Hát a film nagyon nem ilyen, mint ez a plakát. Ez alapján egy tipikus '90-es évekbeli, független, laza, cool, lövöldözős, vicces (szóval olyan tarantinós) baromságra gondolhatnánk, de erről szó sincs. Már láttam pár Abel Ferrara filmet, mint például a Temetést, vagy a New York királyát, úgyhogy sejtettem, hogy nem erre kell számítanom. Két dolog miatt kiemelkedő a Mocskos zsaru. Leginkább Harvey Keitel miatt, aki valami zseniálisat alakít benne. A szerepe szerint egy lecsúszott véglény, akinek a szemében már a világon semmi sem jelent értéket, és fatalistán rohan bele egyenesen a végzetébe. Nem szándékosan, sokkal inkább azért, mert már elitta, eldrogozta az agyát. Mindössze annyi különbözteti meg a többi hozzá hasonló szerencsétlen balfasztól, hogy neki rendőrjelvénye van, és ahol csak lehet visszaél a hatalmával. Keitel pedig tökéletesen hozza ezt a figurát, teljesen hihetővé teszi a fájdalmát, a döntéseit, az egész lényét. Persze együtt érezni nem lehet egy ilyen rohadékkal, de amit Keitel művel az a színjátszás magasiskolája. A másik fontos dolog a kiváló forgatókönyv. Persze nem annyira kiváló, mint Keitel játéka, de azért borzasztóan sok erős jelenettel találkozhatunk, gondolok itt a tinik zaklatására, vagy épp az apácás jelenetek bármelyikére. A forgatókönyv úgy képes fenntartani a feszültséget, hogy mindeközben végig epizodikus marad, mégsem lankad a figyelmünk. Egyedül a drogos jeleneteket éreztem egy kicsit túl lassúnak, bár ennek is egyértelmű funkciója van. De amikor összeérnek a remek szituációk és Keitel alakítása, azok a film legjobb pillanatai. Gondolok itt a film végére. Ugyanis bármennyire, sötét, mocskos, és pesszimista alkotással van dolgunk, ez tulajdonképpen egy megváltástörténet. Bár a Keitel játszotta zsaru már annyira nincs tisztában a jó és a rossz fogalmával, hogy ő sem érti a saját cselekedetét, hogy ez mitől válik jóvá. És miért pont neki kell megbocsájtania, és miért van egyáltalán joga hozzá? Fogalma sincs, egyszerűen tudja, hogy neki már vége van, ezért megpróbálja az utolsó utáni pillanatban megváltani a saját lelkét. Kérdés persze, hogyha máshogy végződik az a bizonyos meccs, vajon akkor is kegyelmet gyakorolna? Vagy csak a saját érdekében cselekszik, de akkor nem is éri el a megváltást, hiába a katartikusnak szánt végkifejlet, hisz ugyanaz az önző, agyatlan szarházi maradt. Azonban bármennyire is jól sikerült a Mocskos zsaru, nem hiszem, hogy túl sokszor meg akarnám nézni, ahhoz túlságosan depresszív, nyomasztó, és egyáltalán nem szórakoztató.