Ó hát igen... sejtettem, hogy ez lesz belőle. Az első rész annyira pengeélen táncolt a humor és az erőszak trashmezsgyéjén, hogy várható volt a második rész bukása.

A rengeteg vérből visszavettek. Az elején láthatunk persze néhány burleszkszerű kibelezést, és karletépést, de aztán igazából ez az undorítóan erőszakos vonal eltűnik. A harsány színészi játék pedig elveszíti vicces mivoltát, és sokkal inkább idegesítővé válik, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez poén. A humorral sem áll túl jól a második rész, ugyanis 10 fárasztóan erőltetett viccre jut egy igazán komikus momentum. Viszont annyira túlpörgették ezt a faktort, hogy sokkal inkább tűnik a film egy ízléstelen, és humortalan Monty Python-nak, már ha egyáltalán létezne ilyen alkotásuk. Sajnos a folytatás a dinamikáját is teljesen elvesztette, feleslegesen hosszú és túlnyújtott az egész. Ami még fontos volt az a tipikus '80-as évek életérzés, amit főleg a zene tudott kiváltani, de ezúttal csak komikusnak szánt prüntyögést lehet hallani a háttérben.

Szóval ez már tényleg egy szar film, komoly kihívás volt végigülni, és nem tudom, hogy fogom rávenni magamat a 3.-4. részre.

Egy újabb kamaradráma, amit a forgatókönyvnek és a színészeknek kell elvinniük a hátán, ugyanis mindössze három szereplőnk van, és jobbára egy helyszínünk. Engem mindig is izgattak az ilyen kísérletek, hogy hogyan lehet a minimumból kihozni a maximumot.

Sigourney Weavernek jutott talán a leglátványosabb szerep, és teljesen jól hozza a karaktert. A film fő feszültségét ugyanis a bizonytalanság okozza, és az ő karaktere kellően kattantnak tűnik ahhoz, hogy ne higgyünk neki feltétlenül. Ben Kingsley szintén kiváló, benne is megtalálhatjuk azt a kettősséget, ami ehhez a figurához kell, pláne hogy nagyrészt egy székhez kötve láthatjuk. Stuart Wilson szerepe a legkevésbé hálás, nem is hoz többet, mint ami a kötelező.

Az alapötlet egyébként szerintem kiváló, a már előbb említett kétségekre, a bezártságra, és a feszültségre alapoz egy remek szituáció keretein belül. Egyben is van a film, az elejétől a végéig, mégsem volt mentes pár zavaró apróságtól. Például kétségtelen, hogy a közepe fele néhol igencsak leült a cselekmény, és kissé unalmassá vált a film, ami megengedhetetlen egy ilyen kevés szereplőt mozgató darabban. A párbeszédek pedig lehettek volna kicsit életrevalóbbak is. De mindössze ennyi a kifogásom, egyébként egész jó kis film A halál és a lányka.

Egész jó filmecske volt ez is, nem igazán átütő erejű, vagy örökké emlékezetes, de mindenképpen nézhető, és élvezhető. A színészi alakítások kiválóak: Geoffrey Rush a perverz, vén botrányhős szerepében elképesztő karizmával bír, majd fokozatosan épül le egy szánnivaló szerencsétlenné. Kate Winsletnek sem okozott gondot a mosogatólány szerepe, viszont érdekes lehetett Joaquin Phoenixet közvetlenül a Gladiátor őrült császára után egy ilyen szelídebb, visszafogott szereben látni. Michael Caine rideg, kegyetlen és álszent doktora számomra kifejezetten félelmetes volt, némely jeleneténél a hideg futkosott a hátamon, de ez egyértelműen hálás szerep a színészóriásnak. Viszont a legjobban nekem mégis az ő fiatal nejét alakító, totálismeretlen Amelia Warner tetszett; nemcsak gyönyörű volt, de remekül vált félénk kislányból, hihetetlenül erotikus kisugárzású nővé  cselekmény során.

A párbeszédeket szintén kiválóan írták meg, bár tény, hogy ezek a kemény mondatok a 2000-es évek elején már nem válthattak ki, igazi botrányt, csak némi szolidan élvezhető felháborodást. A drámai jelenetek szintén megtették a maguk hatását, a pörgős cselekmény mellett nem igazán volt időm unatkozni az eltelt két óra alatt. A végső csavar a történetben pedig annyira illett oda, hogy már csak emiatt is érdemes volt végignézni a Sade márki játékait.

Ezt sem most láttam először, hanem sok-sok évvel ezelőtt, de akkor egyáltalán nem érintett meg. Ehhez a filmhez is egy kicsit fel kellett nőni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam.

Mert ez egy olyan alkotás, amibe nem is igazán lehet belekötni. Kevés olyan film van, ami képes rá, hogy túlmenjen a film keretein, és egy külön élménnyé, vagy hangulattá változzon. Nos, ez ilyen. Minden annyira a helyén van, mintha eleve így találták volna ki, nem is forgatókönyvből dolgoztak volna, hanem hirtelen összeállt az egész. Nehéz megfogalmazni, úgyhogy kénytelen vagyok darabjaira bontani. A színészek tökéletesek a szerepükben, természetesen főleg Audrey Tatou, aki örökre bevonulhatott így a filmtörténetbe. Annyira édes, bájos és szerethető a főhősnő, amennyire azt csak el lehet képzelni. Hozzá pedig ott van háttérnek Párizs, és a zene, és a hangulat. Ennyire európai, sőt ennyire francia filmet keveset tudnék mondani. Mindez már bőven elég lenne egy ütős mozihoz, de a rendező nem éri be ennyivel: olyan kreatív filmet láthatunk, amiben még legalább 4-5 filmnyi ötlet rejlik. A narrátor és a szövege zseniális, ahogy az élet apró dolgaiban keresik meg a csodát. Egyébként ezúttal a magyar szinkronra se lehet egy rossz szavam se, tökéletes egységbe forr a képen látottakkal. Hallottam több helyen is, hogy túl giccses, és túl meseszerű az Amélie. Én egyáltalán nem éreztem túl giccsesnek, a mesékkel pedig csak egy cinikus baromnak lehetnek problémái.

Valószínűleg még meg fogom nézni többször is az Amélie-t, ugyanis most sem a legjobb pillanatomban kapott el, és nem érintett meg érzelmileg annyira, amennyire egyébként tudna. Ettől függetlenül egyértelműen látom, hogy ez a mozi, olyan mint egy kis kincsesládikó.

A sorozat darabjai közül ez hasonlít leginkább a mostanában agyonsztárolt ötödik részhez. akkor mégis, miért ez a mostani lett ennyire felkapva? Azt hiszem sikerült megfejtenem. Az Ötödik sebesség elején van egy egész izgalmas akciójelenet, ami már megveszi az embert kilóra. Meg általában a legtöbb filmnek a végét szokták elbaszni, az ötödik résznek pedig pont a vége a legjobb a széfes üldözéssel, majd a Danza Kuduro című számmal, aminek köszönhetően mindenki jó érzéssel áll fel a székből.

Szóval Justin Lin a kezébe ragadta a gyeplőt, visszahozta a régi szereplőket, így bár minden tiszteletem a második részé, mégiscsak ez a Halálos iramban sztori igazi folytatása. Mondjuk szerintem nagy-nagy hiba volt Michelle Rodriguezt kinyírni rögtön a film elején, nemcsak azért mert igazi dögös csajszi, hanem mert emiatt ez a legkomorabb hangulatú epizódja a sorozatnak, ez pedig nem biztos, hogy jót tesz egy nyári akciófilmnek. Viszont jó döntés volt, hogy Paul Walkernek már nem szőkítették be olyan buzisra a haját, mint az eddigi részekben. Vin Diesel pedig nélkülöz ugyan mindenféle színészi tehetséget, de most még legalább nem válik idegesítővé, mint később. Az új csajszi pedig elég jó ahhoz, hogy beleilleszkedjen ebbe a koncepcióba.

A lényeg pedig: a Halálos iram arról szól, amiről szólnia kell, a kocsikról és a száguldásról. Bár az első jelenet nagyon elrugaszkodik a valóságtól, viszont tök izgalmas és baromi látványos. A film közepén található, és csúcspontnak tekinthető GPS-es versenyzés pedig olyan adrenalinlöketet ad, amilyet csak el tudtok képzelni. Ezzel a végső alagutas hajsza nem tud ugyan versenyezni, de mindenesetre szép befejezés.

A Halálos iram is abszolút a széria jobb részei közé tartozik, sima agykikapcsolódós szórakozás, ami megadja nekünk, ami jár. Persze nagyon közhelyesek, meg amúgy is szarok a párbeszédek, történet szinte nincs is, de ezek semmit sem számítanak, amíg dübörögnek a motorok.

Ez a rész nem csak azért rossz, mert nem szerepel benne se Vin Diesel, se Paul Walker, se egy régi karakter. A forgatókönyv miatt rossz. Ez egy videóra készült tucattini film forgatókönyve tízmilliószor látott klisékkel, felejthető karakterekkel. A színészek is szörnyen unalmasak, a főhősnő sem elég dögös, és ahogy a történet kezdődik az maga a sötét borzalom. Ennek alapján egy nézhetetlen, vállalhatatlan fércműnek kellene lennie, mégsem az, ugyanis ettől a résztől kezdve a rendező átvette az egész sorozatot.

És ez nem véletlen. Justin Lin neve talán nem mond sokat, de ő az egyetlen, aki feltunningolta ezt a roncsot. Ugyanis a rendezés kiváló. Az autósjelenetek elsőrangúak, még akkor is ha gyakran inkább egy videojátékra emlékeztetett. A fényképezés kiváló, és láthatunk gyönyörűen megkomponált jeleneteket, például amikor főhősünk befarol a tömegbe. Justin Lin próbálta az átvezető jeleneteket is dinamikusabbá tenni, több-kevesebb sikerrel, ugyanis elég unalmasra sikerültek. Így ez a harmadik rész bár tekinthető egyfajta mélypontnak, ugyanis alapvetően rossz film, mégis szerencsés, hogy Justin Lin miatt új vért pumpált a sorozatba. Kíváncsi leszek most már, hogy a negyedik részből mit sikerült kihoznia.

Amikor ez a film külföldön a mozikba került, alig vártam már, hogy itthon is láthassam, mert nagyon felkeltette az érdeklődésemet a téma. Sajnos jó nagy bukás volt, én pedig annak rendje, és módja szerinte elfelejtettem, és most jött el az idő, hogy megnézzem.

Az alapötlet tényleg nagyon jó. És nem csak, hogy jó, de valóban szellemesen ki is használják az ebben rejlő lehetőségeket. Ahogy folyik a cselekmény, egyre jobb és jobb ötletek következnek, egészen a legvégéig, amely gyakorlatilag a végletekig viszi ezt a témát. A csavarokra újabb csavarok következnek, de úgy hogy közben végig meglepő, és szórakoztató marad a film. Al Pacinotól természetesen elsőrangú alakítást láthatunk most is, de rajta kívül ez igazából senki másról nem mondható el. Igazából a S1m0ne leginkább gyenge pontja, nem más, mint magad S1m0ne. Ez a modellecske teljesen megfelel arra, hogy egy műnőt alakítson, de egy olyan szupersztár szerepében, aki iránt bolondul az egész világ már tökéletesen hiteltelen, és szerintem itt csúszik el a film. Főleg itt bukik el az egész koncepció, illetve szerintem a rendezés is lehetne kicsit feszesebb és kevésbé visszafogott. Így már tulajdonképpen érthető a bukás, de nem beszélhetünk még így sem rossz alkotásról, egy nézést mindenképpen megél a remek forgatókönyv, illetve természetesen Al Pacino miatt.

Sokkal könnyedebb folytatást készítettek, és szerencsére nem próbálták meg remakelni az első rész, mint az oly sok második rész teszi. Persze, itt is beépülnek egy bűnöző bandába, ahol leginkább gyors kocsikra, és jó sofőrökre van szükség, de most egyértelmű a felállás, vannak a jófiúk, meg van a gonosz bandavezér. De tényleg, olyannyira könnyed ez a film, hogy még a rosszfiúkat sem ölik meg benne. Kicsit humorosabbra is vették a figurát, bár annyira nem jók a beszólások, azért fejünket sem verjük a falba.

Vin Diesel azt hiszem a xXx második részét választotta, mert több lehetőséget látott abban a franchise-ban. Engedjétek meg egy kicsit, hogy: kac, kac... Szóval nincs itt, de nem is hiányzik, ezt a sorozatot nem a karakterek adják el. Paul Walker továbbra is itt van, és továbbra sem a színészi játékával, hanem a külsejével szerepel. Tyrese Gibson pedig szerintem teljesen korrekt társként. Vannak jó megmozdulásai, néhány jó beszólása, nem válik idegesítővé, úgyhogy úgy rendben van. Eva Mendes pedig hozza a szokásos szexi csajt, aki elengedhetetlen egy ilyen filmben. Szerintem nagyon dögös, rá sem lehet egy rossz szavam sem. A gonosz viszont nagyon durván jelentéktelen, olyan mintha a vásznon sem lenne. Mindezekhez remek háttért biztosít Miami, így egy tipikus, jól szórakoztató, nyári akciófilmmel van dolgunk. A versenyek, meg üldözések szerintem jobbak, mint az első részben, és többnyire nem szálltak el a valóságtól sem. A cselekmény természetesen elejétől a végéig pörög, tehát sok panaszra nem lehet okunk ezzel a filmmel kapcsolatban.

Egy hülye kritikus persze sok mindent felhozhatna a Halálosabb iramban-nak, hogy miért nem jó. De az a helyzet, hogy bár ennyire élvezhetőek és korrektek lennének a nyári akciómozik folytatásai.

Ha már ennyire bejött az Egy fiúról, akkor próbát tettem az író, Nick Hornby másik munkájával is.

Egy dolog biztos: ez az ember átkozottul jól ismeri az embereket, a gondolkodásmódjukat, a reakcióikat, és nem fél ezeket megfogalmazni. A főhőssel és problémáival tökéletesen együtt lehetett érezni. Sőt, gyakorlatilag bárki együtt érezhet vele, akinek már valaha volt kapcsolata és szakítása.

Aztán ez a dolog kicsit átfordult bennem. A főszereplő egyre jobban idegesített, mennyire férfiatlanul, mennyire balfasz módon kezeli a helyzeteket, és ahogy nem tudja eldönteni, mit is akar valójában. Egyébként is utálom ezt a generációt, akik félnek felnőni és nem tudnak mit kezdeni magukkal, és abszolút semmiért sem vállalják a felelősséget. Persze ez Kevin Smithnél hihetetlenül szórakoztató, de itt nem a poénokra mentek rá.

Aztán ismét fordult bennem valami. Szinte pofán csapott a felismerés, hogy ez a szarházi, John Cusack ez mennyire olyan mint én vagyok. Mennyire ugyanazt csinálja. És ez letaglózott. Mi több, arra késztetett, hogy átgondoljam az életem bizonyos fontos dolgait, és döntéseket hozzak. Erre pedig lássuk be, hogy borzasztóan kevés film képes. Ráadásul nem csak a felismerés érkezett el, hanem rengeteg tanulsággal is szolgál számunkra ez a film.

Egyébként nem olyan jó film ez, mint az Egy fiúról: nem olyan vicces, nem olyan katartikus a vége, Jack Black pedig finoman szólva is kurvaidegesítő. Persze Cathrine Zeta-Jones olyan szinten gyönyörűségességes, hogy érte aztán bármilyen filmet érdemes lenne végignézni. De most komolyan. Kit érdekel? Ez egy olyan film, ami ha a megfelelő pillanatban kap el téged, meghatározhatja az életedet. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen alkotáshoz volt szerencsém a több ezer film közül, amit valaha láttam.

Persze ezt sem most láttam először, hanem a bemutató után nem sokkal, az pedig már jó rég volt. Hogy miért tartottam középszerűnek, és miért nem emlékszem rá, az most már teljesen egyértelmű. 10 évvel ezelőtt folyamatosan pótoltam a filmtörténet nagy klasszikusait, mint amilyen a Bárányok hallgatnak, vagy a Közönséges bűnözök, a Nagy balhé, de még hosszasan sorolhatnám. Na egy ilyen mezőnyhöz képest valóban elhalványul ez az akciófilmecske, de azért semmi oka sincs a szégyenkezésre, főleg most az 5. rész hypolásának függvényében.

Az első fél óra például csodálatos. Olyan remekül bemutatja ezt az egész életérzést, aki gyorsult már ilyen kocsival, az maximálisan megérti, miről beszélek. Közben végig pörgős és szórakoztató, nem csoda, hogy ekkora divatot teremtett. A csajok itt még tényleg dögösek, Jordana Brewster imádnivalóan bájos, Michelle Rodriguezért pedig meg kell veszni. Vin Diesel itt még valóban kemény és cool arc, akinek még jellemhibája is van, nem úgy mint az 5. részben. Paul Walker a világ egyik legszebb pasija, ezt még férfiként is kénytelen vagyok elismerni, de amúgy sincsen semmi gond a játékával. Szóval a film elején elérik, hogy mi is akarjuk ezt a versenyesdit, hogy mi is a csapathoz akarjunk tartozni, jönnek az izgalmak, a meglepetések, aztán mintha csak rájöttek volna a készítők, hogy kellene valami történet is, és itt bizony egy kicsit csökken a színvonal. Nem vészes egyáltalán, abszolút szórakoztató marad így is az egész, gyorsan történnek az események, de azért lássuk be, ennél sokkal jobb beépített zsarus filmeket is láthattunk már. Vannak jó pillanatai, de ebből jóval többet is ki lehetett volna hozni,  ha nem ragadnak le a sima autósfilm koncepciónál. Viszont tény, hogy ezt tökéletesen hozza, ami később már nem feltétlenül sikerült.

Érdemes volt újra nekigyürkőzni a Halálos irambannak, megkapja tőle az ember, amire vágyik.

Annyi jót hallottam már az új X-Menről, hogy muszáj volt moziban megnéznem, szerencsére megérte várni, végül a lehető legjobb társaságban sikerült megnéznem.

A film pedig szintén nem okozott csalódást, simán teljesítette az elvárásaimat. A színészek kiválóan játszottak, ismét sikerült remek karakterekkel betölteni a mozivásznat, és szerencsére abszolút átérezhető drámákat láthatunk. Az összes főbb szereplővel együtt tudunk érezni, a cselekmény pedig végig változatos marad. Az akciójelenetek is elég jók, nekem nagyon tetszett például, amikor Erik behatol az orosz bázisra. Viszont a fináléban, amikor a tengeralattjáró ráesik a pálmafákra, ott olyan annyira rossz CGI-nak lehetünk szemtanúi, hogy csak lestem, de szerencsére nem sok ilyen kirívó eset van. A végső összecsapást egyébként egy kicsit túl soknak éreztem, hogy folyton rá kellett tenniük még egy lapáttal az eddig látottakra.

X-Men film esetében a karakterekről is muszáj pár szót ejteni. Xavier professzort furcsa volt látni csajozós gondolatolvasóként, de ügyesen mutatták be, hogy fokozatosan azzá válik, akit már jól ismerünk. Magneto karakterét szintén elmélyítették, remekül mutatták be az érzéseit, illetve kettejük barátságát, majd az ellentéteiket. Aminek a legjobban örültem, hogy nagy kedvencem Mystique karakterét végre szépen kibontották, legalább olyan fontos szereplő lett, mint Vadóc az első részben. Jennifer Lawrence pedig legalább olyan dögös volt, mint elődje, Rebbeca Romijn. A Darwint alakító srácnak pedig jutott egy gyönyörűen drámai jelenet, Vészmadárnak köszönhetően pedig átélhettük a repülés szépségét. Az ellenség oldalán álló mutánsok viszont szerintem elég gázosak voltak a szitakötő lánytól kezdve, a gagyi Azazel-en át egészen a sablongonosz Sebastian Shaw-ig. Erről jut eszembe, Magneto anyukáját egy Magyar Éva nevű hölgy játssza, na ő is fantasztikus abban a 20 másodpercben.

Egy dolog biztos: kiválóan sikerült ez az X-Men előzmény, és nem csak ahhoz képest, hogy egy filmsorozat 5. darabjáról van szó. Bár telis tele van utalásokkal, így önmagában talán kevésbé állja meg a helyét, mégis egy nagyon összetett, néhol drámai, máshol humoros és látványos, úgy összességében pedig nagyon szórakoztató alkotásról van szó.

Ritkán szoktam leírni a sztorit, de ez most kihagyhatatlan: az oroszok és szövetségeseik megtámadják a magára maradt USA-t, ahol az egyik kisvárosban maroknyi fiatal partizánként harcol ellenük a hegyekben.

A színészek pedig később mind játszottak híres filmekben, úgy mint Patrick Swayze (Dirty Dancing), Charlie Sheen (A szakasz), Lea Thompson (Vissza a jövőbe), és Jennifer Grey (megint a Dirty Dancing).). Egytől egyig pocsékok és hiteltelenek, dehát az összes drámai jelenet bűzlik a tipikus hollywoodi nyálasságtól, amik érdekes kontrasztban állnak az akciójelenetek kornak tökéletesen megfelelő színvonalával és helyenkénti keménységével. Egyébként az egész sztori és a megvalósítás ezer sebből vérzik, gyakorlatilag olyan, mintha egy 14 éves gyerek fantáziálna ilyen paranoiásan. Nem igazán lehet komolyan venni ezt az egészet, pedig elvárják tőlünk. Az amcsik sosem voltak megszállva, halvány lila gőzük sincs erről az egész témáról, és ez nagyon érződik az összképen.

"Te tényleg azt hiszed, hogy ha leszop engem egy gyönyörű, nagycsöcsű 25 éves, az nekem akkora nagy öröm?"

Ez volt életem első Woody Allen filmje, ennek köszönhetően szerettem meg a munkásságát, és néztem meg a többi alkotását is. Sokáig az Agyament Harryt tartottam egyértelműen a legjobb filmjének, ami egyáltalán nem véletlen. Zseniális ötletek sorjáznak benne, fantasztikus színészek előadásában.

Valószínűleg Allennek volt egy rakás kiváló ötlete, amelyeket nem igazán tudott összeilleszteni, így kitalálta(?) az alkotói válságban szenvedő írót. Mindamellett ebben mutatja be magát a leginkább szemétládának, ami tekinthető kemény őszinteségnek is, de kénytelen vagyok beismerni, hogy Allen így a legszórakoztatóbb, hogy szembenéz saját magával. A jelenetek pedig valóban fantasztikusan Tobey Maguire haláli kalandjától kezdve, Robin Williams életlenségi epizódján át, egészen az idős zsidó házaspár titkán keresztül, Woody pokolbéli jelenéséig, mind elképesztően viccesek, és akkor még nem is írtam a sziporkázó dialógusoktól. Allentől eltérően ezúttal legalább annyit káromkodnak, mint egy Tarantino filmben, de abszolút helyén van a dolog, hihetővé teszi az érzelmi reakciókat. A történetek a történetben elem pedig végig követhető, és szintén nagyon humoros, hogy főhősünk múltját kitalált karaktereken keresztül ismerhetjük meg, akik valójában mindannyian a filmbeli karakterekről lettek mintázva. A szaggatott vágástechnika is nagyon bejött annak idején, de ma már sok helyen láttam hasonlót, így annyira nem okozott már meglepetést. Az meg itt is hihetetlen humoros, ahogy Allen reflektál a saját zsidóságára több ízben is.

Nézzétek meg az Agyament Harryt, ha még nem láttátok, ha pedig láttátok, akkor nézzétek meg újra, kurvajó, gyakran idézhető szövegek vannak benne, kiváló poénokon szórakozhatunk az első percétől az utolsóig. Ha rám hallgattok, akkor a második, Kern András-féle verzióval nézzétek meg a filmet, a másikkal szerintem élvezhetetlen.