Ez sem egy átlagos szombat esti film volt, ami csak úgy megy a háttérben. Gyakorlatilag a film nagy része bemutatja, mi történik  a romantikus komédiák happy endje után. És hát... senki se számítson semmi jóra. Miután a szex már nem volt számukra elég érdekes, mindenféle perverzióval kísérleteztek. A borotvás jelenet például elég hátborzongató. De aztán ezt is megunták, és mi maradt nekik? A nő annyira megalázkodik, amennyire az csak elképzelhet, a férfi pedig szadista élvezettel kínozza különféle módszerekkel. A férfi itt annyira ellenszenves lesz a nézőnek, de senkinek sem kell aggódnia, a film hátralévő részében megkapja ő is a magáét, a néző pedig legalább ekkora élvezettel nézi, mert tudja, hogy a fickó megérdemli. A kerettörténetet kicsit feleslegesnek éreztem, de aztán a befejezést látva, mégiscsak úgy tűnt, hogy van funkciója. Bár a befejezés sem feltétlenül tetszett, olyasmi történt, ami igazából eddig is bármikor megtörténhetett volna, és semmi sem indokolta, hogy miért épp akkor. Igazából jól mutatja be a film egy mindent elsöprő kapcsolat különféle stádiumait, kezdve a nagyon hangulatos, romantikus és szenvedélyes kezdetektől egymás életének teljes tönkretételéig. Azonban nem feltétlenül hiteles, vagy saját magunkra vonatkoztatható a sztori, hisz hőseink olyan figurák, akik nem csinálnak semmit, nem dolgoznak, meg úgy egyáltalán semmire sem jók. Semmi más dolguk nincs, mint egymással dugni, és így valóban gyorsan kiég az ember, viszont másokkal, más kapcsolatokkal ez elég ritkán fordul elő. Ha csinálnának valamit, vagy nem félnének a gyerekvállalástól, lennének kihívásaik, újabb szintre emelkedhetne a kapcsolatuk, de így nem csoda, hogy megtörténik velük ez a sok szörnyűség. Persze a Keserű méz arról is szól, hogy egy kapcsolatban mennyire képes az egyik fél dominálni a másikat, de ezzel a háttérrel nehéz igazán komolyan venni, inkább mint érdekességet nézzük.

A színészek nekem kissé felemás benyomást okoznak. Peter Coyote remek ebben a szerepben, mintha csak rá öntötték volna, a rendező felesége Emanuelle Segnier szerintem nem elég vonzó, hogy ő lehessen Mimi. Meg szomorúan konstatálhatjuk, hogy Polanski ízlése elég sokat romlott a tragikus sorsú Sharon Tate óta. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy remekül alakít, hihető a teljesen elgyötört nő szerepében, csakúgy mint az bosszúálló angyaléban. Hugh Grantnél jobb választás a karót nyelt angol balek szerepére elképzelhetetlen, és Kristin Scott Thomas is teljesen a helyén van. Néhány jó zenét is hallhatunk, és itt elsősorban nem Vangelisre gondolok, hanem az olyan háttérben szóló dalokra, mint a Sweet Dreams, vagy a Hello. Kicsit hosszúnak éreztem a filmet, hisz több, mint 2 órás, de nem tudnék olyan jelenetet mondani, amit érdemes lett volna kivágni belőle. A befejezés egy picit túlnyújtott, de nem olyan vészes (azoknak akik látták már a Gyűrűk urát például :)).