná ki.

" - Hogy bírod a piát?

- Az első öt litert nagyon jól, a hatodiknál elkezdek kötekedni. És te?

- Hogy? Viccelsz? Whisky-n nőttem fel, a vérem 86 fokos."

Bud Spencer-Terence Hill egyik legnépszerűbb, legsikeresebb közös filmjéről van szó, melyből rengeteg szállóigét lehetett volna kezdésként felhasználni, például a sokat emlegetett "Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!" sort, amelyet egy-egy remixben a mai napig hatalmas üdvrivalgás fogad bármilyen sznob is a tánctér.

De nézzük magát a filmet! Hogy tehet szert ekkora népszerűségre egy olyan film, amelynek gyakorlatilag nincs története, és színészi játékról is legfeljebb csak Terence Hill esetében ejthetünk szót. Ezen kívül persze ebben is vannak gyerekes poénok, és a történések sem száguldoznak olyan rohamtempóban, mint ahogy azt manapság megszoktuk, mégis a mai napig zabálják ezeket a filmeket.

Magyarországon nem olyan nehéz kitalálni, miért volt ekkora sikere Budék filmjeinek. A Bűnvadászok Miami-ban játszódik, egy egzotikus, szép környezetben, amivel már jobb, mint a Különben dühbe jövünk, és a hétköznapok szürke valóságából is képes kiragadni. Főhőseink olyan prolik minden filmben, akiknek egyszerű igényeik vannak: szeretik a piát, a sört, meg a whisky-t, szeretnek jókat enni, főleg virslit, vagy hamburgert. Ezenkívül véletlenül sincs semmi stílusuk, és a konfliktusmegoldó képességeik is kimerülnek pár viccesen lekevert tenyeres parasztlengőben. A történetek nem követelnek meg semmilyen agymunkát, ellenben tökéletesen ki tud kapcsolódni az ember, és elröhöghet a jó beszólásokon, meg a nagy pofonokon. Közben a háttérben szól valami szintén nagyon egyszerű, ám annál dallamosabb és élvezhetőbb melódia.

Így nem csoda, hogy a munkából hazatérő panelpatkánynak és a parasztgyereknek egyaránt a szíve csücske a '70-es évekbeli Stan és Pan összes közös filmje. A Bűnvadászok ráadásul pergősebb is, mint a Különben dühbe jövünk, jóval többet lehet rajta röhögni, és valóban kellemes kikapcsolódás végignézni. Nem akar semmivel se többet, mint amit nyújt, de azt legalább jól csinálja.

Újabb francia sikerfilm 1964-ből. A Fantomas-t természetesen láttam már sok-sok évvel ezelőtt. Vagy ha nem is ezt a részt, hát valamelyik folytatását biztosan. A címszereplő karakter a némafilm korszakában folytatásos horrorfilmekben szerepelt, mikor 1964-ben elővették, egy teljesen más stílusú karaktert formáltak belőle, egy olyan bűnözőt, aki képes bárki eszén túljárni, és képes bárki arcát magára ölteni. Bár ez utóbbi aspektus ma már kicsit gagyinak tűnik, de egy ennyire régi filmnek sokmindent képesek vagyunk megbocsátani. Ezt az érdekes karaktert ráadásul körbevették a korban oly népszerű 007-es filmek külsőségeivel: Fantomas titkos bázisát akármelyik Bond gonosz megirigyelné, kocsija pedig a híres szuperügynök kütyüivel van ellátva. Egyébként is láthatunk itt izgalmas autós üldözést (elég a film fináléjára gondolni, ami önmagában egy majdnem fél órás hajsza), lövöldözéseket és bombatámadásokat. A főszerepben Jean Marais, a kor talán legnagyobb francia sztárja (Belmondo és Delon még csak ekkoriban kezdtek befutni), mellette pedig a komikusi tehetségét akkor már jópár filmben kamatoztató Louis De Funes. Mondhatni tökéletesen sikerre ítélték az alkotók a Fantomast, a folytatással kecsegtető befejezés is erről árulkodik. Ma már azért kicsit idejétmúltak a felgyorsított akciók és a jamesbondos külsőségek, a fék nélküli száguldás felesleges poénkodásai pedig kifejezetten kínosak. Ami azonban még ma is szórakoztatóvá teszi a filmet az egyértelműen Louis De Funes, akinek túlzó gesztusain és csak úgy mellékesen odavetett hülye beszólásain a mai napig jókat lehet kacarászni. Erre persze a kiváló magyar szinkron is rátesz, amiben Haumann Péter zseniálisan bohóckodik, valószínűleg még az eredetit is túlszárnyalva.

Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a vége. Annyira lehúzták mindenhol ezt a filmet, amennyire csak lehetett. Valójában már az első rész sem volt olyan nagy szám, kicsit túlértékelték, önmagában nem több egy átlagosnál valamivel jobb vígjátéknál. És bár részről részre gyengült egy kicsit a sorozat, azért a színvonalat nagyjából mégiscsak sikerült megtartani. Robert De Niro zseniális, ahogy a komikusi vénáját megcsillogtatja ilyen idős korára. Ben Stiller volt talán a legkevésbé vicces, és Jessica Alba is éppen kezdett már idegesíteni, amikor szerencsére nekivetkőzött egy kicsit. Egy ilyen jó nő jelenléte legalább annyira üdítő, mint Owen Wilson egész karikatúra karaktere, vagy Dustin Hoffmann és Barbra Streisand rövid jelenléte. Harvey Keitel is feltűnik egy aprócska szerepben, amiben pont Robert De Niro-val kell veszekednie. Aki kicsit jártasabb a filmtörténetben, az értheti, hogy ez miért poén. A filmparódiák (Keresztapa, Cápa) szintén ütősre sikerültek. És ami a lényeg: a film vicces. Az Utódomra ütök szórakoztató, sokat lehet rajta röhögni, ami ritkán mondható el egy vígjáték harmadik részéről. Más kérdés, hogy úgy érezhették a kritikusok (és valamiért a nézők is, lásd nagyon alacsony imdb pontszám), hogy most már elég a Fockerekből, el kell rúgni felettük a port. Pedig sokkal eredetibb és szórakoztatóbb, mint az év nagy durranásának szánt hihetetlenül lapos Másnaposok 2, Szerintem pár év múlva már az Utódomra ütök-öt sorozat méltó darabjának fogják tartani, és ugyanúgy fognak rajta nevetni, mint az előző két részen. Én mindenesetre remekül szórakoztam, gyorsan eltelt ez a 97 perc.

Alain Delon 1964-es kalandfilmje nem egy igazán emlékezetes darab, sokkal inkább egy könnyed vasárnap délutáni szórakozás, annak viszont tökéletesen megfelel. Delon remekül alakítja a két testvér teljesen eltérő szerepét, és a film kora ellenére hihetően jelenítik meg egy képen a két Delont. A tempó meglepő módon igencsak pörgős, nincs sok időnk unatkozni. Természetesen megkapjuk az összes kalandfilmes klisét, némi humorral tarkítva. A könnyed szórakozásba csak a legvégén törik bele a készítők bicskája, amikor túlságosan is félvállról kezelik egy amúgy igencsak fontos szereplő halálát. Bár az is igaz, hogy nagyon meglepő volt ez a húzás, egyáltalán nem számítottam erre egy ilyen habkönnyű kalandfilmtől. A díszleteket meg a jelmezeket egyébként jó nézni mind a mai napig, viszont a kardpárbajoktól meg a csatáktól már nem esett le az állam, igaz nem is vártam tőle. A Fekete tulipán amúgy egy nagyon Zorro-szerű figura lenne, hisz mindketten nemesurak, akik gyakorlatilag tök ugyanolyan fekete ruhában, maszkban vitézkednek. A készítők ezt úgy próbálták tompítani, hogy megbonyolították még egy alteregóval a sztorit, illetve, hogy alig jelenik meg a főhős ebben a kosztümben. A többi szereplő sajnos már kevésbé érdekes, többségük csak komikus mellékalak, és sajnos a hölgyektől sem dobbant nagyobbat a szívem. Mindamellett továbbra is nyitott vagyok ezekre a régi, klasszikus kalandfilmekre, mert amúgy igencsak kedvelem a műfajt.

Kubrick 1956-os filmje talán a legkevésbé ismert a filmográfiájából, pedig egy nagyon remek kis alkotással van dolgunk.

Egyetlen hibája, hogy Kubrick már itt is a rá jellemző hideg szenvtelenséggel ábrázolja a figurákat, így tulajdonképpen lehetetlen azonosulni bárkivel is. Ennek következtében akár lankadhatna is a figyelmünk, de a remek dramaturgia gondoskodik róla, hogy ez véletlen se történjék meg. Tarantino előtt negyven évvel már láthatunk egy több külön szálon futó gengsztermozit (ahol a gengszterek nem ismerik egymást), amelyben ugyanazt az eseményt az időben ugrálva több szemszögből is bemutatják. A feszültség fokozatosan növekszik, váratlan fordulatok sorjáznak, és hirtelen gyilkosságok történnek, gyakorlatilag teljesen értelmetlenül. Az operatőri munka szintén kiváló, Kubrick már ekkoriban is nagyon fontosnak tartotta a kiváló képkompozíciókat, a párbeszédeket pedig szintén elsőrangúan írták meg. Az utolsó előtti jelenet a kiskutyával pedig felejthetetlen.

De még így mindennel együtt is, A gyilkosság csak egy bemelegítés a Kubrik későbbi nagy dobásaihoz, amik a filmtörténet vitathatatlan ékköveivé nemesedtek az idő múlásával.

"- Marad a sör virsli verseny?

- Hol?"

A Bud Spencer-Terence Hill páros filmjei ugyanúgy meghatározóak voltak a gyerekek számára a '80-as évek elején, mint a 2000-es években, amikor a magyar kereskedelmi csatornák nagyon gyakran sugározták nagy sikerrel ezeket a régi olasz filmeket. A nosztalgia miatt olyan kultuszuk van ezeknek a filmeknek mind a mai napig, hogy az valami egészen döbbenetes. Ha egy fórumon véletlenül kijelented, hogy nem ők képviselik a filmművészet csúcsát, akkor válogatott káromkodásokkal küldenek vissza oda, ahonnan jöttél. Bud Spencer-Terence Hill-t mindenki szereti, mert hozzátartozott a gyerekkorához, és a mai napig képes ezredjére végignézni a filmeket, és röhögni ugyanazon a poénokon.

A nagymamám a '80-as évek elején, mint mozigépész dolgozott (igen, a filmek szeretete a mi családunkban genetikailag öröklődött), és milliószor látott minden nagy klasszikust, és minden Bud Spencer filmet, ami egy jóízlésű felnőtt embernek azért könnyen betehet. Így hát a családi tévénézések alkalmával Budék tabunak számítottak, mert unalmas és gyerekes filmekről volt szó. Persze kikerülhetetlen volt, hogy néhány filmet azért lássak, így volt szerencsém a Szuperzsaruhoz, a Banános Joe-hoz, vagy a Kincs, ami nincs-hez is. Biztos láttam még ezen kívül is néhányat, amik most nem ugranak be, de ezeket kifejezetten szerettem. Tárgyalt filmünket viszont teljesen biztos, hogy nem láttam, bármekkora alapmű is itt Magyarországon.

A páros tényleg jól működik együtt, ahogy mindenben tökéletesen egymás ellentétei. A maguk egyszerű módján néhány humoros beszólásuk is akad, amelyre igencsak rátesz a kiváló magyar szinkron. Donald Pleasence-t érdekes volt komikus szerepben látni, üde színfoltja a filmnek. Azon viszont meglepődtem, hogy összesen csak két bunyó található a filmben. Ezek a jellegzetes, teljességgel valószerűtlen, humoros verekedések jellemezték leginkább a párost. Jól szórakoztam rajtuk, amihez jelentősen hozzájárult a film jó zenéje is. A másik oldalon viszont kétségtelen, hogy lehetne sokkal viccesebb is a Különben dühbe jövünk: jópárszor mosolyogtam, volt, hogy még hangosan fel is nevettem, de egy kultvígjátéktól ennél azért többet várok. Továbbá meglepett, hogy mennyire infantilis módon gyerekes a főgonosz figurája. Kifejezetten irritáló volt, még akkor is, ha egy gyerekfilmről beszélünk. További negatívum, hogy bizonyos jelenetek kissé ritmustalanok voltak, és túlnyújtottak, gondolok itt például a kórusjelenetre.

Összességében nem bántam meg egyáltalán, hogy megnéztem, abszolút jó kikapcsolódás a Különben dühbe jövünk. Megértem azokat is, akik ezeken a filmeken nőttek fel, hogy közel áll a szívükhöz, de ez leginkább a nosztalgiának tudható be.

Eddig még nem nagyon készült film aminek a középpontjában a Star Wars iránti rajongás állt. És vajon lehet-e erről jó filmet készíteni?

A Fanboys-ról nem mondanám azt, hogy kifejezetten jó film volt, de mindenesetre voltak benne jó poénok, meg humoros volt, ahogy játszottak a Star Wars hangeffektekkel a vágásoknál. Természetesen telis tele volt utalásokkal az egész film megállás nélkül, így igazán csak az tudja értékelni a Fanboys-t, aki maga is nagyon szereti a Star Wars-t. Viszont fontos, hogy semmi igazán nagy dologra ne számítson egy olyan filmmel kapcsolatban, ami a rajongókról szól. Amúgy sablonkaraktereket, sablonhelyzeteket láthatunk, amihez egyedül a Star Wars-buzulás ad, némi kellemes mellékízt, csak ezzel emelkedik egy kicsit felül a film a langy középszeren. Azt kifejezetten sajnáltam, hogy George Lucas testi valójában nem jelent meg.

A rajongók háborúja magyar alcímnek kivételesen még értelme is volt, hála a Star Trek rajongók fokozott jelenlétének.

Egy újabb ismeretlen gyöngyszem. Mikor végignéztem a filmet, eszembe jutott, hogy a Cukorfalat miért nem sokkal ismertebb? Atán belenéztem a port.hu-s kommentekbe, és sajnálattal vettem tudomásul, hogy túl sötétek az emberek ehhez a filmhez. Ami még szomorúbb, hogy a Cukorfalat még csak nem is egy különösebben okos darab.

Ellen Page már az X-Men 3-ban is tetszett. A nem különösebben kiváló filmnek vitathatatlanul ő volt a legüdébb színfoltja. Örültem, amikor a Juno idején kicsit felkapták, de maga a film engem annyira nem nyűgözött le. Igazán nagy színészi teljesítményt mégis a Cukorfalatban nyújt a 14 éves kislány szerepében, akiről a játékidő végéig nem tudjuk eldönteni, hogy pszichopata-e, avagy sem. Az alakítása nagyon meggyőző, sikerül hitelesnek maradnia, még úgy is, hogy egy ennyi idős lánytól nem várnánk el ilyen mutatványokat. Méltó partnere Patrick Wilson, akit eddig leginkább olyan halvány szerepekben láthattam, mint a Watchmen-ben, vagy Az operaház fantomjában. Ezzel a filmmel bebizonyította, hogy mekkora drámai potenciál van benne.

A Cukorfalat thrillerként végig fenntartja a feszültséget, még néhol kilógó, menő vágásai sem tudják elrontani az összképet. A párbeszédeket szintén remekül írták meg, és a filmnek van egy nagyon gonosz, nagyon beteg, nagyon fekete humora, ami egyeseknek nyilván nem lesz szórakoztató, de nekem az volt. A leghatásosabb azonban mégis csak az, hogy a Cukorfalat összezavar minket. De teljesen. Alapvetően az ember inkább a megkínzottal azonosul, mintsem a kínzóval. De mi van akkor, ha az, akit kínoznak rászolgált? És most hagyjuk a liberális maszlagot, hogy ezt senki sem érdemli meg. És mi van akkor, ha nem lehetünk benne teljesen biztosak, hogy rászolgált? Ugyanis a film nem mutat nekünk semmit, ami miatt egyértelműen haragudnunk kéne a pedofilra. Persze, tudjuk, hogy az, de amíg Hayley látja a fényképeket, mi nem látjuk.

Kemény dió ez a film, nem csodálom, hogy egyeseknek a torkukra akad, de ha figyeltek a végére, néhány csavar után fény derül néhány dologra. Na persze, nem mindenre, de nem is baj, hogy sok háttérinformáció a homályban marad, mert utat enged különféle értelmezéseknek.

Louis De Funes kevésbé ismert filmjei közé tartozik, és ez nem véletlen. Egyrészt kedvenc francia komikusunk ezúttal csak mellékszereplő, és ezen a filmen nem fogod halálra röhögni magad, de a készítőknek nem is ez volt a céljuk. Egyrészt ez egy szatíra, amely hatásos görbe tükröt tart a nagyvállalati működés elé. Másrészt egy darabig még érzékelhető benne a franciákra olyannyira jellemző figurák és helyzetkomikumok sorozata, de aztán egy számomra elég váratlan fordulattal a történet átcsap egy fekete komédiába. Ez pedig nem csak nagyon váratlan, hanem nagyon szellemes is. Szóval nem egy klasszikus Louis De Funes vígjátékot fogtok kapni, bár természetesen jó szokása szerint brillírozik a szerepben, hanem egy kissé szokatlan jellegű, francia fekete vígjátékot. A végén pedig egy cameo-ban még a másik nagy világsztár, Alain Delon is megjelenik. Szerintem érdemes megnézni ezt a filmet, már csak különlegessége miatt is, jó szórakozásban lesz részetek.