A japán macskával nem árt észnél lenni. Miért? Tessék tovább olvasni és kiderül. Nagy, vágott szemek, hosszú szempilla, mágikus, szó szerint igéző tekintet, pihekönnyű járás, kecsesség és veszély - ez jellemzi őket. Bár nem könnyű velük bánni, számos film kihagyhatatlan szereplői. Ugyanis egyaránt hozzák a pénzt a vetítőtermekben és DVD-ken. Csodálatos lények, de ők sem tökéletesek. Például nincs epilált combjuk, hosszú körmök helyett karmaik vannak, a mohó férfiaknak pedig sokba kerülnek. Rendszerint tőlük pusztulnak, nem pedig értük.
Nem, kedves férfitársam, aki esetleg abban reménykedtél, hogy Maria Ozawa és más csinos japán  AV sztárok viselt dolgairól olvashatsz, pláne bízván abban, hogy némi pikáns fotókkal körítve fogják tálalni az érdekes témát, te rossz helyen jársz az Interneten. Azért nem muszáj ám tovább lapoznod, ha már itt vagy az oldalunkon. Hogy akkor kikről szólnak a fenti mondatok? A japán szellem macskákról, amelyek már a középkor óta népszerű hősei a rémhistóriáknak, a későbbiekben pedig érdemdúsabb filmes karriert futottak be, mint a fentebb említett hölgy. A fénykoruk 1953 és 1968 közé tehető, de máig sem tűntek el. Elvégre, mint az tudjuk, a macskáknak hét életük van.

Japán film a II. Világháborúról, 1963-ban? Pokolian közel volt ez az időpont mindkét fél számára. Bőven voltak túlélők, testileg és lelkileg sérültek, a közvélekedés még korántsem volt kiforrott. Ráadásul az amerikai ott voltak Okinaván, amit a helyiek közül egyesek megszállásként, mások a militarizmus újjáéledésének akadályaként fogtak fel. Szóval, a téma fölöttébb kényesnek számított. Azért a Toho Filmstúdió csak belevágott. Tosiró Mifunét tették meg reklámarcnak.

A Leyte-öbölben a japán flotta katasztrófális vereséget szenvedett. Odalettek az anyahajói, a csatacirkálók szintén súlyos veszteségeket szenvedtek, az élőerőik sem jártak jobban. Az amerikaiak szinte akadály nélkül röpködhettek Japán légterében, mindössze a szigeteken magukra maradt, utánpótlásban nem reménykedhető csapataik folytattak reménytelen harcot a túlerő ellen. A szigetország vezérkara a kamikázék tömeges bevetésében látja a megoldást. Ám Szenda ezredes, a légierő tisztje, másikkal áll elő. Azt javasolja, hogy új, erősebb vadászrepülőkkel védjék meg az országukat, ne küldjék a biztos halálba a katonáikat. A vezérkar megadja neki az esélyt, és ő nagy lendülettel lát neki a munkának. A távoli szigeteken veszteglő tapasztalt pilóták hazajuttatása nehéz ügy, utána viszont a kezdeti sikerek őt igazolják. A vezérkar viszont új, kivitelezhetetlen elvárással lép fel.

A finn népet nem kényeztette el a természet. Az időjárás szigorú arrafelé. Télen vad hidegek járnak, a nyár rövid és nem túl meleg. Kevés a termőföld, alaposan meg kell küzdeni a betevő falatért. Ilyen viszonyok között csak edzett és szívós emberek élnek meg. Olyanok, akik makacsul küzdve viszik végbe a kitűzött céljaikat. Most éppen a filmgyártás területén mutatkozott meg ez a tulajdonságuk. Ha egy téma fontos nekik, akkor újra és újra nekiveselkednek, kerüljön bármennyibe. Nálunk bezzeg nem forgatják húsz évenként újra az Egri csillagokat.

1941-et írunk. Németország hatalmas erővel nyomul előre a Szovjetunó területén, mely az északi frontról visszavonja az erőit. A finn hadsereg vezetői úgy érzik, eljött az ideje, hogy mintegy két év után fegyverrel vehessék vissza a tőlük elrabolt karéliai területeket. Az ifjú és elszánt Kariluoto hadnagy a géppuskás századával indul a frontra, hogy átessen a tűzkeresztségen. Bár az első támadásuk sikerrel jár, a háború hamar kimutatja a foga fehérjét. Az éles helyzetekben minden katonának megmutatkozi a valódi természete.

Egy újabb mozi azok közül, amelyek meghatározóak voltak abban, hogy megkedveltem a japán filmeket. Rég volt az első találkozás, még „megboldogult” tinédzser koromban. Klubhálózatban vetítették, ahol mindig akadt valami érdekesség. Ezúttal kezdve a címmel. „Az ördög fogadója.” A szocializmusban ilyet olvasni már önmagában izgalmas volt, hiszen szinte ordított róla valami „tiltott gyümölcs.” Azt azért sejteni lehetett, hogy horrort úgysem engednek forgalmazni, de valami szokatlan lesz benne. Egy kamasznak okvetlenül megmozgatja a fantáziáját, én sem voltam kivétel. Addig csupán pár Kuroszava mozit, az Onibabát és a legendás Oicsi kardforgatós történetét láttam a szigetország sokkal bővebb választékából, - a Harakiri éppen be volt tiltva - a szamurájokról halvány tudomásom volt, a jakuzákról vagy a Tokugava korszakról gyakorlatilag szinte semmi. Pedig sokat segítettek volna az élvezeti faktor növelésében. Ám mindezek nélkül is a végén fölöttébb elégedetten sétáltam ki a moziból, számos emlékezetes alakítás és filmes megoldás fogott meg. Annyira, hogy kissé érettebb fejjel újra szerettem volna látni, de addigra már lekerült a műsorról. Azért a memóriámban – akkor még egész jól működött - elraktároztam a kiváló filmek közé, így örömmel láttam felbukkanni a felújított változatát a neten. Ráadásul nem csalt meg az emlékezetem, a történet a régi fényében tündökölt az újrázásakor.

A város végén, a folyó közepén, van egy szigetecske, afféle senki földje. Egyetlen épület áll rajta, ami fogadó. Hírhedt hely, hétköznapi ember még nappal sem veszi arra az útját, tudván, hogy már bejutni sem egyszerű oda, a kiút pedig végképp bizonytalan. Különösen elevenen, ha kívülálló az ember. Még a rendőrség sem háborgatja az ott lakókat, pedig nyilvánvaló, hogy csempészetből élnek, ami a legsúlyosabb elbírálás alá esik. Az elzárkózás már 15 éve tart. Ám egy napon egy naiv idegen téved a szigetre. Az ifjút a véletlen hagyja életben, és a története alaposan felborítja banda életét. Egyúttal a veszély fekete felhői kezdenek tornyosulni a fejük fölött, jobban, mint előtte bármikor. Bármikor kitörhet a vihar.

Nos, kérem, „John is back.” Ha Schwarzenegger stílusú az indítás, az nem véletlen. Remélem, elérte a célját és felcsillant az olvasó szeme. Az "osztrák tölgy" szintén nagy visszatérő, de itt ennyivel befejezte a szereplését. Sorry, mind a piacról élünk. John Woo, aki a Better Tomorrow-tól a „Face/Off-on át a „Red Cliff”-ig  -  még számos címet említhetnék – bizonyította, hogy az akciófilmek terén nagyágyúnak számít, pár év pihenő után ismét forgatott. Aki a nevét ismeri, - Akad olyan, akinek újdonság számba megy? – tisztában van vele, mire számíthat tőle. Megnyugtatok mindenkit, ugyan megöregedett a maestro, de meg nem vénült. Tálal mindent, ami a védjegyének számít. Tehát elsőrangú, pörgős akciók egymás hegyén-hátán, lassításokkal felvett robbantások és golyózápor. Naná, jönnek a galambok is, majd nem, jó hogy. Meg profi bunyózások, gyorsítva. Ez utóbbi szükségességét sosem értettem.  A színészei mind képzett harcművészek, teljesen fölöslegesek a rásegítések. Szóval, látványosság minden téren. De lássuk, mit tett le az asztalra.

Tisztogatás. Milyen egyszerű szó. Viszont milyen borzalmakat takar a jelentése. Elsősorban II. Világháborúból ismerjük, pedig korántsem csak akkor arra az időszakra jellemző. A mostani filmben elsősorban azutáni alkalmazásáról van szó. Igen, elméletileg már békeidőben. Ami a balti államokban még hosszú ideig nem jelentette a valós nyugalmat. Ezúttal az észtek tragédiája kerül feldolgozásra.

Mint ahogy minden évben, úgy idén is a magyar mozibemutatókat vettem alapul a lista összeállításakor, illetve ahogy az elmúlt években mindig, úgy idén is leginkább az érzelmeimre hallgattam mind a sorrend, mind a felkerült filmek tekintetében, úgyhogy objektivitásra, vagy megfelelni vágyásra véletlenül se számítson senki. 

Kezdjük rendhagyó módon, egy kérdéssel. Mi az emberiség egyik legősibb, kedvelt időtöltése? Na, ne… Semmi pajzánkodás, kérem! Igaz, a blog időnként 18+-os, de nem olyan tartalomra szakosodott. Tessék jobban erőltetni a szürke agytekervényeket. Tilos a címre visszatérni, pláne Google fordítóval, az cseréptörésnek számít! Segítek egy kicsit. Korántsem veszélytelen a dolog, sőt. Dehogy… A korabeli mellett a mai extrém sportok eltörpülnek. Azok igazából nem is ősiek, már pedig ide most az kell. Sámuel, Vértesszőllősről, legfeljebb a kőszáli kecske után mászott sziklára, hogy a hasát megtömhesse. A maga jószántából eszébe sem jutott volna megtenni. Igen, ott? Persze! Mi más! A saját soraink ritkítása! Ezúttal nem a nagyüzemi formája, - népszerű nevén a háborúzás – kerül terítékre, hanem az úrias változata. Persze, hogy a párbajozásról beszélek. Vitte volna el időben az ördög azt, aki kitalálta.

Az Activision FPS-sorozatáról sokáig lepattantak a kritikák, ám a játékosoktól érkező negatív reakciók egyre hevesebb hulláma az utóbbi időben már akkorára csapott, hogy arra muszáj volt lépni. Dobták hát az Infinite Warfare-ben végképp sci-fibe átment modern hadviselést és újra elővették a jól bevált II. világháborút, amivel annak idején a franchise elindult. Visszatérni a régi ösvényre nem mondható előrelépésnek, ám a legkönnyebb módja annak, hogy kiengeszteljék az elégedetlenkedőket. Ahogy a többségnek, úgy nekem is megvoltak a fenntartásaim, hogy a Sledgehammer Games műhelyében készülő, szimplán WWII-re címkézett részben lesz-e annyi kraft, ami elég ahhoz, hogy a széria újra a régi fényében tündököljön.

Ez a szezon konzolos fronton idáig a hol jobb - hol rosszabb folytatásoké. A Destiny 2 személyében kaptunk egy korrekt, a The Evil Within 2 képében egy felvizezett, a Shadow of War révén pedig egy mikrotranzakciókkal mérgezett második részt. A nácik leglelkesebb irtója, B.J. Blazkowicz idén igazán kitett azért, hogy az ő folytatása a jobbakhoz tartozzon! A reboot-mánia a filmek világából rég begyűrűzött a játékokéba is, melynek egyik eredménye az id Software klasszikusát egyszerre folytató és újragondoló, 2014-es Wolfenstein: The New Order volt. A jól megszokott II. világháborús környezetet alternatív ’60-as évekre cserélő FPS-t kedvezően fogadták, habár megvoltak a maga hiányosságai. A most megjelenő The New Colossus direkt folytatása az előző résznek, vagyis pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol elődje elejtette. A sorozat főhőse, a rettenthetetlen nácigyilkos a biztos halál küszöbén áll, ám barátai az ellenállásból az utolsó pillanatban megmentik. Folytatódhat hát a véres túlzásokban gazdag harc Amerika szívében, melyet ebben a realitásban Hitler rezsimje ural.

A filmes társadalom időről-időre elkészít egy mozit önmagáról. A nagyközönség pedig többnyire szívesen fogadja az ilyen történeteket. Hiszen egy kicsit mindenkinek birizgálja fantáziáját, hogy milyen lehet az élet egy „álomgyár” színfalai mögött. Íme, pár példa a közismertebb filmekből, amik ezt a témát feszegetik. Van közöttük, ami a valóságot akarja megmutatni, van, amelyik az alkotás folyamatának művészi leképezését tűzte ki céljául. Akad, amelyik csúfolódik a művészek zártkörű világán, de a lepel lerántásának kísérlete sem marad el. Szóval, akinek kedve támad a témában bogarászni, műfajilag bő választékkal teheti meg. Tessék, egy kis ízelítő: Dziga Vertov – Ember a felvevőgéppel (1929), Cecil. B. DeMille – Alkony sugárút (1950), Stanley Donen – Ének az esőben (1952), Fellini – 8 és fél(1963), Francois Truffaut – Amerikai éjszaka (1973), Frank Perry – Anyu, a sztár (1981) Tim Burton – Ed Wood (1994) Chris Smith – A filmcsináló (1999). A lista persze korántsem teljes. Azokat igyekeztem belevenni, amelyek magyarul is elérhetőek.

Szeptember hatodika piros betűs ünnep volt a Destiny-rajongóknak. Még azoknak is, akik nem bocsájtották meg, hogy a véres verejtékkel összegyűjtött lootjukat nem vihették át a most megjelent folytatásba. Én is kiéhezve vártam már, hogy rávethessem magamat, és, ami szabadidőm csak volt, azt az elmúlt két hétben rááldoztam. A korábbi epizód botrányba hajló bemutatkozásából tanulva a Bungie ezúttal tartalommal rendesen ellátva indította útjára szeretve gyűlölt MMO shoooterének folytatását. A Destiny 2 a Star Wars mintáját követve sötétebb hangulatú lett. Mint A birodalom visszavágban, mindjárt a történet elején lerohanják az epizód főgonoszai, a böszme római légiósokra emlékeztető Cabalok, a jók bázisát. Az érinthetetlennek hitt utolsó városra, sőt még az őrzők erejét adó Utazóra is ráteszik a mancsukat. A halhatatlanságot jelentő fényre áhítozó vörös légió kíméletlen vezetője úgy dob le a hajójáról, ahogy egy legyet szokás lepöckölni a szélvédőről. Félhullaként a romok közt támolyogva apránként szerezzük vissza majd képességeinket, a 8-10 órás kampány nagyobbik részében pedig az életben maradt vezéreket kutatjuk fel, hogy aztán velük együtt vágjunk vissza az inváziós seregnek.

„És most ki kell nyírnom ezt a faszom bohócot.”

Öt évvel ezelőtt, amikor elolvastam Stephen King masszív regényét, majd megnéztem a belőle készült tévéfilmet, azzal zártam a kis élménybeszámolómat, hogy ugyan egyikkel sem voltam igazán elégedett, mégis, ha egyszer készül ebből a történetből egy nagyfilmes feldolgozás egy tehetséges alkotógárda tolmácsolásában, akkor tuti ott fogok ülni a moziteremben. Az kevésbé lepett meg, hogy tényleg ott ültem tegnap este, az már annál inkább, hogy mennyien kíváncsiak erre a filmre, akár az ismeretségi körömből, de nézhetjük úgy is, hogy kis hazánkban viszonylag ritkán telnek meg a plázamozik egy akármilyen horrorfilm kedvéért, ahhoz képest konkrétan nem maradt szabad ülőhely. Kérdés, hogy mi lehet a siker titka, elvégre nem hiszem, hogy ennyien olvasták volna az eredeti regényt, a kétrészes tévéfilm sem örvend azért ekkora kultusznak, Stephen King neve ugyan egy nagy brand, de semmire sem jelent garanciát, lásd a Setét torony esetét egy hónapja. Az előzetesek persze jól sikerültek, de hát rengeteg jó előzetest láthattunk mostanában. Nem tudom, a tömegeket mi csábítja ilyen nagy számban a moziba, de azt tudom, hogy az Az megérdemli, mert nem csak sokkal jobb az egykori tévés feldolgozásnál, de az egyik legjobb Stephen King feldolgozás valaha, nem mellékesen az utóbbi idők egyik legjobb horrorfilmje, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban sikerült, mint maga az eredeti regény.

A Trónok harcát kísérő jelenségek közül nem a spoilereket, a hype-ot, vagy a mindent túlmagyarázó, szüntelenül spekuláló rajongókat utálom a legjobban, hanem az átlag büdös trollparasztot. Aki elé leteszik ezt a paradigmaváltó sorozatot, ami nem pusztán tévétörténelmet ír, hanem megváltoztatja az audiovizuális szórakoztatás játékszabályait. Igényes sorozatokból túlkínálat van jelenleg, annyi remek drámát láthatunk, olyan fantasztikus színészek előadásában, rengeteg hihetetlenül tehetséges író-rendező keze munkáját, amire még korábban soha nem volt példa. Mégis, a Trónok harca az egyetlen, ami kulturális jelenséggé nőtte ki magát az évek során. Gondoljatok csak bele, milyen kemény az, hogy átlagosan 30 millióan nézték meg legálisan az egyes epizódokat, ami az HBO történetének egyik legjobb nézőszáma. Ebből készíti az csatorna ezt méregdrága, fantasztikus látványvilággal bíró sorozatot. És mindez eltörpül amellett, hogy világszerte hétről-hétre 130-190 millióan torrentezik le, vagy streamelik a Trónok harcát. Az HBO-nak pedig a brand miatt még így is bőségesen megéri. Sokan nézünk az egyéni ízlésünknek megfelelően rengetegféle sorozatot, de csak egyetlen olyan van, aminek a kedvéért bemegyünk egy amúgy is fárasztó hétfő reggelen egy órával korábban az irodába, hogy közösen nézhessük meg az évadnyitó epizódot.

A nagyvilágban az hírük a thai moziknak, hogy ha küzdősportosak, akkor az vadul ütős- vágós rúgósak, ha történelmiek, akkor  véres kardozósak , horrorként szellemlányosak. Ha az utóbbi a téma, akkor jó kis hentelés következik, egy jó okkal begurult, bosszúálló túlvilági lénytől. Vagy mégsem? Persze, hogy nem. A közhelyek időről-időre megcáfolódnak.

A vietnami-thai háború idején Mak, az ifjú férj, kénytelen hátra hagyni a várandós feleségét, és bevonulni a hadseregbe. A fronton súlyos sebesülést szenved, hónapokig gyógyulgat. Megviselten, időnként lázálmoktól gyötörve, de boldogan tér vissza a kis családjához. Ám az örömét hamarosan elrontja egy furcsa pletyka. A falusiak azt híresztelik, hogy a felesége már rég meghalt...