"Szörnyűség volt, szörnyűség! De a mentő mögött száguldani isteni!"

A film bemutatója után emlékszem sokan áradoztak arról, hogy Hugh Grant mekkorát alakít, és hogy mennyire sikerült túllépnie önmagán. Na hát ez jó nagy baromág. Hugh Grantnél tényleg keresve sem találhattak volna jobb színészt erre a filmre, teljesen tökéletesen megfelel erre az aranyifjú szerepkörre, de meg is marad ebben. A kissrác szintén jól alakít, már kinézetre is annyira furcsa, hogy egy percig sem csodáljuk, hogy így alakul az élete. Az anyuka szerepében Toni Colette-t kellőképpen sikerült gyűlölnöm, dehát neki ez is volt a feladata. A sztori egyébként hangulatos, szórakoztató, mégis van igazi drámai mélysége, sőt a film végére eljutunk egy valóban katartikus pillanathoz. A legszebb pedig az egészben az, hogy ez a téma gyakorlatilag bárhol kínálta magát, hogy elcsússzon, és egy tipikus hollywoodi giccsparádévá változzon, de ez soha, egyetlen pillanatra sem történt meg, sőt meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy kifejezetten hihető, sőt reális a megvalósítás. Nagyon tetszett még a zenei aláfestés, meg a kettős narráció, jók voltak a poénok, az író ráadásul remekül értett a valós emberi gondolkodásmódhoz, és reakciókhoz, hogy mindezt viccesen tudja ábrázolni. Szóval remek kis film ez, nagyon egyben van, megérinti az embert, de közben mégis szórakoztat elejétől a végéig. Bár több ilyen készülne.

"Meg akar ölni minket! Csináld a benhúrosat! A benhúrosat!"

Zöld darázs címen ma már nem lehet komoly filmet készíteni, ezt nagyon jól gondolták az alkotók, így elsősorban a humorra helyezték a hangsúlyt. Nem röhögtem egyszer se fetrengve a röhögéstől, de azért elég sok jó poén volt, Seth Rogen és Jay Chou párosa igen jól működött. Az akciójelenetek már nem jöttek be ennyire, 2011-ben a mátrixos verekedések fölött már jócskán eljárt az idő, a lövöldözésekbe, üldözésekbe viszont szerencsére szorul némi kreativitás, bár érződik, hogy a rendező, Michel Gondry finoman szólva sem akciófilmekre specializálódott, a vígjátéki elemek sokkal jobban működnek.

A két főhőssel nem volt komolyabb problémám, ellenben valami egészen hihetetlen volt látni, hogy a Becstelen brigantyk zseniális gonosztevője, Christoph Waltz mennyire halovány, mennyire semmilyen ebben a filmben. Cameron Diaz karaktere pedig nagyon idegesítő, a csaj meg egyáltalán nem szép, vagy szexi, inkább egy kiöregedő, túlsminkelt alkesz színésznőre hasonlít, semmint szexi titkárnőre.

Egyébként minden hibáját leszámítva, nagyon szórakoztató film a Zöld darázs, hamar elrepült ez a két óra. Jó, hogy már nem veszik ennyire komolyan ezt a szuperhős zsánert, hanem viccesebbre fogják. Nem lett annyira jó, mint a Vasember, de azért szívesen ajánlom a figyelmedbe!

Szimplán csak egy jó kis gyilkolászós filmre vágytam. Azt hittem a bagolymaszkos olasz slasher erre pont megfelelő lesz. Aztán megláttam a stáblistán a rendező nevét, és már egyből tudtam, hogy ez most valami más lesz. Michael Soavi rendezte ugyanis a Dellamorte Dellamore című zombifilmet, ami minden csak nem sima zombifilm. Olyan alkotás, amely hihetetlen meglepő, és nagyon zavarbaejtő, de egy zombikról szóló művészfilm esetében ez nem csoda.

Aztán elkezdődött a Lámpaláz, és nagyon megbántam, hogy erre esett a választásom. A színészek nemcsak szimplán szarok, hanem ráadásképp idegesítőek voltak, az a perverz darab amit játszottak pedig ha lehet még inkább. El kellett telnie egy nagyon kemény 15-20 percnek, mire láthattam egyetlenegy jó beállítást. Valamiért mégis megsejtettem, hogy ebből azért lesz valami.

A végeredmény pedig az egyik legjobb horror lett, amit valaha láttam, még úgy is, hogy a szereplőkkel nem tudtam azonosulni. Amikor beindulnak az események, akkor ugyanis nagyon beindulnak, végig pörög a cselekmény, hihetetlen izgalmas az összkép, ráadásul simán meghalnak olyanok is, akik amcsi filmekben tabunak számítanak. A vágások nagyon merészek, a kamerabeállítások szenzációsak, a sokkeffektektől beszarsz, annyira ijesztőek, a feszült jeleneteknél pedig köpni-nyelni nem mersz. Mindemellett a zene is tökéletes, annyira tökéletes, hogy arra nincsenek szavak, ami azért is furcsa, mert nagyon sokfélék: van, amikor a '80-as éveket idézik, van amikor fantasztikus hangulatot teremtenek, és az is előfordul, hogy csak szimplán csodálatos. A gyilkosságok pedig minden határon túlmenően véresek, illetve brutálisak, ahogy azt egy olasz horrortól méltán elvárjuk. Ahogy a végén berendezi a gyilkos a hullákat, az majdnem annyira groteszk, mint az eredeti Texasi láncfűrészes mészárlásban.

Az 1987-es Lámpaláz (melynek Deliria az eredeti címe, illetve Stagefright, vagy Aquarius az angol megfelelője) szerintem simán ott van minden idők legjobb horrorfilmjei között. Igazi hátborzongató, felettébb élvezetes és ritka alkotás, mely egy lapon említhető olyan klasszikusokkal, mint a Halloween, vagy épp a '84-es Rémálom az Elm utcában. Ezek után már csak az furcsa, hogy miért ilyen kevéssé ismert?

Hát ilyen egy igazi exploitation film. A hősnők cicijei gyakorlatilag a játékidő 80%-ában láthatóak, és kapunk néhány szoftpornós jelenetet is. Van leszbizés, meg korbáccsal verés is, ha valaki azt szereti. Meg vér minden mennyiségben. Vagy temperaként csordogál, vagy szökőkútként spriccel a rendezői koncepciónak (LOL ugyanmár...) megfelelően. A legszebb jelenetekben pedig mindezt egyesítik. A sztori elején hősnőnkre rárontanak fürdés közben, mire ő kiugrik a kádból, és anyaszült meztelenül, lassított felvételben, kint a hóesésben kaszabolja le támadóit. Gyönyörű jelenet, kár, hogy ilyen jót később már nem láthatunk. Persze kreatívkodtak a készítők, néha forog a kamera, rengeteg a zoomolás, és az egyik gonosz mérgezett punci nyalása közben hal meg. Valóban elismerésem a készítőknek, ilyet még nem láttam.

A történet természetesen egy rakás szar, tele barom fordulatokkal, dehát ez huszadrangú egy ilyen alkotás esetében, de legalább pörgős volt. Bár a színészi játék szintén borzalmasan gyenge, legalább a zenei aláfestés korrekt. Igazából sokkal rosszabbra számítottam, ez a film a mai napig nézhető az arra fogékony néző számára.

Az új Alfie világszerte megbukott, a nézőket nem érdekelte, a kritikusok pedig élből utálták. Nekem semmi gondom nem volt ezzel a filmmel, sőt kifejezetten tetszett. Végre egy film, ami a férfiak szemszögéből mutatja be a szingli életmódot a sok szex és New Yorkos hülyeség után. Persze ez is okozta a vesztét, mert a férfi nézőket a moziban nem ezek a témák érdeklik, hanem inkább az akciók.

A régi Alfie ellenben hatalmas sikert aratott, sőt sok tekintetben újító is volt a maga idejében, nemigen fordult elő például, hogy a főszereplő folyamatosan kiszóljon a nézőknek a jelenetek közben. A szexuális szabadosság is igen erőteljesen megjelent, ma pedig kiváló korrajzot mutat nekünk a '60-as évek Londonjáról. Sajnos az Alfie ma már ennyiben ki is merül. A Michael Caine alakította főhőssel nem lehet azonosulni: bár nem mondhatnám, hogy kifejezetten szemét lenne a nőkkel, hisz sosem veri át őket, mindvégig önmaga marad, és ezt vállalja is, azért mégiscsak elég csúnyán bánik el mindegyikkel. Néha mintha pislákolnának benne érzelmek, de olyankor a lehető leggyorsabban elhessegeti őket magától. Jude Law Alfie-ja ennél jóval szerethetőbb karakter volt, persze erre is lehet azt mondani, hogy elhollywoodizálták, de a film élvezeti értékéhez ez jelentősen hozzátett. Ahogy a nők is borzalmasan haloványak ebben a régi változatban. Egyébként meglepő, mennyi mindenben hasonlít a két verzió, azt hittem ennél jóval kevesebb közös pontot fogok találni.

Mindenesetre az Alfie megér egy megnézést, már csak a hangulata miatt is.

Ideje bevallanom: nekem James Cameron a kedvenc rendezőm. Elsősorban azért mert ő készítette minden idők két legjobb folytatását, melyek megtalálhatóak a ALL TIME TOP 10-es listámon. Nem nehéz kitalálni, az Aliensről, és a Terminátor 2-ről beszélek. Sőt, én a Titanicot is szeretem. Aki azt a filmet szidja az simán sznob. A Két tűz között pedig az egyik legjobb akcióvígjáték, ami valaha készült. Az Avatar viszont nem tetszett. És bizony vannak filmjei a mesternek, amiket még nem láttam. A mélység titka is ilyen volt.

Elsősorban azért halogattam ennyi ideig, mert sose érdekeltek ezek a merülős-tengeralattjárós témák. Még azt is utálom, ha egy James Bond film kezdődik így, pedig az igazán csak pár perc. A másik téma, amit nem igazán kedvelek, azok az ilyen földönkívülis-ufós cuccok. Na ez a film csodásan egyesíti ezt a két számomra megmagyarázhatatlanul ellenszenves témát. De úgy voltam vele, hogy nem gáz Cameron két legnagyobb sikere között tette le ezt az asztalra, ráadásul a vízalatti dolgok szerelmese, úgyhogy nagy gond nem lehet, az agysejtjeimnek úgyis ki kell hevernie a Halálos iramban 5-öt.

Nagy gond nincs is. Cameron vérprofi rendező, dehát a közelébe nem kerül klasszikus filmjeinek. Egyrészt nem tudott igazán lekötni, ami részben az én hibám, részben Cameroné, hisz nem tudta velem megkedveltetni a karaktereket, amivel viszont már simán ment volna minden. A színészek jól játszanak, különösen Michael Biehn tetszett, mint bekattant katona. De egyszerűen nem olyan szerethetőek a karakterek, mint Ripley, vagy Newt, vagy John Connor, vagy Sarah Connor, vagy a Terminátor. Most legendás neveket írok, akikről mindenki tudja kicsoda. Itt meg itt van Bud és Lindsey... Másrészről túl hosszú is a film. Annyira nem monumentális ez a téma, hogy két óra húsz percen keresztül kelljen néznem. A trükkök egyébként természetesen elsőrangúak, a mai napig tetszetősek, de Camerontól ez a legkevesebb amit elvárok. Az idegenek viszont ritka hülyén néznek ki. Érzem én, hogy csodálnom kéne mennyire szépek, de ilyen rózsaszín neonizékből vannak, amitől inkább giccsessé válnak.

Na de ne csak rosszat írjak, mert annyira szörnyű nem volt. Az akciójelenetek nagyon a helyükön vannak, ráadásul izgalmasak egytől egyig. De Camerontól én személy szerint sokkal-sokkal többet várok. És az Avatar után is pontosan ugyanezt éreztem.

Komolyan elgondolkodtam miért volt az egyöntetű pozitív fogadtatás a filmmel kapcsolatban. Ennyire szar lehetett a 3.-4. rész? Vagy ennyire szar az idei filmkínálat? Fogalmam sincs igazából.

A Pizsiparty mészárlás??? Hát baszki, nekem ezt látnom kell!

Na ez egy igazi trashfilm, nem úgy mint a Toxic Avenger, ami direkt túlzó, direkt parodisztikus, és úgy egyáltalán direkt szar. Az igazi trash sosem direkt rossz, egyszerűen csak így sikerül. Ez még persze nem jelenti azt, hogy ezeket a filmeket ne lehetne élvezni.

Tehát adott a halloweeni alaphelyzet: lányok, kertváros, őrült gyilkos. A gyilkos fúróval gyilkol, ami az alapvetően fallikus kés szimbólumnak egyfajta továbbfejlesztett változata, de ennél több karaktert kár vesztegetni a gonoszra, az csak úgy ott van, igazából semmi jelentősége nincs azon kívül, hogy a slasherbe kell egy killer. A pali aki játssza, egy vérbeli ripacs, nagyon gáz, ahogyan forgatja a szemeit. A csajok se sokkal jobbak, nem igazán jellegzetesek, nem is igazán szépek, de azért a biztonság kedvéért mindegyiknek látjuk egy-egy öncélú felvételben a cicijét, vagy a popóját, full premier plánban. A párbeszédek hasonlóan buták és banálisak, néha olyannyira, hogy az ember akaratlanul is felnevet, például amikor kitalálják védtelen főhősnőnkre, hogy az őrült gyilkos "barátja". Meg persze az is tagadhatatlan, hogy a klisék mentén halad a történet, mindig előre tudjuk, hogy mi fog történni.

Mégis azt kell, hogy mondjam, tetszett ez a film. Volt benne némi feszültség, izgalom, lehetett rajta nevetni. A zene ugyan inkább humoros néhol, de összességében mégis pozitív nyomot hagyott bennem. Voltak nagyon jó ötletek, mint például a képen látható hűtős jelenet, vagy amikor a tv-beli gyilkosságot összevágták a valódival. A maga kis amerikai módján vért is láthattunk rendesen. Igazából ez egy tök korrekt, minimál költségvetésű kis horrorocska, ami tökéletesen vállalja azt, amit a címében ígér nekünk: cicit és vért. Közben pedig egy pillanatra sem vált unalmassá, pedig jól eltelt felette az idő. Viszont valahogy még ez is erény, jót lehet mosolyogni a '80-as évek jellegzetes kellékein, mint például a Stallone címlapos Playgirl magazinon. Valószínűleg Tarantino is láthatta annak idején ezt a filmet, ugyanis van benne egy jelenet, amikor az egyik csaj fegyvereket válogat a garázsban a szerszámok között, miközben a másik lány nagy bajban van. Mindezt tök ugyanúgy, mint Butch a Ponyvaregényben. És még a választott fegyver is hasonló!

Szóval, ha felkelti az érdeklődéseteket egy Pizsiparty mészárlás című film, ne habozzatok, megkapjátok amit akartok. Ha pedig különösen szar napotok volt, és mondjuk elegetek van a nőkből, akkor ennél jobb választás nem is nagyon létezik.

"Jó a szó, tesó"

Az Ashton Kutcher rejtély megoldódott, de nem ennek a filmnek köszönhetően. Magas, jóképű és van haja. Luca megmondta...

Ez meg tiszta véletlenül maradt ki, hisz ez a korosztályom egyik alapfilmje. Miközben néztem a filmet jöttem rá, hogy mennyi szöveget amit nap mint nap hallottam, kölcsönöztek ebből a szarból. Ezt a folytonos sütizést akkor se értettem, meg most se. Szóval van két elborult, fogyatékos gyökér, akik hülyeségeket csinálnak, meg hülyeségekbe keverednek. Ez még nem feltétlenül gond, mert Dumb és Dumber, meg Jay és Néma Bob is kurvaviccesek. De ők sajnos nem, pedig Stiflert én bírtam a Pite 2-ben nagyon.

Szerintem ez a film csak egyetlenegy esetben élvezhető, befüvezve, bepiálva egy házibulin, ahol mindenki hasonló állapotban van. Szóval ilyen speciális esetben jó lehet, de amúgy nagyon gáz.

Nem tudom, ki ez az Ashton Kutcher, és mit keres egyáltalán filmben. George Clooney-t megértem, hogy szeretik a nők. Ha lenne bugyim, én is benedvesednék tőle. De ott van Brad Pitt, vagy Johnny Depp mindketten király arcok. De ez a hülyehajú, seggállú balfasz, ez valami jópofa poén? Vagy mert olyan cuki? És mióta kellenek a nőknek az aranyos srácok? Ők mindig kint maradnak az esőben/hidegben a hülye virággal a kezükben. Mivel ő a főszereplő, és idegesítő, ez elég nagy hátránya a filmnek. A viselkedése is elég visszataszító, ahogy ilyen lúzer példát állít más pasik elé. Ha gyökér módon viselkedsz, tiéd lesz Natalie! Na persze... És azt is elárulom, hogy az a srác álma, hogy a High School Musicalbe írhasson.

A klisék borzalmasan elcsépeltek, de itt vannak egytől egyig ráadásul még fokozzák is, amit csak lehet. A poénokon csak néha lehet mosolyogni, de ez nagyon nem az a film, amin röhögni fogsz, sajnos még a vicces mellékszereplők se viccesek. Ráadásul mindezt gyomorforgató nyáltengerbe csomagolták. Annyira rossz az egész, hogy még Natalie bájossága is kevés ide. No meg nem is kell valami nagyot alakítania.

Viszont annyi kapcsolódása van a filmnek az életemhez, illetve a környezetemben élőkhöz, hogy kiváló bizonyíték rá: még egy baromira rossz film is képes lekötni, ha neked fontos, személyes dolgokkal hozakodik elő. Például a fuckbuddy kapcsolatot, illetve az első szexet kiválóan ábrázolja, mi több életszerűen. Pont ilyen, amikor hirtelen felindulásból szexelsz egy lánnyal, és mindketten meglepődtök ezen. Persze egy egészséges fuckbuddy kapcsolat nem így néz ki, de előfordulhatnak ilyesmi szituk. Aztán ott van a hideg lány, aki nem gyengének mutatkozni, és épp ezért válik a leggyengébbé. És persze az is benne van, hogy ezek a klisék, amikkel Hollywood folyamatosan töm minket, milyen rossz hatással vannak az ember életére. Egy rosszabb pillanatában képes, és akár még Ashton Kutcherré változik, ha túl sok ilyen szarságot néz.

Mindig is szerettem az ehhez hasonló átverős filmeket, és tiszta szégyen, hogy ezen argentin gyöngyszemet még nem láttam.

Már írtam egyszer egy argentin filmről, mégpedig a Szemekbe zárt titkokról, az is tetszett, de nem annyira, mint a Kilenc királynő. Tiszta gáz egyébként, hogy az argentinok, akiknél államcsőd volt, ilyen remek, kis olcsó filmeket tudnak készíteni, amik világszinten sikert aratnak. És mi kellett mindehhez? Elsősorban egy erős és ötletes forgatókönyv, hiteles színészek, illetve korrekt rendezés. Mi magyarok miért nem tudunk valami hasonlót felmutatni? Miért csak a gyenge romkomokat, és elbaszott művészfaszságokat vagyunk képesek gyártani? Vagy ott vannak a dánok, akik sorra készítik a remekebbnél remekebb filmeket, pedig feleannyian sincsenek, mint mi...

De térjünk vissza a Kilenc királynőre. A párbeszédek és a sztori egyaránt remek és érdekes, a színészek pedig hihetetlen életszagúvá képesek varázsolni ezt az egész koncepciót, a szó legjobb értelmében. A szélhámosok világát ennél jobban talán egyetlenegy film sem volt képes bemutatni. Érdemes rászánni az időt a Kilenc királynőre, mert borzasztóan fordulatos és maximálisan élvezhető.

Egyetlen gondom volt vele, hogy az elejétől kezdve sejtettem, hogy mi lesz a nagy végső csavar, és figyeltem is az erre utaló, apró jeleket, amik persze jöttek is szép számmal. Lehet, hogy az a gond, hogy előbb láttam a Nicolas Cage féle Trükkös fiúkat, ami elég jó film, de így utólag belegondolva rengeteget merít a Kilenc királynőből. És az a szomorú igazság, hogy ott is sejtettem ugyanezt a csavart, pedig nagyon nem az én műfajom ilyesmiket előre kitalálni. Mindenesetre remélem, hogy nektek ez nem rontja el a szórakozásotokat!

Na ez sem egy egyszerű film. Giuseppe Tornatorétól viszont az első, ami láttam, és meggyőzött, hogy a többi alkotását is megnézzem.

A Puszta formalitásnak nagyon nyomasztó hangulata van, ugyanis egész végig éjszaka játszódik, és egész végig zuhog az eső. Közben javarészt két ember beszélget. Depardieu remekül alakítja az írót, de nála nagyobb meglepetés Polanski, akit inkább rendezőként ismerünk, de a felügyelő szerepében is kiváló. Tornatore bravúrosan és ötletesen rendezte meg a filmet, tele van nagyszerű beállításokkal, egyedi vágásokkal, mindezt ráadásul ízlésesen. Így hiába egy hosszú párbeszéd a Puszta formalitás, mégis folyamatosan figyelünk, és kíváncsiak vagyunk mi történik. Ugyanis azt tökéletesen érezzük, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Az író értelmetlen dolgokat beszél, sőt értelmetlenül viselkedik néha, a felügyelő pedig érdekes módon mindent tud róla, és az általa írt regényekkel próbálja sarokba szorítani. Mindamellett az egész hely egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy rendőrőrs, a gyilkosság áldozatának kilétéről pedig végképp nincs semmi elképzelésünk, ahogy a főhősök motivációjáról, vagy szándékairól sem tudunk többet. Ezek után a film stílust vált, és krimiből egy emelkedettebb, költői és egyben pszichológiai alkotás lesz, amelyet remekül támogat Morricone aláfestő zenéje. Végül minden kérdésünkre választ kapunk, de nem tolják bele az arcunkba, hanem nekünk kell elgondolkodnunk a látottakon. Egy biztos, hogy erre a végkifejletre szerintem senki sem számított. A Puszta formalitás pedig egy nagyon mívesen elkészített, európai kis csoda, amit bárkinek ajánlok a figyelmébe.

Woody Allen korai filmjeiben úgy tűnik képtelen vagyok csalódni. A Broadway Danny Rose tele van humorral, jó sztorikkal, vicces beköpésekkel, közben pedig még hihetetlen pörgős is a cselekmény, ami viszonylag ritka Woodynál. Az anekdotázós szerkezet is tetszett, később majd ez fog visszatérni A világ második legjobb gitárosában. Mindamellett a történet legvégére némi hangulatváltással nagyon szép, sőt lírai befejezést sikerül kanyarítani szemüveges kis rendezőnknek. Ez tökre kilógna a film egészéből, ha nem fekete-fehérben forognának a jelenetek, és ami kezdetben feleslegesnek, sőt talán picit öncélúnak tűnik, az végül tökéletesen értelmet nyer. Közben persze ne feledkezzünk meg a fő témáról sem, ami nem más, mint a show business könyörtelen világa, mellékesen pedig nagyon szellemes paródiát láthatunk az olaszokról, elsősorban az olasz gengszterektől. Woody Allen még egy olyan korszakában készült a Broadway Danny Rose, amikor tele volt jobbnál jobb ötletekkel, amik csak úgy sorjáznak megállíthatatlanul. Ehhez képest nagyon fura, hogy tényleg csak 80 perc az egész. Természetesen, mint mindig a főszereplőnk ezúttal is saját magát alakítja, de ez talán a legpozitívabb figurája az összes közül, pláne ha egy másik jellegzetes Alleni karakterrel Agyament Harryvel hasonlítjuk össze.

Szóval nagyszerű szórakozásban lehet részünk, annak ellenére, hogy ez sem tartozik az életmű sokat emlegetett darabjai közé. Aki szereti Woody-t, annak azt is mondhatnám, hogy kötelező. Aki meg nem, az menjen a picsába! :D

Már a legelején figyelmeztetnek minket, hogy extrém brutalitást fogunk látni. És valóban: a hülye fitnesspatkányok legfőbb szórakozása az, hogy gyerekeket gázolnak el az úttesten. És ha véletlenül nem halnak meg rögtön, akkor visszatolatnak, áthajtanak a kissrác fején de úgy, hogy kiloccsan a szerencsétlen agya, az idióta tyúkok pedig ezt fényképezik, miközben élvezkednek.

Csak az az egyetlen gond, hogy minden annyira eltúlzott a színészi játéktól kezdve az eseményeken át, egészen a '80-as évekbeli hangulatig, hogy egyszerűen nem tudsz nem röhögni a filmen. Közben pár perc múlva a főhős-szörny a mezőn sétálgat szerelmével, a vak lánnyal, és virágot ad neki a lehető legnyálasabb zene kíséretében. Komolyan, nehéz feldolgozni ezt a filmet, tökéletesen igaz rá, az annyira szar, hogy az már jó kategória, így abban is biztos vagyok, hogy sokan élvezhetetlennek, sőt nézhetetlennek fogják tartani. De az biztos, hogy érződik rajta a szándékosság, hogy egy pillanatig ne vegye ezt senki komolyan. A lúzer srác ugyanis ebben a filmben nem szeretnivaló, hanem egy visszataszító, kis görény. A bántalmazói se sima gonosz kölkök, hanem a létező legbetegebb pszichopaták. A rablók pedig meg akarják erőszakolni a vak lányt, miután agyonlőtték a kutyáját. A polgármester nem csak simán korrupt disznó, de olyan dagadt, amilyet csak el tudtok képzelni. Sokan társadalmi mondanivalót is sejtenek ebben a mocsokban, de ennek ne dőljetek be, ez is csak a mondanivaló paródiája, ahogy itt minden önmaga leginkább eltúlzott verziója. Még karatézó transzvesztita is van benne...

Persze ettől még lehetne rossz a film, de végig röhögtem az egészet. Igazi bűnös élvezet a Toxikus bosszúálló, csak egyetlen dolgot sajnálok; hogy nem narrátoros videókazettán láttam először.