Az első rész még viszonylag tetszett, még kritikát is írtam róla: santinofilm.blog.hu/2009/09/27/transformers_2048

De ez a második rész, ez valami minősíthetetlen. Az első részen még egész jól elszórakoztam, a főhős is szimpatikus volt, meg a poénok is jók voltak. Na most olyan érzés kerített hatalmába, mintha egyszerre néznék egy hihetetlenül fárasztó és humortalan vígjátékot, illetve egy robotos hatásvadász baromságot, ráadásul mindezt két és fél órán keresztül. Persze, nagyon látványos köntösben, rengeteg milliót költöttek a filmre, de olyan szinte rossz a történet, és annyira idegesítőek a szereplők, hogy hiába minden. Csak a látvány nem tud elvinni a hátán egy filmet, ha egyszer tökéletesen hidegen hagy a nagyon hülye történet, és a rossz karakterek. John Turturro például egy kiváló színész, mit keres ő egy ekkora szemét filmben, mint ez? Mennyi pénzt fizethettek neki, hogy ezt elvállalja vajon? A történet legvégén hatalmas, gigantikus látványorgiában lehet részünk, de igazából csak néztem, hogy "jé, színes, meg robban, meg futnak", de abszolút nem tudott érdekelni, vagy lekötni az egész. Ráadásul már nagyon unalmas Baytől ez a sok naplemente, meg pörgős kamera, valaha ez cool volt, cool szereplőkkel, cool filmekben, de mára már inkább csak megmosolyogtató.

Persze két és fél óra alatt könnyedén találhat magának néhány dolgot az ember, ami mégiscsak tetszik neki. Ilyenek voltak számomra a ritkán felcsendülő Green Day számok, és természetesen Megan Fox. Ebből a csajból olyan erotikus kisugárzás árad... vagy nem is erotikus, inkább szexuális, és mindamellett olyan tökéletes minden porcikájában, hogy a világ összes férfiemberének egy emberként szorul össze a nadrágja bármelyik filmjét nézve. Természetesen csak miatta nem érdemes végigszenvedni a Transformers 2-t, de jó lenne ha a hölgy szerepet kapna pár értékelhető alkotásban. Egyébként ebben az egész Transformers ügyben az a legszomorúbb, hogy egy ilyen nézhetetlen, értelmetlen, színvonaltalan kaotikus katyvasz sikeres lehet, ráadásul annyira sikeres, hogy már harmadik része is készült. Megan Fox nélkül.

Ismét a régi, jó magyar filmek világába érkeztünk, ráadásul A tizedes…nél egy jóval kevésbé ismert alkotáshoz volt szerencsém. Ismét a háborúban járunk, ismét 1944-ben, ismét Sinkovits Imre főszereplésével, ismét fekete-fehérben, azonban mégis egy teljesen más jellegű filmhez van szerencsénk.

Bár 1-2 poén elvétve akad ugyan, de ez a mozi már igen komoly hangvételű, igazából leginkább A domb című nemrégiben látott Sidney Lumet filmhez tudnám hasonlítani, pedig az jópár évvel később készült, de ez talán még jobb is annál. Mindkét műremek a fasizmus természetéről szól, csak A domb-ban angolok kínoznak angolokat, míg itt magyarok magyarokat. Ugyanúgy megmutatkoznak a kegyetlenségek, majd a foglyok közötti ellentétek, a fő különbség igazából annyi, hogy a Két félidő a pokolban nincs remény az igazságra. Ellenben az őrök legalább annyira kegyetlenül és aljas módon visszaélnek hatalmukkal, mint abban a filmben. Alapvetően tehát egy tragikus történetet láthatunk kiváló színészek tolmácsolásában. Sinkovits Imre a tökéletesen azonosulható Dió szerepében egyszerűen csodálatos, nem is lehetett volna nála szimpatikusabb, vagy jobb színészt találni. A mellékszerepekben pedig olyanok játszanak, mint Garas Dezső, Márkus László, vagy Gera Zoltán, hogy csak a legismertebbeket említsem. Mindeközben tipikus magyar embereket láthatunk és valódi drámákat, a végén pedig valódi tragédiát. A tizedes…-nél látott orosz hatás pedig nem érezhető itt annyira, szerencsére sehol sem láthatunk jóságos, megmentő oroszokat. A Két félidő a pokolban végén látható focimeccs pedig szép, hosszú és mégis dinamikus, mindemellett izgalmas, még egy a focit élből utáló valakinek is, mint amilyen én vagyok.

Közismert tény, hogy a film megtörtént eseményekből építkezik, és több változat is készült belőle. Az oroszok 1962-ben, az amerikaiak pedig 1981-ben csinálták meg többé-kevésbé ugyanezt a sztorit. A szovjet Harmadik félidőhöz még nem volt szerencsém, de így látatlanul és minden hazafiságtól mentesen, bátran kijelenthetem, hogy egyértelműen ez a verzió a legjobb. A kérdés most már csak az, hogy egy ennyire kiváló film, miért nem ismertebb itthon, és miért nem örvend nagyobb hírnévnek? Fábri Zoltán talán minden idők legnagyobb magyar rendezője, legalábbis az Ötödik pecsét és a Két félidő a pokolban után egyértelműen így tűnik.

„Nichts kompót!”