Hosszú-hosszú ideje megnézhettem volna már ezt a filmet, mert sokat olvastam róla, hogy milyen jó, de nem hittem el a könyveknek, kritikusoknak. Úgy gondoltam, hogy csak ahhoz képest jó, hogy egy 1953-as francia alkotás.

Tévedtem. A félelem bére simán az egyik legizgalmasabb, legfeszültebb film, amit valaha láttam. Akárhányszor csak elindul egy kocsi, vagy akárhányszor új akadállyal kerülnek szembe, mindig elakad az ember lélegzete, mert tudjuk, hogy bármikor felrobbanhatnak. Közben végig hiteles marad a film, mind a történteket, mind az emberi reakciókat tekintve. Mellesleg az egész történet egy nagyon komoly és egyértelmű kapitalizmuskritika az emberekről, akik őrültségekre vállalkoznak a totális szegénység miatt, és a gazdag amerikaikra, akik nem veszíthetnek. Az olyan jelenetek, mint az olajtavas, pedig teljesen nyilvánvalóvá teszik, hogy miről is van szó. De persze senki sem ezért szereti a filmet, hanem a körömrágósan izgalmas jeleneteiért. A félelem bére azonban kicsit túl lassan indult be az én ízlésemnek, arra gondoltam ennyi idő nem szükséges ahhoz, hogy megkedveljük a szereplőket, és hogy bemutassák a kilátástalan csóróságot. De valójában nagyon is fontos a lassú indulás, mert utána akkora adrenalinadagot kapunk az arcunkba, amilyenre nem számítunk. Szóval nem igazán találtam hibát ebben A félelem bérében, egy kortalan klasszikus. Mondjuk a vége nem igazán tetszett, de biztos ennek is megvolt a maga mondanivalója.

Magyar szinkronnal néztem a filmet, méghozzá az 1970-ben készült verzióval, ami azért érdekes, mert ez nem is az eredeti, hanem csak az újraszinkron. Érdekességképpen meghallgatnám persze az ősváltozatot is, de a '70-es önmagában valami elképesztően igényes, és nosztalgikus munka fantasztikus színészek nagyszerű előadásában.

Bava iránti rajongásom most egy kicsit alábbhagyott. Ez a film, nem is horror, hanem egy Agatha Christie Tíz kicsi indiánjára hajazó krimi. Ezzel még nem is lenne feltétlenül baj, mert egy krimit is el lehet jól készíteni, de ez most nem sikerült. Sehol sincsenek a rendezőre emlékeztető egyéni beállítások, egy percig nem lehet félni a filmen, és a feszültséget sem tudják fenntartani, ráadásul a nagy csavarok és fordulatok egytől egyig várhatóak és könnyen kitalálhatóak. Szerencsére elég rövid a film, úgyhogy nem tudunk meghalni az unalomban, és az is igaz, hogy csak Bava többi filmjéhez képest gyengébb, abban a korban azért ez még megállta a helyét. És természetesen most is vannak erényei a filmnek, ilyen például az olasz színésznők, közülük is Edwige Fenech, akinek testén elég sokat időzik a kamera. Meg volt egy olaszokra tipikusan jellemző leszbikus szál is, csakhogy kicsit pikánsabb legyen a sztori. Meg a történet vége felé volt egy olyan sokkeffektus, ami elég jól sikerült, komolyan megijedtem rajta, pláne, hogy nem számítottam rá. Ami még tetszett az a '60-as évekre tipikusan jellemző, modernnek szánt lakásbelsők, amik tökéletesen közvetítik a bődületesen rossz soundtrackkel az évtized életérzését.

A legjobb pedig a film visszatérő motívuma volt: mivel teljesen egyedül vannak a szigeten, a hullákat mindig felakasztják egy zacskóban a hűtőházban. És akárhányszor meghal valaki, mindig mutatják a hűtőházat egy jellegzetes zene kíséretében. Ez a szörnyen groteszk, de valahol humoros momentum igazán eredeti volt, és már emiatt érdemes egyszer megnézni ezt a Bava életművében nem túl előkelő filmet.

Erről a filmről sosem hallottam, de ahogy körbekérdezgettem az embereket, szinte senki sem hallott róla. Én is csak A hét mesterlövésze című rádióműsornak köszönhetően szereztem tudomást arról, hogy egyáltalán létezik, és ez azért nagyon szomorú, mert ez az egyik, ha nem a legjobb magyar film, amit valaha láttam. Egyszerűen minden tökéletesen a helyén van benne. A színészek nemcsak remekül játszanak, de hibáik ellenére is szerethetőek és szimpatikusak, ráadásul mindegyik egy jól kidolgozott karakter, külön egyéniségek. Szívesen kiemelnék közülük, de lehetetlen lenne, mindenki annyira jó, és annyira a helyén van. Tényleg olyan igazi magyaros íze van a jeleneteknek, megvan a jellegzetes atmoszféra, ami eléggé kiveszett a mai filmekből. A forgatókönyv pedig valami elképesztően jó, egyáltalán nem hatásvadász, vagy didaktikus, pedig nagyon meglenne benne a lehetőség. Gondolom az eredeti Sánta Ferenc regény is kiváló alapanyag lehetett, és a filmesek sem adták ennél alább. Ami érdekes, hogy az első 40 perc egy kocsmában játszódik, ahol négy teljesen átlagember beszélget. Ebből logikusan következhetne, hogy baromi unalmas, és vontatott a sztori, pedig dehogyis. Az egész film tele van feszültséggel, és fordulatokkal, senki sem az, akinek látszik, pláne nem az, akinek gondolja magát. A végén pedig egy annyira erős jelenet van, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni, amikor végleg fordul a kocka. Kapunk ugyanis egy kis ízelítőt a nyilasok gondolkodásmódjából, és módszereiből, illetve az értelmetlen és teljes kiszolgáltatottság terrorából, amikor nem az életedre, hanem a lelkedre pályáznak a rohadék gecik, legyenek akár kommunisták, akár nácik.

Az ötödik pecsét az a film, amiről oldalakat lehetne írni, de a világért sem akarok most semmilyen poént lelőni, hisz azt szeretném, hogy nézd meg te is, és legyen neked is akkora élmény, mint nekem. Fábri Zoltán 1976-os filmje egyáltalán nem avult el, a mai napig elgondolkodtató, érdekes, átélhető, egyetemes mondanivalóval rendelkezik, és a maga nemében tulajdonképpen tökéletes alkotás, és mint ilyen, borzasztóan ritka a magyar filmek között. Egy olyan magyar film, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

Ez sem egy átlagos szombat esti film volt, ami csak úgy megy a háttérben. Gyakorlatilag a film nagy része bemutatja, mi történik  a romantikus komédiák happy endje után. És hát... senki se számítson semmi jóra. Miután a szex már nem volt számukra elég érdekes, mindenféle perverzióval kísérleteztek. A borotvás jelenet például elég hátborzongató. De aztán ezt is megunták, és mi maradt nekik? A nő annyira megalázkodik, amennyire az csak elképzelhet, a férfi pedig szadista élvezettel kínozza különféle módszerekkel. A férfi itt annyira ellenszenves lesz a nézőnek, de senkinek sem kell aggódnia, a film hátralévő részében megkapja ő is a magáét, a néző pedig legalább ekkora élvezettel nézi, mert tudja, hogy a fickó megérdemli. A kerettörténetet kicsit feleslegesnek éreztem, de aztán a befejezést látva, mégiscsak úgy tűnt, hogy van funkciója. Bár a befejezés sem feltétlenül tetszett, olyasmi történt, ami igazából eddig is bármikor megtörténhetett volna, és semmi sem indokolta, hogy miért épp akkor. Igazából jól mutatja be a film egy mindent elsöprő kapcsolat különféle stádiumait, kezdve a nagyon hangulatos, romantikus és szenvedélyes kezdetektől egymás életének teljes tönkretételéig. Azonban nem feltétlenül hiteles, vagy saját magunkra vonatkoztatható a sztori, hisz hőseink olyan figurák, akik nem csinálnak semmit, nem dolgoznak, meg úgy egyáltalán semmire sem jók. Semmi más dolguk nincs, mint egymással dugni, és így valóban gyorsan kiég az ember, viszont másokkal, más kapcsolatokkal ez elég ritkán fordul elő. Ha csinálnának valamit, vagy nem félnének a gyerekvállalástól, lennének kihívásaik, újabb szintre emelkedhetne a kapcsolatuk, de így nem csoda, hogy megtörténik velük ez a sok szörnyűség. Persze a Keserű méz arról is szól, hogy egy kapcsolatban mennyire képes az egyik fél dominálni a másikat, de ezzel a háttérrel nehéz igazán komolyan venni, inkább mint érdekességet nézzük.

A színészek nekem kissé felemás benyomást okoznak. Peter Coyote remek ebben a szerepben, mintha csak rá öntötték volna, a rendező felesége Emanuelle Segnier szerintem nem elég vonzó, hogy ő lehessen Mimi. Meg szomorúan konstatálhatjuk, hogy Polanski ízlése elég sokat romlott a tragikus sorsú Sharon Tate óta. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy remekül alakít, hihető a teljesen elgyötört nő szerepében, csakúgy mint az bosszúálló angyaléban. Hugh Grantnél jobb választás a karót nyelt angol balek szerepére elképzelhetetlen, és Kristin Scott Thomas is teljesen a helyén van. Néhány jó zenét is hallhatunk, és itt elsősorban nem Vangelisre gondolok, hanem az olyan háttérben szóló dalokra, mint a Sweet Dreams, vagy a Hello. Kicsit hosszúnak éreztem a filmet, hisz több, mint 2 órás, de nem tudnék olyan jelenetet mondani, amit érdemes lett volna kivágni belőle. A befejezés egy picit túlnyújtott, de nem olyan vészes (azoknak akik látták már a Gyűrűk urát például :)).

Ha most ez a címe a filmnek, ami, akkor hogy is mondhatnám azt, hogy jobbra számítottam. Bár a legtöbb zombifilm szar, aminek ez a címe, az csak vicces lehet. Ráadásul nem amcsik készítették, hanem norvégok, úgyhogy talán még némi kreativitást is felfedezhetünk. Hátha lesz olyan jó, mint a nagyon alacsony költségvetésű, de mégis nagyon szórakoztató Dance of the Dead. És ha tévedek is, még mindig ott van az a lehetőség, hogy annyira szar, hogy már jó...

De nem. Ez csak szimplán rossz és unalmas, annak ellenére, hogy a játékidő nem több 87 percnél. Körülbelül 1 óránál kezd el beindulni a zombik hentelése, és bár ott sem láthatunk semmi olyat, amit ne láttunk volna már más filmekben, de kész felüdülésnek hat az első óra totális érdektelensége után. Arról nem is beszélve, hogy ezt az utolsó fél órát is csak egy igen szűk réteg tudja élvezni, és a harmatgyenge látványvilág miatt még ők sem igazán.

Elődeivel ellentétben ezt a részt csak egyszer láttam, és már a világon semmire sem emlékeztem belőle, ami nem valami jó előjel. És hát igen a széria - jelentőség ide vagy oda - nem indult túl magas szintről, mégis folyamatosan gyengült. A harmadik részre már gyakorlatilag semmilyen ötlete nem maradt a készítőknek, csak egy nagyon erőltetett rókabőrlehúzásra. A kezdőjeleneten is érződnek már a kifulladtság jelei, bár a feszültség még megvan, összességében nem mérhetőek az első két rész kezdőjeleneteinek színvonalához. Gyakorlatilag annyi az új ötlet a Sikoly 3-ban, hogy a gyilkos tudja imitálni egy géppel más szereplők hangját.

A cselekmény középpontjában ezúttal Sidney anyjának titokzatos múltja áll, ami sajnos egyáltalán nem érdekes. Viszont érdekes módon nem Sidney nyomoz, hanem Courteney Cox és David Arquette, de már az ő évődésük is önismétlő és unalmas. A Sikoly 3 azért még ezek ellenére sem nézhetetlen, de egy teljesen felesleges folytatás. Kíváncsi vagyok, most 11 év után mire jutnak a negyedik résszel.

Ahogy néztem ezt a már régóta esedékes filmet, nem tudtam komolyan venni, mert úgy voltam vele, hogy ugyan ez túlzás, csak arra jó, hogy a harmincon fölöttiek mondhassák a faszságaikat a mai fiatalokról... aztán eszembe jutott a 15 éves lány, aki pár hónapja felhívott, hogy gumi nélkül vette el a barátja a szüzességét, és nem ment bele, de lehet-e terhes. Aztán egy másik 15 éves jutott eszembe, aki azzal dicsekedett, hogy hazavitte egy srác a zp-ből, egész éjszaka kefélte, és most izomláza van. (Egyébként bárki lemegy a zp-be, amíg még nyitva van, gyakorlatilag azt láthatja, amit itt is). Aztán eszembe jutott gyerekkori szerelmem, akit a nyolcadikos osztálykirándulásán majdnem megerőszakoltak, pedig ő akkor már rég nem volt szűz. Aztán eszembe jutottak a saját haverjaim, akik minden egyes hétvégén folyamatosan összeittak minden szart, és hánytak folyamatosan, már gimi elsőtől kezdve. Aztán eszembe jutott az unokatesóm, aki már 12 évesen dohányzott, inni akart, és partykat szervezni. Aztán eszembe jutott, amikor 17 évesen elvettem egy éppenhogy 15 éves csajszi szüzességét, aztán két hét múlva szakítottam vele.

Szóval a Kölykök lehet, hogy '95-ben még túlzásnak tűnt, de valószínűleg Larry Clark nem az ujjából szopta ezt az egészet. A pikantéria tulajdonképpen csak annyi, hogy megjelenik az AIDS, vele együtt maga a halál és a pokol. Ez mutatja, hogy ez a generáció, amelyet a jómód termelt ki magából, és a világon semmiféle eszméjük nincs, egyenesen tartanak a pokol felé. És ez kurvára lehangoló. Clark egyébként dokumentumfilmszerűen készítette el a Kölyköket, és meg ne nézzétek a modoros magyar szinkronnal, mert úgy nem fog teljesen átmenni a lényeg. Nagyon durva film ez, és azért nagyon durva, mert nagyjából megfelel a valóságnak.

De aztán eszembe jutott az érme másik fele: a 18 éves lány, akinél szebbet nem ismertem, mégis szűz volt, mert még nem talált olyat, aki megfelelne az ő joggal magas elvárásainak. Vagy az éjszakai életben megismert 17 éves, családcentrikus csajszi, akinek én voltam az első csókja. Vagy amikor nyolcadikos osztálykiránduláson valaki szerzett sört, mégse ivott belőle senki, mert elég hangadó voltam ahhoz, hogy azt mondjam, ez szar. Szóval a Kölykök nem ilyen fiatalokat mutat be, de nem lehet általánosítani. Létezik az a világ, amit ez a film bemutat, de nem csak és kizárólagosan ez létezik. Magam részéről sosem értettem, miért akarnak ennyire gyorsan felnőni, én sosem akartam. Az én drogom a filmek voltak, és azóta sem tudtam lejönni az anyagról...

Annyira tipikusan '80-as évekbeli hangulatot áraszt ez a film, amennyire azt csak el tudjátok képzelni. A képi világ egyszerre emlékeztet a rendező, Ridley Scott kultikus Szárnyas fejvadászára, illetve megelőlegezi öccse, Tony Scott filmjeit. A japán helyszínek hihetetlenül nyomasztó hangulatot árasztanak magukból, amit főhőseink is éreznek, és a tipikus visszataszítóan bunkó és fölényeskedő amerikai stílussal reagálnak. Persze, a japcsik is kellően (és jogosan) lenézik őket, úgyhogy érezzük, ennek nem lehet igazán jó vége. Az egyébként többnyire klisék mentén haladó sztori közepén bekövetkező és jó előre megjósolható fordulat után viszont igencsak felpörög a film. És nem is igazán tudunk haragudni a klisékre sem, annyira mívesen kidolgozott jeleneteket láthatunk egymás után, ami igencsak ritka volt az évtizedben, dehát Ridley Scottól elvárja az ember. A zené Hans Zimmer szerezte, és míg a Tűzszekerekben kifejezetten elidegenítő, sőt zavaró volt a szintetizátor túlzó használata, addig itt tökéletesen illik a hangulathoz és a látottakhoz. Nem mellesleg pedig könnyen szemet (illetve fület szúr), hogy Hans Zimmer milyen pofátlanul nyúlt saját magától, amikor a Sötét lovag zenéjét "szerezte". Michael Douglas őrjöngési jelenete alatt a film közepén gyakorlatilag egy az egyben az a zene szól, ami 19 évvel később a méltán sikeres film zenéjének főtémája volt, és ha ezt egy ennyire botfülű ember, mint én észrevette, akkor ezt bárki észreveszi (lásd lentebb). Douglas egyébként szerintem nem a legjobb választás erre a szerepre, túlságosan ellenszenves a hirtelen haragú és öntelt nyomozóként. Az eredetileg kiszemelt Stallone, bár nem olyan jó színész, mint Douglas, a Fekete esőbe szerintem jobban illett volna, ő mindig felruházza némi esetlen kedvességgel az efféle bunkó karaktereket. Andy Garcia, a másik főhős viszont nagyon jelentéktelen, gyakorlatilag csak a sármjával játszik, ez meg most kevés, ráadásul tudjuk, hogy ő jóval többre is képes. A japán színészek szintén kiválóak, az akciójelenetek realisztikusak, a fényképezés tökéletes, és a hangulat is adott. Szóval nem omlottam össze a film láttán, de az átlagnál jóval igényesebb darabbal van dolgunk. És ha a Texasi láncfűrészes mészárlás 2-ről szóló írásomban szidtam a geekz.blog.hu-t, akkor most meg kell követnem őket, hisz sose néztem volna meg ezt a filmet az ott olvasható remek kritika nélkül.

"Elég lett volna egy nyakkendő is!"

Egy kicsit kakukktojás ez a film, hisz alig pár éve láttam, akkor is nagyon tetszett, meg most is. Egy haveromnak tettem be tegnap bulizás előtt, hogy megalapozza egy kicsit a hangulatot. És valami elképesztően jó ez a film. 1969-ben készült, vagyis már 41 éves, de ez abszolút nem érződik rajta, végig lehet röhögni az egészet, tele van jobbnál jobb poénokkal. Woody Allen stílusa ekkor még nem forrt ki igazán, de még ez is a film javára írható, hiszen így azok is élvezhetik, akik amúgy nem különösebben kedvelik őt. Egyébként áldokumentumfilm jellegű alkotást láthatunk archív felvételekkel és nyilatkozatokkal, valamirevaló történet nélkül. De az a helyzet, hogy egyszerűen annyira jók a poénok, amik megállás nélkül záporoznak ránk, hogy végig a térdünket csapkodhatjuk a röhögéstől. És bár alapvetően egyszemélyes filmről van szó, Allennek sikerült megtalálnia életműve legszebb, legbájosabb főhősnőjét, Janet Margolint. A zenei aláfestés pedig szintén elsőrangú, úgyhogy elmondhatom, hogy minden teljesen a helyén volt, szívesen ajánlom mindenkinek ezt a filmet. A régi, magyar szinkron pedig ha lehet, még tovább emeli az amúgy is igen magas színvonalat.

"Menjünk tutira!"

A készítőknek is valami ilyesmi járhatott a fejében, amikor egy évvel a hatalmas sikert arató Sikoly után a mozikba küldték a folytatást. Nem követték el azt a hatalmas hibát sem, amit anno Wes Cravennel csináltak a Rémálom az Elm utcában 2-nél a gyors tempó miatt nemcsak a rendezőt, de az egész stábot lecserélték. Nagyon ritka egyébként egy horrorfilmben, hogy visszatér az előző szereplőgárda, hisz általában szinte kivétel nélkül elhaláloznak, a főhősnőkre pedig szintén hasonló sors vár. A Sikoly viszont elég mainstream ahhoz, hogy sokan túléljék.

Én ezt mindenesetre pozitívumként értékelem, utálom látni, ha egy karaktert, akiért egész filmen át izgultam a következő rész első perceiben kinyírják (lásd Alien 3). Na de hogyan sikerült így a Sikoly 2? A kezdőjelenet megint nagyon ütős, tulajdonképpen ez nyújtja a film esszenciáját. A moziban az első rész alapján készült filmet nézik, miközben valaki gyilkolni kezd. Szenzációs szerintem. Aztán kicsit lassan összegyűlnek újra a rég nem látott szereplők. Neve Campbell kicsit jobban néz ki, bár nem sikerült újra beleszeretnem, Courteney Cox viszont annál pocsékabbul fest. Megint szerződtettek egy rakás sorozatszínészt, kik közül egyértelműen Sarah Michelle Gellar a legjelentéktelenebb, de a többiek se túl jók. A gyilkosok megint szánalmas módon ripacskodnak, már-már azon gondolkoztam, hogy direkt csinálják ennyire nagyon rosszul. A magyarázatok megint olyan szinten sántítanak mind a motivációkat, mind a töltelékszereplők halálát illetően, hogy komolyan nem tudom, szándékos-e, hogy ennyire gyenge, vagy a vígjátékvonalat próbálták erősíteni. Mindenesetre jobban is rágyúrhattak volna, hogy a magamfajta mezei bunkók is megértsék. További probléma a Sikoly 2-vel, hogy kicsit komolyabban veszi magát, mint az első rész, és ez nagyon nem áll jól neki. Van megint néhány nagyon szellemes jelenet, például amikor a filmes folytatások logikáját követve próbálják kitalálni ki lehet a tettes, vagy amikor a filmszakos diákok olyan filmekről dumálnak, ahol jobb a második rész. A fekete operatőr pedig nagyon jó poén: tudja magáról, hogy ő egy fekete mellékszereplő, és mint ilyen nem sok esélye van a túlélésre, ezért inkább elutazik amíg a gyilkos garázdálkodik. A horrorjelenetekre szintén nem lehet túl sok panaszom, lebegtetik a feszültséget, sokkeffekteznek rendesen, vannak menekülések, becsúszik néhány poén, és a vérre sem lehet túl sok panasz. Egy jelenet viszont zseniális: Sidneynek és barátnőjének a rendőrautóból kell kimászni az eszméletlennek tűnő gyilkoson keresztül, aki bármelyik pillanatban felébredhet. Nem csak az ötlet kiváló, hanem a megvalósítás is.

Végülis egy az első részhez képest teljesen korrek Sikoly 2-vel van dolgunk, ami kicsit túl hosszú egy slasherfilmhez képest, de azért még így is jóval szórakoztatóbb sok slasherhez képest. A szinkron viszont valami borzalmas az előző részhez képest. Nemcsak elspoilerezi a gyilkos kilétét, de több szereplő is új hangot kapott, ami sokkal kevésbé illik a karakteréhez. A legnagyobb probléma, hogy Courteney Cox megszokott hangját leváltottak a magyar szinkronszakma legidegesítőbb orgánumú színésznőjére, Náray Erikára.

"Kezd úgy hangzani, mint valami hülye Wes Carpenter film."

Legeslegelső horrorélményeim közé tartozik a Sikoly. Olyan 12 éves lehettem szerintem, és akkoriban ez volt a csúcsok csúcsa, már csak a tiltott gyümölcs mivolta miatt is. Ráadásul olyan filmbuzi volt benne mindenki, mint én, úgyhogy ez nekem egy 10-es film volt a 10-es skálán. Aki olvas, tudja, hogy nem szoktam pontozni, mert hülyeségnek tartom, de itt kénytelen leszek.

Nem láttam már évek óta a Sikolyt. Amióta utoljára láttam, megnéztem azokat a filmeket, amelyeket megidéznek benne rendszeresen, sőt annál sokkal többet is. A Sikolynak pedig ez a legfőbb erőssége, az író Kevin Williamson remekül ráérzett arra, hogy 1996-ban már nem lehet eladni egy önmagát komolyan vevő slasher filmet. A Sikoly így folyamatosan reflektál saját magára, a műfajára, kikacsint a nézőre, idézget megállás nélkül, és ez igazából a legfőbb dolog, ami miatt még ma is szórakoztató. A rajongóknak meg külön kedveztek olyan apró kis ínyencségekkel, mint hogy a Don't Fear the Reaper című szám átdolgozott verziója hallható az egyik szerelmi jelenetben. A másik fontos dolog, hogy a Sikoly nagyon jelentős alkotás, ugyanis neki köszönhetően térhettek vissza a horrorok a videotékák polcairól a nagyvásznakra, ezt pedig mindenképpen értékelni kell.

Érdekes, hogy akkoriban még nem érettem az idézeteket, mégis sokkal jobban szórakoztam rajta, mint tegnap éjszaka. A Sikoly ugyanis kiderült, hogy nem egy tökéletes film. Először is egy átlagos slasher, ugyan folyton parodizálja saját magát, de gyakorlatilag ez volt a készítők egyetlen új ötlete. Meg persze az is tetszett, hogy a gyilkost sokszor leütik, mg pofára esik, és Michael Myers-el, meg Jason Voorhees-el ellentétben ő tud futni is. Na de térjünk rá a film árnyoldalaira: a forgatókönyv egy tévés tinifilm szintjét üti meg, és sajnos a szereplők se jobbak. Skeet Ulrich és Matthew Lillard olyan szinten visszataszítóan ripacskodnak, hogy én éreztem kellemetlenül magam. Courtney Cox-ot jó volt végre nem Monicaként látni, Rose McGowan pedig már akkoriban is hihetetlen szexi volt. A legnagyobb csalódásom azonban Neve Campbell, akibe gyakorlatilag szerelmes voltam, annak idején, most meg még csak igazán szépnek, vagy jó csajnak se mondanám. Persze, aranyos, de még csak az sem annyira.

A horrorjelenetek korrektek, bár igazán már 10 éve sem tudtam félni ettől a filmtől. Véresnek végülis véres, de nem olyan visszataszító, gyomorforgató módon, mint korunk horrorjai. A végén, amikor kiderül a gyilkos, és az ő motivációja... hát hatalmasat zuhant a szememben a film. Egyszerűen annyira hiteltelen baromság, hogy az valami elképesztő. Meg amikor felteszi a költői kérdést, hogy Hannibal Lecternek, meg Noman Bates-nek volt-e motivációja? Nos, válaszolnék neki: Igen, volt baszdmeg mindkettőnek, hisz jól kidolgozott figurák voltak, nem olyan hatásvadász senkik, mint te!!!!

Csalódásom szerintem abszolút érthető e régi nagy kedvencben, de azért az is elmondható róla, hogy végig pergős, izgalmas, vicces és abszolút szórakoztató film, mind a mai napig, nem mellesleg pedig tetszik vagy nem: filmtörténeti mérföldkő. A nosztalgiafaktorral kiegészítve így zuhant nálam a Sikoly című film 10-ről 7-esre.

Mickey Rourke, Morgan Freeman, Forest Whitaker, Lance Henriksen és Ellen Barkin egy filmben. Egy teljességgel közepes filmben, amit a színészek és a tipikus '80-as évek életérzés tesz nézhetővé. A történet maga lapos, nincsen benne semmilyen drámai mélység, vagy valamirevaló humor. Mivel erős túlzással lehetne akciófilmnek nevezni (csak az elején meg a végén lövöldöznek egy kicsit), így igazán erre sem számíthatunk. Jó látni a színészeket, erős a felütés és a befejezés is, a tempó is teljesen rendben van, de ennyi.

Olyan kellemetlen ha egy igazi filmklasszikust nézel, amit mindenki egyformán szeret, neked meg egyáltalán nem jön be. Általában jól megalapozott és határozott a véleményem a filmekkel kapcsolatban, de ilyen ritka helyzetekben elbizonytalanodom, hogy tán velem van a baj.

A Tűzszekerek nagyon sok mindenről szól, de igazán nem szól semmiről. Benne van a korrajz, de nem kerül előtérbe. Bemutatja a két főhős motivációját, de igazából nem merülünk mélyre a lelkivilágukba. Futnak benne elég sokat, de mégsem mondanám igazi sportfilmnek, elvártam volna, hogy bemutassa a szenvedést, a kitartást, a győzelem mámorát. A cselekmény nagyon lassan telik előre és nincsenek benne igazán nagy drámák, vagy konfliktusok, jó angolos módon minden inkább a felszín alatt van. A végén pedig abszolút nem éreztem katarzist, ami szerintem egy ilyen film esetében kötelező lenne. Na jó, de a zene... hát igazából a film híressé, sőt legendássá váló Vangelis zenéje mindössze az eleje és a vége főcím alatt hangzik el. Ez persze valamilyen szempontból nagyon jó húzás, mert a elején megadja az alaphangulatot, a végén pedig emelkedetten állunk fel a székből. De szerintem a film egyszerűen nem annyira erős, hogy ne lett volna szüksége erre a valóban csodálatos zenére a film közben is. A zene többi része viszont ilyen tipikus '80-as évekbeli, mára már hallgathatatlan és avítt szintetizátorprünytögés.

Milos Forman 30 milliós költségvetésből kezdte el forgatni Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című levélregényét. Mindeközben egy Formannál jóval kisebb kaliberű rendező, feleannyi pénzből elkészítette a Veszedelmes viszonyok drámai adaptációjának filmváltozatát, és hatalmasat tarolt, nemcsak a pénztáraknál, hanem 3 Oscar díjat is nyert. Forman filmjét egy évvel később mutatták be, és valami elképesztően nagy bukás volt. Ezt sokan csak a rossz időzítésnek tudták be, valószínűleg tényleg nem bukott volna ilyen gigantikusan nagyot a film, de az is tény, hogy a Veszedelmes viszonyokhoz képest igencsak gyenge a Valmont.

Formannál sokkal inkább a díszleteken és a kosztümökön van a hangsúly, a történetet meg a színészeket egyaránt nem vette komolyan. A csábító Valmontból és az erkölcstelen márkinéból itt két hülyegyerek lesz, akik eljátszadoznak, de igazából semmi tétje nincs az egésznek. A történet pedig eléggé unalmas, és kissé túl lightos is ez a verzió. Érdemes egyébként a hasonló jeleneteket megnézni egymás után, a Veszedelmes viszonyok sokkal hatásosabb minden szempontból, akár a rendezést, akár a színészi játékot, akár a kameramozgást, akár a párbeszédeket tekintve. De ha nem próbáljuk meg a másik filmhez hasonlítani, akkor is csak egy szép, és kissé komolytalan portrét láthatunk a korszakról, köze nincs az igazi mondanivalóhoz. Azonban az is tagadhatatlan, hogy ez a történet annyira jó, hogy végig szórakoztató marad a film, de klasszikussá akkor sem volna, ha sosem készül el a Veszedelmes viszonyok. Szerencsére elkészült.

Igen, ez az eredeti verziója a 2007-ben készült Börtönvonat Yumába című kiváló westernfilmnek, én pedig ettől természetesen nem tudtam elvonatkoztatni, úgyhogy jöjjön egy kis összehasonlítás.

Az '57-es változat tulajdonképpen a Délidőnek egyfajta kifordítása, itt is cserbenhagyja mindenki konok főhősünket, csakhogy itt a bandita nem leszáll a vonatról, hanem fel kell tenni őt a vonatra. Persze nem tudott akkora klasszikussá válni, mint a Délidő, annyira nem erős se a történet, se a karakterek. A Ben Wade és a farmer így is kiemelkedik az akkori westernátlagból, és a mai napig egy abszolút nézhető, kellemes filmnek számít, remek aláfestő zenéjének, illetve feszült jeleneteinek köszönhetően. Emellett belengi némi nosztalgikus báj is, úgyhogy mindenképpen érdemes megnézni, nem lehet mindig csak spagettiwesternekkel tölteni az időt, bármekkora is a kísértés.

Az érem másik oldala, hogy ez egy olyan film, amit abszolút érdemes volt újra feldolgozni. A szereplők például sokkal kidolgozottabbak, összetettebb jellemek az új verzióban, nem mellesleg pedig sokkal jobb, karizmatikusabb színészek játsszák őket. Glenn Ford, mint Ben Wade, nem lehet több, mint egy mosolygós csibész, Van Heflint pedig úgy alapból nem engedtem volna kamera közelébe, annyira rosszul játszik, és annyira ronda. A történetet sok helyen kiegészítették, kissé drámaibbá tették. A film végi feszült jeleneteket akciódúsabb részekre cserélték. Az új filmben a gyerek van feleslegesen láb alatt, itt meg a Délidő mintájára megjelenik az asszony. Még szerencse, hogy most nem ejtették túszul. A történet legvége viszont ebben a verzióban sokkal jobban tetszett, az újban nagyon hiteltelennek tűnt.

Megéri megnézni a Ben Wade és a farmert, jó kis film, de azon kevés kivételek közé tartozik, aminek jót tett a remake, mert sokkal jobban kihasználta a történetben rejlő potenciált.