Hát azért ezt nem gondoltam volna. Tudtam, hogy egy nagy baromság lesz, de hogy ennyire. Mondjuk még így is jobb, mint kb. az összes videojáték-adaptáció, ami eddig készült, de hát aki kettőt látott közülük, az pontosan tudja, hogy ez azért nem egy nagy truváj. Henryben még az volt a legjobb, hogy nem kellett évekig várni, mert egyszer csak bejelentették, hogy itt van, és tessék. Aztán arra is rájöttem, hogy én ezt már láttam valahol, és meg is találtam két – egymásra épülő – kisfilmet, amelyekkel épp azt akarta a csapat bizonyítani, hogy van értelme FPS-filmet forgatni. Hát öt percben biztos.

Aki olvassa a blogot, az tudhatja, hogy néha tömbösítve ömlesztjük az okosságot a jónépre. Tavaly például, úgy az Oktoberfest környékén, majdnem egy tucat német filmre hívtuk fel a figyelmet. Minthogy jelen film is német, felmerül a kérdés, hogy vajon ez is olyan jó-e, hogy beillik az új típusú német filmek sorába, pláne, hogy ez a film is egy amolyan „önmagunkkal szembenézős” alkotás. A rövid véleményem az, hogy nem emlékszem.

A Saraghina Mészáros Márton legújabb kisfilmje, amelyet minimál költségvetésből, mindössze két nap alatt forgattak. Pályázatok készült, kizárólag tehetséges barátok és a filmszakmát tanuló ismerősök segítségével. Nem szerepelnek benne nagy nevek, sőt lényegében mindössze két karaktert mozgat. A Második Magyar Filmhéten mégsem találkozhatott vele a közönség, pedig – bár nem tökéletes alkotás, mégis – megérdemelte volna a lehetőséget, lévén rengeteg nála csak amatőrebb kisfilmet láttam.

A következőkben egy interjút olvashattok egy feltörekvő, fiatal tehetséggel, Mészáros Mártonnal, akinek nem láthattátok egyik kisfilmjét sem az idei Filmhéten, pedig nagyon igényes munkákat készít. Erről és sok egyébről faggattam az Urániában, egy kávé mellett.

Szóval az megvan, hogy a legtöbb  filmes kivándorolt magyar volt. Legtöbbször azok is, akik évekig bujkáltak, előbb-utóbb coming outolnak, mint Benjamin Géza Affleck. De ha azt hiszed, ezek a legtitkosabb dolgok Hollywoodban, nagyon tévedsz. Mai cikkünkben összeszedtük Neked, igen csak NEKED, hogy melyek azok a különös dolgok, amelyek eddig elkerülték a figyelmed.

No, most hogy rákanyarodtunk a még mindig szarabb magyar filmekre, beszélgessünk kicsit a Dumapárbajról. Miért néztem meg? Mert elhivatott vagyok, és mert volt egy lyukas másfél órám két kisfilmblokk közt. Viszont azért most kifejteném a meglátásaim a hazai stand-up comedyről, illetve arról, ami annak hiszi magát. Röviden NINCS. Az, amit a 90% művel stand up comedy kapcsán, az kb. a műfaj legalja. Vagy azt mutatja, hogy SEMMIT nem tanultak abból, amit odakint művelnek, vagy csak nem néztek elég HOFI-t, vagy pedig azt, hogy egy fokkal nem kívánnak többet tenni a szükséges minimumnál. Ha nem akarok ennyire szőrösszívű lenni, akkor azt mondanám, hogy Mogács Dániel és Bödőcs Tibor az a kettő, aki elfogadható szinten csinálja ezt, és nem csak altesti poénokkal operál. A baj csak az, hogy ebben a filmben Hadházi László és Kiss Ádám szerepelnek.

Jimmy Wang Yu, az úszóból lett színész, szép karriert futott be a hong-kongi filmstúdiókban. Harcművészeti filmjei igazi csemegének számítanak rajongók szemében. A fél karral küzdő harcos szerepe szinte összeforrott a nevével. Azt a karaktert karddal, lándzsával, puszta ököllel egyaránt eljátszotta. Színészként sem volt az utolsó, de egy idő után beleunt a zsarnoki módon vezetett Shaw Brothers stúdió lehangoló világába és önálló vállalkozásba kezdett. Tajvanra költözött a cégével. Ebben a történetben a főszerepen túl magára vállalta a forgatókönyvet és a rendezést is. (Megjegyzés: A neveket az angolos változatban használom, hogy ha valakinek kedve támad rákeresni valamelyik emlegetett mozgóképre a világhálón, könnyebben boldoguljon.)

Néha egészen furcsa módon születik meg egy művészeti alkotás. Például versengés miatt, mint a mostani kitárgyalandó mozink. Először versengett a televíziózás és a filmgyártás. Jó régen indult a dolog, minden részletére nem is térnék ki, de az 1936-os év mindenképp megemlítendő. Akkor indít kísérleti adást a BBC, Amerikában képeket sugároznak az Empire State Building tetejéről és Berlinben közvetítést lehet nézni az olimpiáról. Ez persze még csak a lanyha kezdet, de amikor 1949-ben az RCA gyár az USA-ban piacra dobja a színes TV-t, már elkomorodik néhány filmmogul arca. Elég közismert, hogy erre válaszul a stúdiók gigantikus alkotásokkal igyekeztem magukhoz láncolni a fogyasztókat, amiket szuper-szélesvásznon vetítettek. Ekképp születtek meg olyan alkotások, mint a Tízparancsolat, (1956) vagy a máig népszerű Ben Hur. (1959) Ezek a filmek szépen hoztak a konyhára, tehát úgy tűnt, érdemes vallásos témába beruházni az amúgy nem kevés anyagiakat. Természetesen a japánok sem óhajtottak kimaradni a sorból. A DAIEI vállalat mintegy 7 millió dollárnak megfelelő jent halmozott fel az első 70mm-es japán film elkészítésére. (Kellett is, mert a forgatás költségein túl a nyersanyagot Londonban kellett kidolgozni és a zenét hozzákeverni. A helyi laborok nem rendelkeztek hozzá megfelelő technikai fölszereléssel.) A téma kézenfekvő volt. Buddha élete jellegzetesen ázsiai téma és a vallásos rész erősségét sem lehetett vitatni. A szokásoktól eltérően nem kijelöléssel döntöttek a rendező személyéről, hanem versenyeztették a vállalkozó kedvűeket. Házon belül Tokuzó Tanaka és Miszumi Kendzsi tették le a legjobb megoldásokat. Végül az utóbbi nyerte el a megbízatást, mert a vetélytársánál. meggyőzőbbnek találták a javasolt képi világát. 1961 áprilisában kezdődtek a felvételek és novemberben már vetítésre készen állt a mozi. Kalapemelésre méltó tempó, de hát a szigetországban nem szokás a lazsálás.

Nem, N. Forgács Gábor se rendezzen több filmet. Négy évet várt arra, hogy elhozza nekünk ezt a csodát, az Álom.net után, ami ehhez képest egy szuperprodukció. A kettő között lezavarta a katasztrofális Diplomatavadászatot – emlékszik még valaki erre? –, amely egy sorozat volt, állítólag a tévé is adta, de hát mit várjunk tőle, ha rendezés előtt olyan filmekben segédkezett operatőrként mint a Pizzás vagy a Szőke Kóla? Meg is lett az eredménye, összesen négyszer került moziba: 2013-ban kétszer levetítették Moszkvában – lehet, az érdekesebb, ezt hogyan tudták elintézni, mint maga a film –, majd a 2014-es Filmhéten, meg most a 2016-oson is bemutatták. A köztes időkben, gondolom, valamely szőnyeg alatt tartózkodtak a film kópiái, és azt nagyon jól is teszik.  

Hölgyeim és uraim, a várakozásnak vége. 2016 egyik legnagyobb csinnadrattával beharangozott popcorn mozija megérkezett, hogy beszippantson bennünket képregényes világába. Ha a hype elég nagy, akkor mindig hatalmas várakozások előzik meg az alkotást. Nem volt ez most sem másképpen és bevallom nagyon szorítottam Ben Affleck-nek, aki a hálásabb szerepet játssza a két szuperhős figurája közül: a sötét, önmagával tusakodó anti-hőst, aki ráadásul megfáradt, kiöregedett, negyvenes éveiben járó férfi, s kellőképpen cinikus ahhoz, hogy olyan ember benyomását keltse, mint aki sokat tud a világról és nincsenek kétségei, miféle szörnyetegek rejtőznek ott. Egyszóval én is beleestem a csapdába: sokat vártam és ehhez képest keveset kaptam.

A Liza, a rókatündér esete az amikor megkérdezem magamtól: azért nem tetszett olyan borzasztóan mert egy megkeseredett filmkritikus vagyok? Vagy azért nem tetszett, mert valóban annyira azért nem kiemelkedő, mint a hypevonat, amit alávágtak? A Filmhéten erre voltam a leginkább kíváncsi, mert tavaly MINDENKI azt harsogta, emiatt a film miatt is jött el a Magyar Film Reneszánsza. A díjátadón aztán derekasan megszórták: 15!!!! kategóriában jelölték, ennek durván a felét - szám szerint hetet - be is húzott; legjobb film, legjobb rendezés (Ujj Mészáros Károly), legjobb női főszereplő (Balsai Móni), legjobb vágás (Czakó Judit), legjobb zene, legjobb látvány, valamint a legjobb maszk és smink. Én meg ülök, nézek ki a fejemből, várom, hogy röhögjek a filmen, hiszen olyan könnyed, habos babos. De semmi. Sőt, a poénok többsége inkább erőltetett, és fárasztó semmint szívből jövő.

Amikor bejelentették, hogy lesz új X-akták, mindenki, aki egy cseppet is ismerte a sorozatot, netán rajongója volt, lázban égett. Ez a láz aztán erősen lecsillapodott, amikor kiderült, hogy ez az úgynevezett "évad" csupán hat részből fog állni, tehát rásüthetjük a  "mini" jelzőt. Sajnos az évad nem pusztán mini és rövid, de a készítők mintha arányt is tévesztettek volna. Úgy akarták eladni ezen részeket és a bennük történő eseményeket, mintha ez az évad is legalább huszonkét részből állna. No, ez hiba volt. 

A francia játékkiadó óriáscég, a Ubisoft egyszerre két nagy dirrel-durral beharangozott címmel is kijött, melyekkel nem csak megtörte az év eleji uborkaszezont, de hamarjában az eladási listák élére tört. Visszatérjünk az őskorba mamutokra vadászni vagy inkább a karantén alá vett New Yorkban állítsuk helyre a törvényt? Legyen mindkettő!

„Mondok még valamit. Ha azt hiszed, okos vagy... Nem vagy!”

Február 27-én immáron tizenegyedik alkalommal rendezték meg a Magyar Borok Bálját – harmadik alkalommal a Winelovers szervezésében –, ami a hazai bortermelők legelőkelőbb ünnepsége. Az eseménynek idén az InterContinental Budapest Hotel adott otthont. A bál hagyományaihoz híven az estélyen átadták a Gál Tibor Emlékdíjat is, melyet évente az Év Bortermelői ajánlanak fel egy, a közönség által megszavazott tehetséges borásznak. Újdonságként idén először a bál során kereken száz tételt kóstolhattak meg a vendégek. Lássuk, mi minden várta azt, aki eljött az eseményre!