Amikor 2002-ben a Twilight Samurai (Magyarországon: Az alkonyat harcosa) piacra került, ki gondolta volna, hogy egy új stílusú szamurájfilm irányzat indult az útjára. Pedig ez történt, mert a közönség vevőnek bizonyult a fölösleges teatralitást kerülő, de nagyon is életszagú történetekre. Azóta rendületlenül sorjáznak az ilyen mozik. Ilyenek például az At River’s Edge és a Sword of Desperation, amiket ajánlok azok figyelmébe, akik még nem látták őket. Meg természetesen azt is, amely ennek az ismertetőnek a tárgya.

1735-ben járunk, már a 8. Tokugava sógun uralja Japánt. Több mint száz év telt el a Tojotomi ház bukása óta, de az egykori ellenfelek közt változatlanul él a gyanakvás. A „tozamáknak” nevezettek egykoron a vesztes oldalon küzdöttek, így őket különösen szívfájdalom nélkül törli el a rendszer, mihelyst alkalmat adnak rá. Ráadásul három éve nagy éhínség sújtotta az országot, így a klánok rettegnek a kormány pénzköveteléseitől. Az Inaba klán új vívásoktatót kap, de tisztában vannak vele, hogy a mester valójában kémkedik ellenük. Egyszer már álltak a megsemmisülés szélén és most újra az fenyegeti őket. Amikor úgy tűnik, leleplezik a kormány előtt eltitkolt földjeiket, a klán vezetői kétségbeesetten keresik a megoldást. Nem vitás, áldozati bárány kell…

Nem sűrűn fordult elő a Disney Stúdióban, hogy egyetlen ember írja meg a rajzfilmek sztoriját, hogy egyvalaki feleljen a teljes történetfejlesztési munkálatokért. Egészen pontosan kétszer fordult elő ilyen eset: a 101 kiskutyánál és A kőbe szúrt kardnál, melyeket Bill Peet, a Disney régi, vezető munkatársa írt. Peet ekkor már közel 25 éve, egészen pontosan az 1940-es Pinokkió óta dolgozott a cégnek. A dzsungel könyve megfilmesítésének ötlete is neki jutott eszébe, Walt Disney pedig biztosította számára ugyanazt a kreatív kontrollt (illetve annak hiányát), mint a korábbi filmek esetében.

A ’40-es évek végén a Disney-cég nem állt valami jól. Az új stúdió felépítése rengeteg pénzt emésztett fel, amit nem sikerült pótolni a rajzfilmek szerény bevételeivel, a Bambi, a Fantázia és a Pinokkió például mind megbuktak annak idején. A cég ’42 után a hadseregnek gyártott propagandafilmeket, illetve állami megbízásból dél-amerikai témájú rajzfilmeket készítettek. Továbbá kisfilmeket fűztek össze, hogy egész estés filmként mutassák be ezeket a mozikban. Utóbbiakat egyébként az egész estés Disney animációk közé szokták sorolni, de valójában senki sem tartja igazán számon őket. Anyagi szempontból nem voltak kiugróan sikeresek, viszont hoztak annyi pénzt, amiből életben tudták tartani a céget. Disney-nek így is négymillió dolláros tartozása volt akkoriban a bankok felé, ami manapság se lenne kis összeg, de akkor még rengeteg pénz volt.

Ezzel a filmmel is sikerült éveket várni, de hozzá kell tegyem, a Nulladik típusú találkozások óta parázok, hogy egyszer eljönnek értem a kis zöldek, és jól megszondáznak. Amúgy ha erre hajlamos vagy, az alien feltűnése akár még fosatós élmény is lehet, de persze csak pár másodpercig, hiszen egy ekkora gyökéren csak röhögni tud az ember. Amúgy meg barátságos, jó fej, azt kell mondjam, az egyik legjópofább CGI-karakter Shrek óta, ráadásul emlékezetes is. Az meg külön jó pont, ahogy az E. T.-nek állandóan odaszúrogatnak. Hiszen Paul sem akar mást, csak végre haza menni. Ebben lesz segítségére a két geek arc, akik Edgar Wright Cornetto-trilógiájából léptek ki, de ugyanolyan marhák, mint voltak.

Egy karácsonyi film áprilisban? Na jó, legyen.

Utópia: görög szó, jelentése: seholsem. Eredetileg egyenértékű az eutópia, vagyis „jó hely” jelentéssel.

„Úgy vélem, hogy az útlevelek és az országhatárok egyszer majd a múlté lesznek. Kétlem ugyanakkor, hogy ezt mi magunk még megérnénk.”

Ebben az egészben a marketinget élveztem a legjobban. Azt, hogy akármerre járok az éjszakában, akármelyik metróállomáson, az összes hirdetőplakátról egy Scarlett Johansson néz vissza rám. Bár a filmet is ilyen értő szakemberek csinálták volna...

Azt, hogy a balett egy könyörtelen és embert próbáló... hobbi... a Fekete hattyú óta tudjuk. Azt viszont, hogy az európai CGI valamiért tíz évvel lemaradva kullog az amerikai után, azt ebből a meséből fogjuk megtapasztalni.

– Megosztottunk egy nagyobb falevelet, aztán ittunk a helyi patak hűs vizéből. Ivás közben összeért az orrunk.

– Közösültek is?

– Nem, nem közösültünk, és most már kérem, hagyományos kérdéseket tegyen fel, amik nem szexuális irányúak.

– Rendben... mikor volt az első magömlése?

Nézzük csak, milyen címet adtak volna ennek a filmnek, ha mondjuk, teszem azt, harminc évvel ezelőtt készül... öööö... Hetedik utas a Halál? Hm. Esélyes.

A kis hableányhoz hasonlóan a jó öreg Walt bácsi is kacérkodott a gondolattal, hogy vászonra vigye A Szépség és a Szörnyeteg történetét. Végül elvetették az ötletet, mert gondok voltak az adaptálással, később pedig az 1946-os Cocteau-verzió után már nem sok értelmét látták újra elmesélni a témát.

Martin Scorsese munkái mindig valami különlegeset és magasztosat jelentettek számomra. Egészen más élmény az ő filmjeit és hangulatteremtő erejét átélni, mint bármilyen más művet megtekinteni. Különösen igaz volt ez a Krisztus utolsó megkísértése c. filmjére, amely számomra, mint a vallás és teológia iránt érdeklődő személynek máig az egyik legmeghatározóbb filmélménye.

Rég jöttünk már ki úgy egy moziteremből, hogy aztán egész hazaúton lelkesen és megállás nélkül, majdhogynem versengve idézzük fel egymásnak a film legjobb pillanatait.

– És az milyen volt, amikor a gázálarcban, szamurájkarddal kaszabolt?
– És az milyen volt, amikor a gorilla szétcsapta a helikoptereket?
– Meg milyen jó volt már, amikor a naplementében szaggatták szét azt a csávót?

Talán utoljára kamaszként fordult elő ilyesmi, de úgy látszik, bizonyos blockbusterek még képesek újra ámulatba ejteni.