Olyan érdekes, hogy Fincher régen még tudott filmet rendezni, és nem halálunalmas, értéktelen szemetekért sztárolták körbe világszerte.

Pedig ez sem egy egetrengető alkotás, hatásában igencsak elmarad a Hetediktől és a Harcosok klubjától egyaránt. Viszont attól még ez is egy kiválóan elkészített film. Érdekes és fordulatos a forgatókönyve, nem a megszokott sablonokra építkezik, és így végig kétségek közt tartja a nézőjét, és még az utolsó pillanatokban is képes meglepetéseket okozni. A rendezés maga is végig dinamikus, a színészek pedig kiválóak; Michael Douglas telitalálat erre a figurára, nála jobbat nem igen lehetett volna találni. Sean Penn sajnos túl kevés időt tölt a vásznon, de őt mindig jó látni.

Nem igazán tudok belekötni a Játsz/mába, remek kis film, nehezen tudnám elképzelni, hogy valakinek ne tetszene, amennyiben nem hasonlítja Fincher valódi klasszikusaihoz. Elsősorban egyébként magának Finchernek ajánlanám újbóli megnézésre, hátha eszébe jutna hogyan is kell jó filmet készíteni.

Igazából értetlenül néztem ezt a filmet. Friedkin mégis kinek készítette? A melegek utálták, mint a szart, hogy perverz csőcseléknek ábrázolták őket (és most itt tekintsünk el a nyúlfarknyi jelenettől, ahol Pacino bevédi kollégái előtt az egyik srácot), gyakorlatilag a film 90%-ában visszataszító és undorító fertőnek ábrázolják a buzibárok világát. Éppen ezért a homofóbok is gyűlölni fogják ezt a filmet, szóval gyakorlatilag mindenki utálni fogja. Pacino maga is azt nyilatkozta, hogy ő nem ilyen filmre szerződött, és most ezt kivételesen nem érzem a szokásos bukás utáni mosakodásnak: hisz Pacino az eltelt évek során sokat bizonyította, hogy milyen kiváló ízléssel választ magának filmeket, és maga az alapanyag amúgy nagyon is ígéretesnek tűnik, hiszen egy valós sorozatgyilkosságot dolgoz fel, ahol a főhős meghasonlik önmagával. Ehhez képest szőrös buzik nyalakodását kell látnom az egész filmen keresztül, sőt másodpercekre még premier plános seggbekúrást is láthattam, pedig sosem akartam. Arról már nem is beszélek, hogy nincsen valamirevaló cselekménye a sztorinak, nincs benne fejlődés, nincs benne motiváció, úgy önmagában nem sokat ér az egész. Al Pacino természetesen remekül alakított ebben a filmben is, de azért egymaga nem tud elcipelni a vállán egy ekkora szart. Nem véletlenül jelölték annak idején olyan több Arany Málna díjra is. Dehát Pacino minden idők legnagyobb színésze, így már csak miatta is kénytelen voltam megnézni ezt a filmet.

Egyszerű, könnyed kikapcsolódást ígér nekünk az Amerika kedvencei, és igazából ezt be is tartja. Persze, van benne egy kis szatirikus vonal, meg görbe tükröt tart Hollywood saját maga elé, de igazából csak az elkényeztetett sztárokon nevethetünk egy kicsit.

Kibaszott ironikus, hogy Julia Roberts, pont Julia Roberts alakítja a mellőzött nővért, aki aláveti magát sztárhúga minden egyes óhajának. Még ironikusabb, hogy Zeta Jones még ebben a negatív szerepben is sokkal sugárzóbb, sokkal gyönyörűbb és sokkal de sokkal szerethetőbb, mint Julia, aki igazából még így is csak saját magát tudja eljátszani. John Cusack jó szokása szerint kiválóan és humorosan játszik, Bill Crystallal egyetemben. A forgatókönyv is vicces, egyszer jókat el lehet röhögcsélni az Amerikai kedvencein, úgyhogy ajánlom figyelmetekbe!

Az aréna istenei már kicsit izzadtságszagúbb, mint az első évad, dehát mit is várhatunk egy előzmény minisorozattól?

Ennek ellenére maga a végeredmény még simán élvezhető, igazából jó, hogy megcsinálták ezt a szezont, mivel sanszos, hogy az igazi második szezon már egészen más jellegű lesz. Batiatus és Lucrecia pedig mindketten elég jó és elég erős karakterek ahhoz, hogy megérdemeljenek még egy kis szereplést. Az új szereplőknek is megvan a maga létjogosultsága, úgy mint az inkább mai celebekre, semmint gladiátorokra hajazó Gannicusnak, vagy a gyönyörű perverz római hölgynek Gaia-nak, de említhetném még Batiatus apját is, aki mellett főhősünk idétlen kamasszá válik.

Sokkal több szexet láthatunk, mint az első évadban, az öncélúság, ha lehet, még azon is túltesz. Ennek ellensúlyozására mind a hat részen keresztül megmarad a sok intrika, fordulat és drámaiság, ami a Vér és homoknál csak a második felére volt jellemző. Szintén jó pont még az alkotóktól, hogy már nem übergagyi CGI-on kell röhögnöm harc címén, hanem valóban modern és látványos összecsapásokat láthatunk. A végső csata a lángoló körben például valami elképesztő, sok-sok mozifilmet megszégyenítő gigantikus viadal. Maga a befejezés nem olyan katartikus, mint az előző szezonban, sokkal inkább kegyetlenül ironikus, de ami a lényeg, hogy igazán ütős.

Ez a sorozat nem a hitelességéről híres, nem is azzal hódít, ezer dologba köthet bele még egy átlagember is, nemhogy egy történész, viszont egyvalamiben olyan hű a korhoz, mint egyik Rómával foglalkozó film se. Ez pedig a rómaiak életének bemutatása. Kiváló példa erre a szűz rabszolga sokszoros megerőszakolása, majd kivégzése, ami igazán szívszorító, de annak idején ez teljesen megfelelt az akkori erkölcsöknek, így mindennaposnak számított egy hasonló tragédia.

Már jó régóta meg akartam nézni ezt a filmet, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez Clint Eastwood első rendezése.

Viszont úgy látszik Clint bácsinak is volt mit fejlődnie, ugyanis a Játszd le nekem a Misty-t nem igazán jó film. Valamennyire látszik rajta a kezdő rendezők útkeresése, azt pedig azóta is tudjuk, hogy Eastwood egészen más utat talált meg végül, mint ebben a moziban. A jeleneteknek nincs igazán dinamikája, amit már a főcímnél észre lehet venni, hogy túl hosszúnak és vontatottnak tűnik, de a film közepén található hosszú, szépelgős, nyálas, naplementés rész is túl sok, ráadásul abszolút nem illik a film többi részéhez. Clint Eastwood pedig természetesen magára osztotta a főszerepet, de nagyon nem illik hozzá ez a nőcsábász DJ szerepkör. Teljesen hiteltelen benne, igazából azt vártam végig, hogy hirtelen előkapja a Magnumját, és gyorsan véget vet ennek a hülye sztorinak, de sajnos erre hiába vártam.

Sidney Lumet egy remek rendező volt: nagyszerű alapanyagokat választott filmjei témájául, majd kiválóbbnál kiválóbb színészeket alkalmazott a szerepekre. Ez így már önmagában erős párosítás, úgyhogy ha ehhez még hozzávesszük, hogy mennyire jó rendező is volt, akkor nem csoda, hogy a filmjei egyaránt kötelező tananyagok bármely filmrajongó számára.

Az domb elején még azt hittem, hogy ez lesz a kivétel, mert nem tudott igazán lekötni. Az őrök kemények voltak, a fegyencek pedig mind önálló egyéniségek, és kíváncsi voltam, mire fut ki ez az egész. Aztán voltak nagyon érdekes rendezői fogások, például a vágástechnika szokatlanul feszesnek bizonyult egy '60-as évekbeli alkotáshoz képest. De remek az a jelenet is, amikor gázmaszkban futkározik az egyik elítélt a dombon, és a rendező a szubjektív, és a külső kameranézet között váltogat. Ennek ráadásul kettős funkciója van: növeli a néző átélését ebben a klausztrofóbiás állapotban, másrészt kiválóan szimbolizálja az elnyomást is. A végére pedig egy nagyon átérezhető, magával ragadó, igazán szenvedélyes remekmű lesz A dombból, amely komoly mélységekig ábrázolja a hatalom és a kiszolgáltatottság természetét. És amellett, hogy ilyen komoly témákról szól, mégis jut benne hely egyfajta szomorú, groteszk humornak is. A befejezés pedig zseniális.

A régi magyar szinkron nagyon oldschool, nagyon szarul is szól, de mégis mindenképpen ezzel ajánlom a filmet,ugyanis így ez egy plusz külön élmény.

Elég érdekes egy sorozat ez, és bár nem túl gyakran nézek sorozatokat, de ha mégis, akkor is csak komoly elismerések, dicséretek, avagy díjak után (igen, kétségtelenül sznob hozzáállás, de manapság a mozi elbutulása után már annyi kiválóbbnál kiválóbb tévésorozat van a piacon, hogy ezt képtelenség lenne idővel bírni) ennek mégis kénytelen voltam nekikezdeni, mivel az ókori Rómában játszódik, és mint ilyen, már alapból közel áll a szívemhez.

A történet eleje annyira klisés, sablonos, hogy az valami elképesztő. A színészek természetesen huszadrangúak, miközben a szemünket is hihetetlenül fájdítja a CGI látványvilág, amit hihetetlen gyengén készítettek el. Mindemellé olyan szintű öncélúságot képzeljetek el, amilyenre csak képesek vagytok: mindenhol okkal-ok nélkül csöcsöket látunk (néha bizony szilikonmelleket), a CGI vér pedig a stilizált hatásvadászat legmélyebb bugyraiba repít titeket folyamatos és felesleges káromkodásokkal övezve. Gyakorlatilag egy exploitation sorozatról van szó, igazi bűnös élvezetről, amit minden hibája ellenére az ember mégis tovább néz, mert nagyon ciki ugyan, de élvezi.

Aztán ahogy teltek-múltak a részek, egyre igényesebbé vált a sorozat. Persze nem ért fel mondjuk a Róma szintjére, de árnyaltabbak lettek a jellemek, látványosabbak a küzdelmek, kicsit jobbak a színészek, fordulatosabb a cselekmény, szóval folyamatosan nőtt a színvonal, miközben megmaradt annak, ami. Az utolsó rész pedig szinte katartikus élménnyel bír, amihez nyilván hozzátartozik az is, hogy sok-sok részen át remekül építették fel a cselekményt, ami a fináléhoz vezet.

Azoknak ajánlom akik szeretik a Rómát, és nem riadnak el attól, hogy mindezt sokkal gagyibb, véresebb és perverzebb köntösben láthassák viszont.

Nem rajongok különösebben azért a fajta intellektuális krimiért, ami leginkább Agatha Christie nevéhez fűződik, és pláne nem rajongok az ebből készült tévéváltozatokért. De a Gyilkosság az Orient Expresszenhez hasonlóan ez is egy igényes darabnak tűnt. Sajnos a fent említett filmet már túl rég láttam ahhoz, hogy összehasonlíthassam ezt a két alkotást, így kénytelen vagyok önmagában vizsgálni a Halál a Nílusont.

A rendező nem más, mint John Guillermin, aki olyan filmekkel a háta mögött, mint a Pokoli torony, vagy a King Kong a '70-es évekbeli amerikai mozinak egy megbízható iparosa volt. Ezt sem egy sima kriminek tervezték, hanem egy nagyszabású, intelligens sikerfilmnek. Erről árulkodik a sok látványos díszlet, és a gyönyörű fényképezés is. Na meg persze erről árulkodik az illusztris szereplőgárda, Peter Ustinovval az élen, aki nagyon szórakoztatóan ábrázolja Poirot-t, ráadásul erre magyar hangja Csákányi László még rá is tesz egy lapáttal. Az áldozatot játszó Lois Chiles a Moonraker című Bond moziban a 007-es lányok talán legjelentéktelenebbikének számított, de itt egy bájos szépség, még annak ellenére is, hogy a készítők minél rosszabb színben próbálják feltüntetni az általa játszott karaktert. Viszont Mia Farrow engem kifejezetten taszított, de a többiekkel abszolút nem volt gondom, külön kiemelném Olivia Hussey szépségét, és Angela Lansbury-t, aki parádés az alkesz, nimfomán írónő szerepében.

Maga a cselekmény szépen, lassan hömpölyög, igazi izgalmakat kár is várnunk a filmtől, ami csak azért gond, mert 140 perces alkotásról beszélünk. Szerencsére kellően fordulatos, okos és szellemes ahhoz, hogy lekösse a figyelmet. És ha már Agatha Christie-t nézünk, akkor válasszuk az igényesebb filmjeit.

A tanúnál írtam, hogy a tökéletes élvezethez szükség van némi intelligenciára. A perre ez sokszorosan igaz. Úgy érzem, hogy ehhez a filmhez egyelőre kevés vagyok. Csak néztem, és egyértelmű volt számomra, hogy milyen nagyszerű alkotás is ez. A történet gyors, groteszk fordulatok váltják egymást, a színészek pazar alakítást nyújtanak egytől egyig. Azt hittem, hogy Anthony Perkinsben folyton Norman Bates-t fogom látni, de nem: K urat láttam. Aztán itt van még többek között Jeanne Moreau, Romy Schneider, vagy épp maga Orson Welles, akik egyaránt kiválóak. A képi világ pedig valami elképesztő, még a többi Orson Welles filmhez képest is, pedig azok is elég magasra rakták a mércét. A film noir sötét beállításait sikerült a lehető leggroteszkebb és legegyedibb formában átmenteni ebbe a műbe, ami egyszerűen gyönyör a szemnek, tényleg egy valódi műalkotás. Ehhez társul még hozzá tökéletesen az Adaggio, amely remek zenei aláfestésnek bizonyult.

Szóval tudom, hogy ez egy remek film, ehhez a leghalványabb kétségem sem férhet. De egyszerűen nem tudom dekódolni a látottakat. Csak egy példával éljek, ott van az a jelenet, amikor a nő húzza maga után a hatalmas ládát, és csomó időbe telik, mire K úr segít neki. Biztos van ennek valami jelentése, csak fogalmam sincs, hogy micsoda, és ilyen részekből áll össze a film. Mégis a mű egészének mondanivalóját érteni vélem, hogy ez a koncepciós per, ahol azt se tudjuk meg, mivel vádolnak minket, miért ítélnek halálra, de mégis bűntudatunk van, ez a per ez maga az élet. De eddig jutottam az értelmezésben, ennél tovább már nem. Lehet ez nekem szégyen, de évek múlva majd újra kell néznem ezt a filmet, hátha még jobban tudom majd értékelni.

A 88 perctől nem vártam mást, mint egy izgalmas thrillert, de sajnos csalódnom kellett. A film nagyon bántóan középszerű, igazából egy egyszerű tvfilm színvonalán mozog. Egy nagyjából valós időben játszódó filmnél az ember jogosan várna el körömtépő izgalmakat, mint például a 24 című sorozat esetében, de erre itt hiába várunk. Ráadásul a tettes személyére is rá lehet jönni a film negyedénél, ami elég szomorú. Ami mégis egy picit az átlag fölé emeli a 88 percet, az nem más, mint maga Al Pacino, aki ugyan nem hoz többet az unott rutinnál, de még így is lejátssza a vászonról kollegáit. Meg azt is kénytelen vagyok elismerni, hogy a gyilkos halála egy elég jól sikerült jelenet, rendesen ki is lóg a film egészéből. A 88 perc így nem marad több, mint egyszer nézhető, de azonnal felejthető kis szösszenet, amit bárki kihagyhat, még Al Pacino fanatikusok is.

Bármennyi jót is fogok írni erről a filmről, ha úgy döntesz, hogy megnézed, akkor készülj fel rá, hogy egy rohadt nyomasztó élményben lesz részed. Ne tévesszenek meg a tinikülsőségek, és Ashton Kutcher bájos pofikája!

És pláne ne hagyd ki csak miatta ezt a filmet, ugyanis a Pillangó-hatás annyira jó, hogy még Kutcher se tud rajta komolyabban rontani. Bár az elég vicces, hogy a fiatal ashtonkutchereket játszó színészek kivétel nélkül sokkal szimpatikusabbak, karizmatikusabbak, és tehetségesebbek nála. Persze, gyakorlatilag bárki mással jobban jártunk volna a főszerepben, de a film maga annyira jó, annyira átélhető, a jelenetek annyira izgalmasak, a cselekmény annyira fordulatos és változatos, a tempó pedig olyan pergős, és magával ragadó, hogy nincs időnk Kutcheren idegeskedni. Egyébként a másik főhősnő, Amy Smart sem épp egy telitalálat, valóban cuki a csaj, és Kutcherhez képest jól is játszik (de nála még a székem, vagy a billentyűzetem is jobb, úgyhogy ez nem egy nagy dicséret), de nehezen hiszem el róla, hogy ő lenne az életre szóló nagy szerelem.

Az alapötlet maga azért fantasztikus, mert kivétel nélkül mindannyian eljátszottunk már a gondolattal, hogy mi lenne ha visszamehetnénk az időben, és megváltoztathatnánk dolgokat. Akkor vajon milyen lenne az életünk, miben lenne más? A Pillangó-hatás pedig egy csepp illúziót nem hagy számunkra, annyira depresszív és nyomasztó világképeket vázol fel cukorfalat főhősünk számára. Minél többet avatkozik bele az eseményekbe, minél több dolgot próbál meg jobban csinálni, minden annál rosszabb és rosszabb lesz folyamatosan.

A Pillangó-hatás egy nagyszerű film, amit bátran ajánlhatok mindenki figyelmébe. A remek ötletből, remek forgatókönyv született, hatásos rendezéssel, amely az elsőtől az utolsó pillanatig tökéletesen leköti a néző figyelmét.

Sose hallottál még erről a filmről? Hát ez nem véletlen. A maga idejében hatalmas kritikai és közönségbukás volt, a 2000-es évek elején Stallone ennek és a Get Carternek köszönhette legfőképp, hogy már mindenki temette, és csak röhögtek azon, hogy Rocky 6-ot, meg Rambo 4-et akar csinálni.

És hát ez mind nem véletlen. A film pont olyan szar, mint amilyen a plakátja. Pont olyan szar, mint Van Damme szintén ezidőben forgatott videós munkái, annyi különbséggel, hogy Stallone mindig is egy magasabb kasztba tartozott, így ez a filmje még moziban is ment, bár nem sok helyen, és ott is borzasztóan kevés nézővel.

És miért is olyan rossz? Mert végtelenül klisés. Nem szoktam sztorit írni, de mindent megértetek belőle. A sorozatgyilkos megöli Stallone barátnőjét, aki kiég és szolid alkoholistává válik, de kőkemény főnöke elküldi egy zsaruknak fenntartott elvonóba (hihető), ahol persze elkezdenek hullani az emberek. Persze, sorozatgyilkosunk tért vissza, van némi sötét futkosás, meg hideg, de az a baj, hogy az egész totálisan érdektelen, és ezáltal végtelenül unalmas. Nem érdekelt, hogy ki a gyilkos, nem érdekelt, hogy ki halt meg, nem érdekelt, hogy ki marad életben. Még Stallonét is rossz volt nézni, ahogy kifejezetten erőlködött, még kínosabbá téve, ezt az amúgy is kínos próbálkozást.

Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy elsőfilmes rendezővel van dolgom, miközben a filmet néztem. Pedig Florian Henckel von Donnersmarck teljesen kezdő volt, de ezt egy halovány másodpercig nem lehet érezni, annyira szépen kimunkált filmmel van dolgunk. Sőt, talán ez az első igazán jó német film, amit életemben láttam.

A kort tökéletesen sikerül megidézni a ruháktól kezdve a trabantokon át, a visszataszító miniszter elvtársig minden a szocialista '80-as éveket idézi. Az operatőri munka csodálatos, a szobabelsők, az utcafelvételek és a visszafogott zenei aláfestés egy pillantás alatt egyértelmávé teszi bárki számára, hogy vérbeli európai alkotással van dolgunk, ráadásul a legjobb fajtából.

A színészek pedig tökéletesen azt játsszák, amit játszaniuk kell. Martina Gedeck gyönyörű és tragikus, figurája még hitelesebbé teszi a sztorit. A kommunista író, Sebastian Koch pedig talán a leginkább azonosulható figura. Ulrich Mühe szintén úgy volt jó, ahogy volt, de ezt a faarcot nem nevezném elképesztő színészi alakításnak.

A forgatókönyv nélkül persze ez az egész nem működne. Dicséretes és bátor lépés szembenézni a múlttal, nem nosztalgiázni, nemcsak életképet festeni, de bemutatni egy diktatúra működését, személyes sorsokon, drámákon keresztül. Bár a film lassan folyik, mégsem válik unalmassá, sőt egyre feszültebb lesz a cselekmény. Bemutatja például, hogy a hatalmon lévőket valójában mennyire nem maga az ideológia érdekelte, hanem sokkal inkább a saját vágyaik kiélése (gondolok itt a karrierre, vagy egy dugásra, vagy akár a kettő szomorú kombinációjára). A vége pedig nagyon szép, de nem a giccses, hollywoodi értelemben, így a sok szörnyűség ellenére az ember mégis egy kellemes érzéssel hagyja ott a filmet. Tehát, mint mozi, kiválóan működik A mások élete, annál is inkább, mivel nagyon épít a mindannyiunkban élő voyeur hajlamokra. Talán egy picit hosszabb a kelleténél, de ez bocsánatos bűn egy ilyen valóban világszínvonalú alkotásnál.

A filmet nézve itthon nem lehet nem az itteni viszonyokra gondolni. És nem csak a szocializmus miatt, hanem a Piros Arany és az öngyilkossági statisztikák miatt sem. De igazán csak akkor kerekedett el a szemem, amikor írónk a film végén (csakúgy mint bárki más) megnézhette a róla készült jelentéseket, sőt lehallgatóját is beazonosíthatta. Hát nem is tudom. Itthon meg... Rémes, felháborító és szörnyű az egész. Néha a sajtó felkap egy-egy hírt, de elsunyulták az egészet, és senkit sem érdekel. 22 év telt el, és még mindig nem tudunk semmit. Itt nem végződhetne úgy a film, ahogy Németországban. Arról nem is beszélve, hogy nekünk nem volt elég tökünk csinálni egy ehhez hasonló filmet. Persze csak koncepciójában, a színvonalat inkább gyorsan felejtsük is el, az ügynöklistákkal együtt.

A Hatodik érzék egy másik hatalmas hiányosság, amit mindenki látott, csak én nem. Viszont erre jó okom volt, hogy eddig nem néztem meg, ugyanis nekem elárulták előre a film nagy csattanóját, így meg azért tudtam, hogy már nem lesz 100%-os a műélvezet.

És valóban ilyen szemmel végignézve a filmet, egyből feltűntek a kis apróságok, amelyek elvezetnek a végső, nagy megoldáshoz. Az a hatalmas meglepetés teljesen hiányzott, bármilyen remekül is készítették el azt a jelenetet. Viszont egy dologban tévedtem. A Hatodik érzék még így is parádés filmnek számít. Egy olyan újszerű műfajkeveredés, amelynek minden eleme tökéletesen működik. Pedig biztos nem akarnám megnézni ezt a filmet, úgy alapból: Bruce Willis meg a szellemek? Ugyan már... Pedig nem akármilyen a végeredmény. Bruce Willis talán élete alakítását nyújtja, sokkal jobb mint a 12 majomban, vagy a Ponyvaregényben. Alakítása visszafogott, de ha kell, nagyon meggyőző drámai erővel bír, és eddigi munkáihoz képest teljesen szokatlan a karakter. Nagyon bírom Bruce Willist, de nem gondoltam volna, hogy ennyi potenciál rejlik benne. A gyerekszereplő Haley Joel Osment pedig - talán még meglepőbb módon - simán felnő sztárkollégája kiváló teljesítményéhez, kettejüktől működik igazán a Hatodik érzék. Mindkét szerep nagyon összetett és bonyolult, de a színészekről csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. Kár, hogy Haley Joel Osmentből végül nem lett semmi, és már évek óta videojátékok és rajzfilmsorozatok szinkronjaival tengeti mindennapjait. E filmben bizonyított tehetsége alapján jóval többet érdemelne.

Ez eddig nagyon rendben, de mi van a szellemekkel? A misztikus filmeket alapból nem szeretem, a szellemek meg általában különösen gagyik, asztalrezegtetésre és harmatgyenge sokkeffektusokra támaszkodnak. Hát ezúttal nem. A szellemes jelenetek olyan félelmetesek, hogy legszívesebben kirohantam volna a szobából. Ha mertem volna...

Amire pedig abszolút nem számítottam, hogy egy ennyire erős drámai vonulata is lesz a filmnek. A kisfiúnak és a férfinak egyaránt megvan a maga mélységesen átérezhető és torokszorító drámája, amely élteti a filmet, és a viszonylag lassú tempó ellenére végig fent tartja a figyelmet.

A Hatodik érzék nagyszerű film, ha nagyon kötözködni akarnék, megemlíteném, hogy a zenei aláfestés elég gyenge volt. Meg az is tény, hogy a rendező úr később nemhogy megismételni nem tudta ennek a filmjének a színvonalát, de olyan vérciki szarokat rendezett, mint például a közel nézhetetlen Jelek, vagy a szánalmasan nevetséges Esemény.