"Ez nem kívánságműsor."

Bár egy Stephen King feldolgozásról beszélünk, valójában ilyen szempontból értékelhetetlen A menekülő ember, ugyanis alig van köze King eredeti könyvéhez. Szerintem King legjobb regényéről van szó, amely egyszerre erőteljes, rövid, drámai, meglepő, ötletes és letehetetlenül izgalmas. Kevés ilyen regényt olvastam életemben, úgyhogy tőlem az hatalmas dicséret, King többi könyve nekem kevésbé tetszett. A regényben egy fordulatos üldözést követhetünk nyomon, melynek során hősünk hatalmas veszteségeket szerez, míg a végén egy olyan fordulatban sikerül bosszút állnia a fejeseken, amit a '80-as évek filmkészítői sose mertek volna bevállalni, 2001 szeptembere óta pedig pláne nem mernének.

Szóval a regényt inkább kiindulási pontként használva létrehozták egy a tipikusan '80-as évekbeli alkotást. Minden klisé a helyén van, pont ott, ahol kell, Shcwarzi a tökéletes isteni hős, erős, okos, érzékeny, beszólogatós, és persze legyőzhetetlen. Olyan szar egysorosai vannak, hogy az valami vérlázító, nagyon erőltetettek és egyáltalán nem viccesek, igazából összesen két jó poént találtam a filmben. A díszletek pedig olyan szinten giccsesek, hogy azt nehéz leírni. Az alapból giccses '80-as évekbeli tévéműsorok világát képzeljétek el, csak sokkal erőteljesebben. Egyszerűen fájdítja a szemet, a szemtelenül fiatal Schwarzenegger citromsárga bőruniformisáról nem is beszélve. Meg az a festett városkép is megér egy misét, érdemes összehasonlítani az 5 évvel korábban készült Szárnyas fejvadász látványvilágával. Aztán az akciójelenetek is borzalmasak, gyengén rendezettek, rosszul vágottak és természetesen naivan banálisak.

Hihetetlenül élveztem a filmet. Nemcsak azért mert végig tudtam mosolyogni a '80-as évek minden egyes kliséjét, hanem úgy egyébként is. Ha a regényt dolgozták volna föl, nem pedig az akkori közönség igényeit, akkor csak megkaptuk volna ugyanazt gyengébb változatban, így pedig egy teljesen más sztorit, amit máshogy is lehet élvezni. Például az Üldözők karakterei elég jól sikerültek, ahogy nagyon ötletesek a gyilkosságok is. Persze, nyilván mindent tudunk előre, ahogy azt is, hogy Schwarzi a végén lelép a jó csajjal, akivel semmi romantika nem történt, vagy bármi utalás kettejük kapcsolatára, de azért az övé lesz. Amiről még nem szóltam az a kőkemény médiakritika, amit a film megmutat. Nem véletlenek a giccses díszletek, hanem a mondanivaló eszközei. Bár kétségtelen, hogy ez csak egy mellékszál, de nagyon erőteljes és a mai napig aktuális. Sőt talán aktuálisabb, mint valaha. A médiát, mint hatalmi ágat mutatja be nekünk, mely összeforrt a kormányzással. Konkrétan kimondják a filmben, hogy azért csinálnak jobbnál jobb műsorokat, hogy a tévék előtt tartsák az embereket, hogy ne menjenek el tüntetni. Ilyen szempontból még optimista is A menekülő ember, hisz JÓ tévéműsorokkal tartják képernyő előtt a nézőket, nem pedig nézhetetlen, lélekölő, agyzsibbasztó szarságokkal, mint ahogy az ma a valóságban történik. Gondolom senkinek sem kell egy példát sem mondanom, nektek is eszetekbe jutott egy rakás. Természetesen a trükkök, a manipuláció és az igazság teljes kifordítását is megmutatják nekünk. Mindenképp érdekes koncepció egy ilyen jellegű, amúgy hihetetlen szórakoztató filmtől , de azért nem szabad elfelejtenünk, hogy manapság a média már sokkal inkább a fogyasztói társadalmat, de méginkább a multicégeket szolgálja ki, semmint uralkodna.

Hát a film nagyon nem ilyen, mint ez a plakát. Ez alapján egy tipikus '90-es évekbeli, független, laza, cool, lövöldözős, vicces (szóval olyan tarantinós) baromságra gondolhatnánk, de erről szó sincs. Már láttam pár Abel Ferrara filmet, mint például a Temetést, vagy a New York királyát, úgyhogy sejtettem, hogy nem erre kell számítanom. Két dolog miatt kiemelkedő a Mocskos zsaru. Leginkább Harvey Keitel miatt, aki valami zseniálisat alakít benne. A szerepe szerint egy lecsúszott véglény, akinek a szemében már a világon semmi sem jelent értéket, és fatalistán rohan bele egyenesen a végzetébe. Nem szándékosan, sokkal inkább azért, mert már elitta, eldrogozta az agyát. Mindössze annyi különbözteti meg a többi hozzá hasonló szerencsétlen balfasztól, hogy neki rendőrjelvénye van, és ahol csak lehet visszaél a hatalmával. Keitel pedig tökéletesen hozza ezt a figurát, teljesen hihetővé teszi a fájdalmát, a döntéseit, az egész lényét. Persze együtt érezni nem lehet egy ilyen rohadékkal, de amit Keitel művel az a színjátszás magasiskolája. A másik fontos dolog a kiváló forgatókönyv. Persze nem annyira kiváló, mint Keitel játéka, de azért borzasztóan sok erős jelenettel találkozhatunk, gondolok itt a tinik zaklatására, vagy épp az apácás jelenetek bármelyikére. A forgatókönyv úgy képes fenntartani a feszültséget, hogy mindeközben végig epizodikus marad, mégsem lankad a figyelmünk. Egyedül a drogos jeleneteket éreztem egy kicsit túl lassúnak, bár ennek is egyértelmű funkciója van. De amikor összeérnek a remek szituációk és Keitel alakítása, azok a film legjobb pillanatai. Gondolok itt a film végére. Ugyanis bármennyire, sötét, mocskos, és pesszimista alkotással van dolgunk, ez tulajdonképpen egy megváltástörténet. Bár a Keitel játszotta zsaru már annyira nincs tisztában a jó és a rossz fogalmával, hogy ő sem érti a saját cselekedetét, hogy ez mitől válik jóvá. És miért pont neki kell megbocsájtania, és miért van egyáltalán joga hozzá? Fogalma sincs, egyszerűen tudja, hogy neki már vége van, ezért megpróbálja az utolsó utáni pillanatban megváltani a saját lelkét. Kérdés persze, hogyha máshogy végződik az a bizonyos meccs, vajon akkor is kegyelmet gyakorolna? Vagy csak a saját érdekében cselekszik, de akkor nem is éri el a megváltást, hiába a katartikusnak szánt végkifejlet, hisz ugyanaz az önző, agyatlan szarházi maradt. Azonban bármennyire is jól sikerült a Mocskos zsaru, nem hiszem, hogy túl sokszor meg akarnám nézni, ahhoz túlságosan depresszív, nyomasztó, és egyáltalán nem szórakoztató.

"Épp elég baj nekem, hogy olajat találjak!"

Douglas Sirk filmje érdekes életutat járt be a filmtörténetben. Bemutatása idején a közönség - főleg a nők természetesen - imádta ezeket a valóban filmtörténeti jelentőségű melodrámákat, családi viszályokkal, szerelmekkel, romlottsággal és gazdagsággal, teli történeteket, melyekből később a Dallas és hozzá hasonló szappanoperák fejlődtek ki. A kritikusok viszont rühellték ezeket a nyálas baromságokat. Eltelt húsz év, és a tévévetítések során a kritikusoknak feltűnt, hogy van a történetek mögött egyfajta önironikus, humoros kikacsintás, és így már persze mindjárt más a helyzet, Sirk jelentőségét már elismerték, sőt kicsit túlzásba is vitték.

Na de nézzük mit nyújt ma a Written on the Wind? Leginkább unalmat. Persze, tényleg érezhető egyértelműen, hogy nem gondolták ezt a dolgot komolyan, de néhány kellemes szellemesség még nem tesz jóvá egy alapvetően rossz filmet. Annyira pedig nem rossz, hogy átbillenjen a mérlegen, és jó filmként lehessen rá tekinteni. Bár kétségtelen, hogy jót mosolyogtam a sztori legvégén, amikor az egyik főhősnő félreérthetetlenül simogatja a fúrótorony fallikus szimbólumát. Meg aztán az is hülyeség, hogy a kritikusok (pl a világ egyik leghíresebbje Roger Ebert a Száz hres film című gyűjteményében) az '50-es évek alapvető kellékeit, mint a stúdióban berendezett folyót is az önirónia egyértelmű jeleként látja, pedig illene tudnia, hogy akkoriban ilyenek voltak a hollywoodi filmek. Amin még csodálkoztam, hogy Lauren Bacall valami egészen elképesztő, hogy mennyit öregedett 10 év alatt. Harminc évesen kinéz a Written on the Windben vagy 45-50 évesnek, ami elég hihetetlenné teszi, ahogy a mesésen gazdag és a mesésen jóképű pasi nyomul rá.

Mario Bava-ban az a szörnyű, hogy még a gyengébb filmjeiben is volt annyi újdonság és potenciál, ami új alműfajokat teremtett a horroron belül. A '71-es Bay of Blood (eredeti olasz címe Reazione a catena) a jóval későbbi amerikai slasher hullámra volt nagy hatással. Amikor italozó, szexelő fiatalokat öl meg az ismeretlen, az színtiszta slasher már önmagában. A gyilkosságok mindegyike sokkoló, brutális, és ötletes, és mint ilyen egyedülálló lehetett a maga korában, és mai szemmel nézve sem rosszak egyáltalán. A trükkök is jók, és tényleg meglepődünk. És igazából ez a legnagyobb problémám, hogy ezen kívül viszonylag kevés erénye van a filmnek. Nem igazán feszült, és sajnos egyetlenegy szereplővel sem lehet azonosulni, ugyanis mindegyik egy erkölcstelen pénzéhes rohadék. A színészek egyébként karakteresek, bár Claudine Auger elképesztő, hogy mennyire megöregedett az 6 évvel korábbi Tűzgolyó című 007-es kaland óta. A zenei aláfestés teljesen korrekt, a fényképezéssel együtt van egy elég kellemes hangulata is a filmnek, csak ilyen szereplőkkel nehéz fenntartani az érdeklődésünket, a meglepő és váratlan brutalitás ellenére is. Viszont tény, hogy a kezdő jelenet, és a befejező jelenet zseniális, arra egyetlenegy rossz szavam sem lehet. Azonban amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy a forgatókönyv pocsék (gyakorlatilag egy új, gyengébb változata a már korábban tárgyalt Five Dolls for an August Moon-nak), a dramaturgia szörnyű, mellékesen pedig mégis egy műfaj alig ismert alapkövéről van szó, melyből rengeteget merítettek.

Egy újabb remek filmecskét láthattam, ami nem váltja meg a világot, nem is történnek benne olyan igazán nagy dolgok, de azért mégiscsak egy kellemes, nagyon igényesen elkészített alkotás. Ami elsősorban elvitte a hátán a filmet számomra, az a tipikus amerikai életérzés volt. A végtelen utak, ahol megy az öreg alkesz country énekes, jár kocsmáról kocsmára, zenél, de már rég kiégett, nincs senkije, de a közönség azért szereti, még akkor is ha a koncert közepén hátul okádik bele a kukába. Szóval ezt a balladai hangulatú életérzést kiválóan jeleníti meg a film. Jeff Bridges pedig telitalálat erre a szerepre, fantasztikusat alakít, gyakorlatilag az Őrült szív az ő one-man show-ja, sokkal emlékezetesebb, mint A félszeműben. Ami kifejezetten meglepő volt, hogy mindez ellenére a mellékszerepekben is jobbnál jobb színészek tűnnek fel, és mindannyian csak emelik az Őrült szív színvonalát. Csak egy rövid felsorolás: Lance Henriksen, Maggie Gyllenhaal, Colin Farrell és Robert Duvall mindannyian olyan színészek, akiket szeretek, és nagyszerű, hogy itt vannak. A fim végén érdekes, hogy hősünknek a megváltást nem a szeretett nő karaktere hozza el, de nem is igazán a kisfia, ahogy egy átlag hollywoodi mozitól elvárnánk, hanem a saját hülyesége, ami persze összefügg velük. Annyi kifogásom van csak az Őrült szív ellen, hogy ha már alapvetően zenés filmről beszélünk, akkor lehettek volna kicsit jobbak az elhangzó számok, sokat emelt volna az összhatáson.

"Sose bízz egy pucér buszvezetőben!

Ismét egy Woody Allen film. Az öregnek háromféle filmjei vannak: zseniálisak, közepesek, és gyengék. És ha azt hiszitek, hogy ez sok filmesről elmondható, hát nagyot tévedtek. Ez a filmje mindenesetre maximum egy közepes lehet.

Az érdekesség benne az, hogy Woody Allen szokásos figuráját, a szexuálisan kielégítetlen kedves, neurotikus, okos és művelt new yorki zsidót ezúttal az Amerikai pités Jason Biggs alakítja. Nem túl meggyőző a szerepben, de lehet, hogy ez azért van, mert még mindig csa úgy tudok rágondolni, mint aki az egyik kezéhez a farkát ragasztotta pillanatragasztóval, a másikba pedig egy pornókazettát... Na de elkalandoztam egy kissé. Woody Allen ezúttal viszont mellékszereplő, egyfajta mentor (természetesen magának írta a legjobb szövegeket), aki megpróbálja hősünk gátlásait szabadjára engedni. Akár tekinthetnénk Woody Allen másik énjének, kicsit úgy mint Humphrey Bogartot a Játszd újra, Sam!-ben, de azért nem ugyanaz. Azért nehézkes ráhúzni ezt a vonalat, mert annyira különbözik ez a karakter az átlag Woody-s hőstől, amennyire író-rendező-színészünk csak képes mást alakítani saját magától. A színészek közül az i-re a pontot egyértelműen Christina Ricci teszi fel, aki gyereksztárból sikeresen vált remek karakterszínésznővé. Nem az a tipikus modell szépség, de elég belenéznünk egy pillanatra a szemébe, és máris megértjük, főhősünk miért szeretett bele olyan végzetesen, ugyanis az a típusú nő, akibe bármelyik férfi menten beleszeretne. Ja, és az sem elhanyagolható, hogy remekül játszik.

Akkor mégis mi a baj a filmmel? Az, hogy nem elég vicces. Nem elég mély. Nem elég drámai. Nincs igazán mondanivalója. Nincs igazán története, vagy bármilyen ív, vagy csúcspont sincs a sztoriban. Woody várhatott volna még egy két jó ötletre, mielőtt leforgatja ezt a forgatókönyvet, mert ez így azért kevés.

"...akár fel is gyújthatom ezt az épületet..."

12 éves körüli lehettem, amikor először láttam ezt a filmet. Akkor elsősorban Jennifer Aniston miatt akartam megnézni, akit a Jóbarátok miatt hihetetlen jó csajnak tartottam. A film már akkoriban is nagyon tetszett, és nem csak a cuki Jen miatt, hanem mert egy csomót tudtam rajta röhögni.

És most... most pedig valami elképesztően király film ez. Most, hogy (legalábbis valamilyen szinten) felnőttem, és munkába álltam, sokkal jobban megértem, és átérzem a főhősök helyzetét. Ahhoz képest, hogy én még csak nem is utálom a munkahelyemet, el tudom képzelni azoknak milyen élmény lehet a Hivatali patkányok, akik valóban ilyen helyen töltik napjaikat. A karaktereket nagyon eltalálták, az őket játszó színészeket szintén. Annyira találó szituációk következnek egymás után, és olyan ellenállhatatlanul humoros a Hivatali patkányok, amilyet ritkán lehet ajánlani. Bátran ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki valaha dolgozott irodában, vagy akinek valaha volt főnöke, meg úgy egyáltalán bárkinek bármely korosztályból, zseniális!

"- Milyen jóképű ember... az apád?

 - Nem, az ott Hitler!

 - Ő nem szakállas volt?"

Még sosem láttam dán filmet, és ezt se néztem volna meg, ha nem kapom meg szülinapomra ajándékba. A köztudatban nincs igazán szó a dán mozikról, de állítólag egész ügyesek mostanában, úgyhogy érdemes rájuk odafigyelni. Az Ádám almái is egy borzasztó érdekes alkotás. Olyannyira fekete humora van, ami nem is fekete, hanem már-már gonosz, olyan módon, amilyet talán még sohasem láttam. Közben meg persze nem tudunk nem röhögni a szerencsétlen papon, és minket is idegesít ez a sok hazugság, amivel körülveszi magát. Viszont amikor az illúziók lebomlanak, minden elviselhetetlenné válik, és semmi más nem marad csak a hit. E mondat alapján egy tipikus hollywoodi giccses szart képzelhetnétek el, de ebben az esetben minden szépen, visszafogottan történik. És akkor ott van az almafa, aminek egyértelmű a szimbolikus jelenléte, és a kapcsolata Jób könyvével. Természetesen a teológia is belefolyik ebbe: nagy kérdés, hogy ki bünteti meg az embert az Úr vagy a Sátán, és az almás dolog megoldása is érdekes; lehet, hogy csak kevéssel kell beérnünk, de még ehhez is hihetetlen kitartásra van szükség. Szintén sokáig kérdés, hogy a pap hite, egyáltalán valóságos hit-e, vagy egyszerűen csak így menekül a borzalmas valóság elől. Illetve ha igen, akkor vajon melyik megoldás a jobb? Szóval bőven vannak mélységek az Ádám almáiban, miközben egy elég szórakoztató vígjáték, és egy eseménydús dráma, mindezt úgy, hogy valójában egy klisés történetet mesél el. Bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti ha egy film egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató. Mert azért valljuk be, ilyenből nem sok van.

Eddig teljesen abban a hitben éltem, hogy a folytatásoknak mindig az előző rész erényeit kell fokoznia, és ennek ellenére azért nem tetszik igazából a nézőknek, mert eltűnt az eredetiség hiánya, amit az első rész jelentett.

Ezzel szemben itt a Rendőrsztori 2, melyet ismét Jackie Chan rendezett, de ezúttal nem sikerült felülmúlnia saját magát. Sokkal kevesebb az akciójelenet a Rendőrsztori 2-ben. Az első részben amikor áthajtottak a falun, vagy a buszos jelenet, vagy a végső plázás akció mind-mind felejthetetlenek voltak. Ez a mozi már nem ilyen nagyszabású, poénokból is jóval kevesebbet találhatunk benne, sőt az Rendőrsztori a vége felé egy igencsak komoly, elkeseredett és drámai szállal bővült, ami itt szintén elmarad.

Ennek ellenére egyáltalán nem beszélhetünk rossz filmről, megint elképesztően kreatív bunyókat láthatunk, gondolok itt például a játszótéri összecsapásra, és azért akadnak olyan jelenetek, amiken nagyon lehet röhögni, ilyen May veszekedése Jackie-vel az öltözőben. Egy átlag korabeli hongkongi filmhez képest nagyon kis remek, könnyed akcióval van dolgunk, csak Jackie többi alkotásához képest lehet hiányérzetünk. Nemhiába, az öreg magasra tette a lécet, még ő sem tudja mindig átugrani...

"Add meg magad, Dorothy!"

Engem is hívott már fel a lakására egy dögös szőke, aki később bevallotta, hogy az egyik barátja megerőszakolta. Akkor is voltak groteszk pillanatok, bár szerencsére lényegesen másképp alakult az estém, mint főhősünknek. Ennél jobban nehéz lenne azonosulni egy főszereplővel, hogy még hasonló dolgok is történtek az emberrel, de nekem mégse sikerült. Nem is igazán tudom, mi ez a film. Vígjátéknak nem elég vicces, thrillernek meg nem elég izgalmas. A cselekmény nagyon nehezen indul be, aztán pedig gyorsan fárasztóvá válnak az egyes epizódok. Annyira nem jó a Lidérces órák, hogy belegondoljak a mondanivalóba, vagy hogy igazán a történet mögé akarjak látni. De tegyük fel, hogy mégis, akkor mit kapunk? Hogy a legkisebb hibáinkért is súlyos árat kell fizetnünk? Hogy valójában különös és furcsa véletlenekből az életünk, amelyeknek valójában nincs semmi értelme? Ezekkel valahogy nem érzem úgy, hogy előrébb jutnánk.

Teljesen oda vagyok a börtönfilmekért, úgyhogy ez egy kötelező darab volt számomra. Talán azért szeretem ezeket annyira, mert örök lázadó lelkem igazán mélyen együtt tud érezni a szabadságra vágyó, elfogott emberekkel. És persze az összes ilyen filmnek fontos eleme a kitartás, és a büszkeség megőrzése. Továbbá a börtönfilmek ritkán unalmasak, vannak izgalmas szökések, durva verekedések, mindig lehet valakit igazán szeretni, vagy szívből utálni, úgyhogy bőven kapunk drámát, akciót.

Az Éjféli expressz is egy remek film, pláne hogy igaz történeten alapszik. Nem próbálja mentegetni főhősét egy pillanatig se, aki a történet elején hülyeséget, hülyeségre halmoz, aztán folyamatosan szenved éveken keresztül, de egy idő után már nem tudunk nem együttérezni vele. A film 108. percéig csak egyre rosszabb és rosszabb lesz a helyzet, aztán egy szerencsés véletlennek köszönhetően fordulnak csak jobbra a dolgok. Talán nem is kéne, hogy tetsszen a film, de remekül felépített jelenetek vannak benne, amik annyira izgalmasak, mint rögtön az elején a csempészés, olyan drámaiak, mint apa és fiú találkozása, olyan megrázóak, mint a barátnő viszontlátása, és annyira durvák, mint a fülleharapás. Igen, Ringo Lam gyakorlatilag egy az egyben lenyúlta ennek az amerikai filmnek a jelenetét a Lángoló börtönben, csak valamiért a hongkongiakat nem szokás lopással vádolni, pedig az az, amit nagyon magas szinten képesek művelni. Ráadásul ezúttal sokkal hatásosabb ez a jelenet, mint a Lángoló börtönben. A fent felsorolt kis szituációkat pedig ne olyan klisésen próbáljátok elképzelni, mint az átlag hollywoodi történetekben: egyikben sem az történik, és nem úgy, mint amire számítasz. Hatalmas előny továbbá, hogy az Éjféli expressz mentes mindenfajta érzelgősségtől, csöpögősségtől vagy hatásvadászattól, pedig számtalan alkalma lett volna élni ezzel a lehetőséggel. És, hogy ez mennyire így van, arra jó példa az utolsó pár fotó. A zenei aláfestés szintén remekül sikerült, bár nem fogom külön meghallgatni. A főszereplő srác nekem egy kicsit túl jelentéktelen volt, de könnyen elképzelhető, hogy ez egy tudatos koncepció volt, hogy egy átlagamerikai került ennyire rossz helyzetbe.

Az Éjféli expressz egy abszolút remek film, de Alan Parkertől azért láttunk már ennél sokkal jobbat is.

Íme, történelmi pillanat: a blog első dokumentumfilmje. Nem is akármilyen kérem szépen: a Michael Moore-ra oly jellemző kitaposott ösvényen halad (és micsoda meglepetés, ő maga is többször nyilatkozik), a különbség csak annyi, hogy a Corporation kevésbé harsány, kevésbé humoros, kevésbé eredeti, viszont sokkal hosszabb, sokkal komolyabb, sokkal érettebb alkotás, amely valóban egy globális problémával foglalkozik. Tele van érdekes ötletekkel, például elemzi a multik "személyiségét" méghozzá olyan alapon, mivel törvényesen ők jogi személynek vannak beállítva. A végeredmény pedig az, hogy a társaságok pszichopaták. És nem a cégvezetők a gonoszok, hanem az emberiség, mely így fogja kiirtani önmagát. Sok szó esik a Föld kizsákmányolásáról, meg arról mennyire mindenek fölött állnak világunkban ezek az óriáscégek, többek között még a szabad sajtót is tökéletesen elnyomja. Sok problémát vet fel a film, nagyon részletesen (két és fél órás, úgy nézzétek!) és rengeteg mindent egyértelművé tesz számunkra. Szerintem minden mai gondolkodó embernek kötelező lenne megnéznie!

Ilyen egy undorító mocsokszar filmet, mint ez az 1997-es fosadék, nem tudom láttam-e már. Persze, sok szar filmet láttam már, de ez még azok között is abszolút előkelő helyen végezne. Elvileg a mai fiatalok romlottságát próbálja bemutatni, így leginkább a Kölykökhöz és A vonzás szabályaihoz tudnám hasonlítani. A Kölykök dokumentumjellegével sokkolt, addig az Út a pokolba és A vonzás szabályai erőteljesen stilizál. Ennél az "alkotásnál" ez abban merül ki, hogy elviselhetetlen, értelmetlen faszságok történnek bármiféle összefüggések nélkül. Ráadásul, hogy mindez még fokozzák azt a '90-es évekbeli trendet követik, amely nem hozott semmi újat, pusztán a végtelenségig eltúlozta a '80-as évekre olyannyira jellemző neonfényes, bőrcuccos szadomazo giccset. Jó példa erre még Joel Schumacher Batman filmjeinek látványvilága. Ezt szorozzátok meg 100-al és megkapjátok ezt az elviselhetetlen látványvilággal bíró szemetet. A vonzás szabályaiban is stilizáltak rendesen, de abban volt fantázia, kreativitás és egyediség, aminek itt a nyomát se találhatjuk. Nem mellesleg A vonzás szabályaiban igencsak erős drámát láthattunk komoly mondanivalóval, nagyszerű színészek tolmácsolásában. Jó színészek itt is vannak, csak nem tudnak kibontakozni egy percig se, sőt alig lehet őket felismerni. Sikerült elérniük, hogy egyáltalán ne legyen semmi szexi, semmi kézzelfogható, semmi átélhető a filmben. Így pedig még csak igazán kiábrándulni, vagy elgondolkodni sem tudunk annyira a valóságtól elszállt gyökérség az egész, amiben egy szórakoztató, vagy elgondolkodtató percet nem fedeztem fel.

Kicsit ciki, de még csak most láttam először ezt a filmet, pedig a tévé rendszeresen leadja évente többször is, és ez nem véletlen, ugyanis Jackie Chan barátunk talán legjobb mozijával van dolgunk. Ahogy sorban nézem a Chan akciókat nagyon feltűnő a fejlődés, ahogy kaszkadőrből, tucatkungfuk unalmas főszereplője lett, majd megteremtette a saját humoros stílusát, de itt sem ragadt le, hanem képes volt egyre kreatívabb, hangulatosabb, akciódúsabb filmekben szerepelni. Az Istenek fegyverzete pedig egyfajta csúcspontnak tekinthető. Nyaktörő tempóban egyesíti önmagában az Indiana Jones stílusú sztorit, a James Bondra jellemző látványos akciókat, üldözéseket, az éppen akkoriban születő heroic bloodshed műfajjal, és persze Jackie Chan elmaradhatatlan burleszkszerű bunyóival. A végén különösen emlékezetes a négy amazonnal vívott párviadala, a bombás poénokon pedig szakadtam a röhögéstől.

Kötözködésképpen meg tudnék említeni olyan hátrányokat, mint Chan társa, a hiperjelentéktelen Alan Tam, vagy azt, hogy elképesztően felszínes a film, gyakorlatilag egyik akció követi a másikat megállás nélkül, aztán hopp, stáblista. Persze ez utóbbi baromság, hisz ez az Istenek fegyverzete pusztán a szórakoztatást, a tökéletes kikapcsolódást szolgálja, azt viszont tökéletesen.